A KORSZAK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE

A felszabadulás utáni évek szellemi életében a kritika elég fogékonyan és eredményesen látta el feladatait. Nem jelent meg fontos mű, amely figyelmén kívül maradt volna; sőt, több is akadt, amelyről mélyre hatoló, időt álló, lényeges szempontokat felvető bírálat látott napvilágot. A kritikai életnek ekkor az írók is tevékeny részesei voltak, Illyés Gyulától Rónay Györgyön, Sőtér Istvánon, Vas Istvánon át Major Ottóig, Rába Györgyig, Sarkadi Imréig, Somlyó Györgyig számosan nyilvánítottak véleményt az új könyvekről, az irodalom időszerű jelenségeiről. Vállaltak kezdeményező szerepet is, felszólaltak a vitákban, írásaik figyelemre méltó érveket vonultattak fel mind a politikai-ideológiai, mind pedig az irodalmi-esztétikai tartalmú polémiákban, Hallatták szavukat azok az érett tudósok is, Kardos László, Keresztury Dezső, Komlós Aladár és mások, akik erejüket később elsősorban az irodalomtörténet művelésére összpontosították. A kritikának ekkor nem a műbírálat és a szakszerű tanulmány, hanem a vitairat, az esszé és az igényes publicisztikai cikk volt a vezető műfaja, ami összefüggött azzal, hogy a marxizmusnak nagy hatású képviselői jelentek meg a kritikai életben, akik eszméik kifejtése mellett elodázhatatlanul szükségesnek tartották az irodalommal összefüggő ideológiai, világnézeti kérdések tisztázását, és ha úgy látták időszerűnek, éles viták formájában is készek voltak állásfoglalásuk nyílt képviseletére. Marxista oldalról a kritikai életben ekkor Lukács György írásai játszottak rendkívül fontos szerepet: megjelenő könyvei, például az Írástudók felelőssége és a realizmus körüli vitát felkavaró Balzac, Stendhal, Zola, de tanulmányai és kritikái is az érdeklődés középpontjába kerültek. Nagy visszhangot keltettek Révai József könyvei és cikkei is. (Lukács György és Révai József munkásságával könyvünk más helyén részletesen foglalkozunk.)

A határozott eszmei-politikai szándékkal dolgozó Lukács György és Révai József mellett elsősorban Sőtér Istvánnak sikerült esszékben és {389.} kritikákban a korszak mozgástendenciáit tükröző s fontos pontokon a részletekre is kiterjedő képet alkotnia. Azért neki, mert az irodalom bensőséges ismerete és a demokratikus kibontakozás őszinte igenlése a szerves fejlődés eszméjének termékeny képviseletére, vállalására képesítette, és teljes műveltségének mozgósítására bátorította. Ezért lehettek jelen irodalmi világképében a század irodalmának még mindazok az értékei, amelyek majd csak a hatvanas években jutottak ismét jogaikhoz. És azok az érvek is, amelyek a modern európai és a magyar vívmányok, értékőrzés és újítás, belső valóság és társadalmi igény érvényesítésének olyan lehetőségeit védték, melyek révén az esedékes fordulat meggyőzően mehetett végbe. A nagy írók és az új tehetségek elfogulatlan tisztelete Kardos Lászlót, Komlós Aladárt, Lengyel Balázst, Rónay Györgyöt, Vajda Endrét is árnyalatos, eleven jellemzésekre ihlette. Munkájuk fontos volt, mert minden érdemes jelenségre figyeltek, mércéjük magasnak, szemléletük nyitottnak bizonyult. Igaz, hogy az ideológiai harcok által napirendre kényszerített kérdések elől általában kitértek, de a mű esztétikumának jellemzésében szót ejtettek a benne szerepet játszó eszmei-politikai tartalmakról is. Tartózkodón, esetleg védekezően, de az új eszmények iránti megértéssel és jóhiszeműséggel. A fiatal írók és költők az értekező próza nyelvét is kitűnően beszélték. Sarkadi Imre színikritikái, Somlyó György irodalomelméleti vitái, Rába György Szerb Antal-bírálatai ekkor – hasonlóan szépirodalmi munkáikhoz – fontosak és érdekesek voltak, s Nemes Nagy Ágnes lírikusi szigora is jól összefért a recenzió objektív műfajával.

