| A gondolati költészet poétikai típusai | TARTALOM | Kiadások |
A Minden lehet című kötet egyik versében találjuk ezeket a sorokat: "Töményebb lettem, igazibb / hogy a fény s meleg itthagyott. / Minden szervem viaskodik." A vers – A tél ellen örök forradalomban – derűlátó kicsengéssel zárul, a harcát mindenek ellenére, csak azért is folytató ember hitvallásaként. A sorok mégis {232.} jellemzőek, a hetvenes évek versei nyugtalanok és nyugtalanítóak, keserűek és rémlátomásokkal viaskodóak. A költő az idő mélyrétegeibe ereszkedik alá s az idővel, a történelemmel, a haza sorsával, az elmúlással, a halállal viaskodás feszültségei és feloldásai töltik meg az időszak verseinek nagy részét. Az időt kétféleképpen, két oldalról közelíti meg. Bölcseleti kérdés formájában, a lételmélet egyik legfogósabb dilemmájaként, és az emberi-nemzeti történelem felől. Arra törekszik, hogy tudatosítsa az ember mulandóságát, hogy föllelje az ember időbe vetettségének racionális ellenszerét és így megszabadítsa önmagát és embertársait a halálfélelemtől. Minden látszat ellenére nem az egyén mulandóságát próbálja moralizáló derűlátással vagy retorikával elfogadhatóvá tenni. Ellenkezőleg, az egyéni lét értelmét helyezi másféle, manapság kissé szokatlan megvilágításba azzal, hogy a halálról szólva is az életről beszél, az élethez fűződő ragaszkodását fejezi ki. Az emberiségre szakadt magányosságérzést, "a teremtés elmebajos szótlanságá"-t nem hajlandó életelvéül elfogadni. Az a hite, hogy az ember másként tekinti saját elmúlását, ha nem nyugszik bele, hogy életét, cselekvést bénító erővel, a halál tudata határozza meg. A feloldást az egyéni lét – természetesen nem fizikai, hanem gondolati – meghosszabbításában keresi. A magányossági érzés ellen tiltakozik, midőn a másik emberhez fordul. A szorongásból való kioldódást kínálja a szerelem (Párbeszéd új házasok közt), a műveiben lapozó jövő nemzedék (Hosszú tél), az utódokat eltartó és fenntartó munka (Az idő lebírása). Aki a halállal szemben továbbfolytatódó életre hivatkozik, a közösséget akaratlanul is az egyéni élet fölé helyezi és a távoli célok felől szemléli a jelen mulandóságát. A hetvenes évek versei nem sugalmaznak efféle alárendeltséget vagy szembeállítást; az itt és most gondjait és nyavalyáit nem akarják az emberiség jövője felől szemlélve, jelentéktelenné csökkenteni. Az egyén felszabadításának, kiteljesedésének ügyét nem tekinti a közösségi céloknál alábbvalónak; az emberi személyiség és a társadalmi szervezet összhangját, harmonikus együttműködését mindennél fontosabbnak véli. S a közösség jövőjét sem gondolja már feltétlenül biztatónak, noha eltökélten akar reménykedni abban, hogy az értelem végül fölébe kerekedik az önpusztító erőknek.
A bizakodó hangulatú versek hangját azonban folyton keresztezik a reményvesztettség erős szólamai, mert hasztalan tudja az értelem, hogy a saját halállal szemben a mások, a többség élete folytatódik és a szűkebb-tágabb közösség jövőbeli munkálkodása igazolja az egyéni élet küzdelmeit. A halálszorongásból építhet kivezető utat a racionális jövőtudat, ám ez az életszemlélet és költői szemlélet legérzékenyebb pontján kap szinte gyógyíthatatlan sebeket, ha a környező világból nem érkeznek hozzá biztató jelek. Borúlátó helyzetjelentés fonódik össze verseiben a mégis reménykedő közérzettel.