A marxisták filozófiai és szociológiai síkon bizonyultak erősebbnek, a Válasz és a Magyarok esztétái a műélmény érzékeltetésében találékonyabbnak. Horváth János A magyar vers című könyve alig keltett figyelmet, de a verstani és stilisztikai tudás még szervesen és önkéntelenül érvényesülő készsége volt a kritikának. Műfaji változatosság szempontjából szintén kedvező volt a mérleg. Cs. Szabó László és Szentkuthy Miklós esszéitől Kardos László, Rába György és Szigeti József hűvös tudományosságáig személyesség és tárgyszerűség, filozófia és poétika, politika és esztétika, műélménytükrözés és -értékelés, képszerű felidézés és elemző értekezés összeolvasztásának sok változata jelentkezett. A vitacikkekben a politikum dominált, a portrék és bírálatok sokszor tüntetően apolitikusak voltak, s az elméleti mozzanatok sokszor szervetlenül, reflexiószerűen jutottak szóhoz. Minthogy alapos életrajzra, részletező pályaképre nemigen tarthattak igényt a szerkesztők, a tanulmányok zöme a művészi jellem, a téma s a mondandó összhangjára figyelt, s olyan nyelven igyekezett beszélni, amely az alkotóról s az alkotásról sűrítve tudja a lényeget közölni. "Olyan kritikai fogalmakat kell keresni – írja Lengyel Balázs az Újholdban –, amelyek egyszerre formaiak és tartalmiak. A műről az alkotó lélekre következtetve, a tartalommal még szét nem elemzett egység-{390.}ben tetten érni, hogy hogyan formálódnak a költőiség elemei: milyen a költői látás, milyen az akusztikai szándék."

Minél belterjesebb a jellemzés, annál többet mond a formáról (pl. Vajda Endre az Iszony és a Bűnbeesés stíluselemeiről, Rónay György az Illyés-versek alkati sajátosságairól). Lengyel Balázs a pálya mélyebb értelme: a vállalkozás iránt is fogékonynak mutatkozott. A magatartásra figyelő marxista kritika a forma egy-egy vonását nagyította ki, s azzal példázta állításait. A Magyarok és az Újhold esztétái inkább a céhbelieknek írtak, a Forum, a Válasz és a Kortárs szélesebb olvasótáborra számított, s hatni akart az íróra is. Az a közönségnevelő rendszeres kritikus azonban, akiről Schöpflin Aladár beszélt az Alkotásban, s akinek ő évtizedeken át példája volt, hiányzott a kor kritikai életéből. A legjobb erőket a nagy eszmei-politikai szembesülés mozzanatai kötötték le, s ezekben nem a közönség tájékoztatása volt az elsőrendű tét.

A korszak jelentős nyereségének kell tartanunk, hogy a marxista eszmék és Lukács György vonzásában, a két háború közötti irodalmi progresszió példája nyomán megjelent új kritikusi nemzedék (Czibor János, Fekete Sándor, Kelemen János, Keszi Imre, Király István, Lukácsy Sándor, Nagy Péter, Pándi Pál, Szigeti József és mások) honosította meg a marxista, baloldali szemléletet a kritikában. Elsősorban e rajnak köszönhető, hogy irodalomszemléletünk központjába kerültek a forradalmi, plebejus hagyományok. Egyre határozottabban, elmélyültebben törtek lándzsát az értelmes emberi életet, a cselekvő és cselekvésre kész hősöket ábrázoló irodalmi alkotások mellett. E generáció történeti érdeme ez, s ha későbbi munkásságukban olykor engedtek is a személyi kultusz nyomásának, ha mércéjük nem felelt meg mindig a valóságos értékrendnek, részint az ő tevékenységüknek köszönhető, hogy az irodalmi közvélemény mind nagyobb megbecsüléssel tekintett az új írói nemzedékek munkájára, s az irodalom "közüggyé" lett.