Az életösztön küzd az idő múlásával s ennek a küzdelemnek nincs, nem lehet vége, a költő nem juthat olyan gondolati eredményhez, hogy kijelenthesse: megtalálta az egyetlen végső szót, a mindent kifejező verset, mely feloldja az élet és a halál ellentétét. Illyés Gyula azt érzékeli, hogy az idő múlása abszurditás, lehetetlen megbékélni a ténnyel, hogy a virágzó, tevékeny élet a halál felé tart. A saját egyéni sorsába pillantó költő újra és újra rádöbben arra, hogy nincs kiút: a halál {233.} abszurditása az élet törvénye. A beletörődni nem akarás és az elháríthatatlan vég kénytelen tudomásul vétele készteti arra, hogy folyton visszatérjen ehhez a tárgyhoz, az idő múlásához, mint legméltóbb, megküzdeni való léttartalomhoz. Időversei nem a semmi felé irányulnak, hanem az akarat és kötelességtudat által vezérelt érzés- és eszmekörben foglalnak helyet, kiegészítve így a társadalomként, közösségként szemlélt világról szóló versek anyagát. Költészetében állító és felszólító formájú vezérszólam, hogy az egyedi ember találja meg a helyét a közösségben, mégpedig olyanformán, hogy az adott időpillanatnak ismerje fel történelmi dimenzióját. Az egyén sorsát összekapcsolja a társadaloméval, mindenféle jogkorlátozás, jogfosztás ezért lesz számára egyéni sérelem, a közösségi jogvédelem pedig a személyiség autonómiájának előfeltétele. Illyés időélményét ebben az összetettségében kell szemlélnünk, innen kiindulva fejthetjük szét különböző rétegeit.
A történelemről, az emberiség útjáról, a forradalmi tervekről, a nemzet sorsáról szóló újabb versei fájdalmasan és vigasztalanul sötét képeket tárnak elénk:
| Készül még egy-egy gyerek. Friss-meleg kenyér. |
| Szimatol, az ajtófélfához áll: |
| tengődve valameddig még el él, |
| el, a halál. |
Pusztuló ország a címe ennek a négysorosnak, melynek szorongásos hangulatát több vers ismétli, erősíti (Eretnek ima, Fogyó időben, Koszorú, Túl a folyón, Kiket szült Katalin) és társulnak hozzá még azok is, melyek nem közvetlen formában szólnak a nemzet jövőjéről, hanem az emberi történelembe pillantanak. "Minden lehet", olvassuk Az ígéret megszegésében, ami főként azt jelenti, hogy minden rossz lehet: a történelem eszelős és kiszámíthatatlan, bármikor képtelen eseményeket zúdíthat ránk. Nem váltak valóra a fiatalság nagyratörő tervei sem, nyomasztó kép bontakozik ki múlt és jelen sok elbukott kísérletéből, ahogy ezt már csak a nagy katasztrófákat idéző Vörösmarty- és Ady-verssor fejezheti ki hitelesen (A fecske és a falevél). A kihunyó remény igyekszik megkapaszkodni a falusi életkép szívet melegítő jelenetében, ám ez is jobbára múltból felsajgó emlék (Falusi fölvonulás). Régen meleg, lüktető áramkör kapcsolta össze az egyes ember–haza–emberiség ügyeit, gondjait; most ebben a kapcsolatrendszerben zavar keletkezett. Az értelem küzd a régi bensőséges viszony helyreállításáért, ám Illyés Gyula rendszerint eszmei ellenérveket tud szembeszegezni aggodalmaival, tapasztalatiakat ritkábban. Mindenképp szembeszökő költészetének elsötétülése, különösen akkor, ha magunk elé idézzük a Dőlt vitorla és a Fekete-fehér áradóan bizakodó és a cselekvő élet eredményességét magasztaló verseit: ezek sodró erejű pátosza eltűnt költői világából. Egyik legmegragadóbb versének, a Koszorúnak is ebből a kettősségből fakad komor indulatossága: a kinyilatkoztatott emberi jogok és annak gyakorlati megcsúfolása, az értékőrző eszmeiség és a magyar nyelv történelmi sorsa kerül szembe egymással, vagyis az eszménynek és az élet gyakorlatának az ellentéte. Illyés {234.} Gyula hangját joggal lobbantja fel az a képsor, melyet képzelete egyetlen indulatmenetben leperget előtte: az emberiességi elvek tisztán tartásáért oly sokat küzdő írónak a század harmadik harmadában is alapvető igazságok érdekében kell szavát felemelnie. Derült biztonságérzete efféle észleletek miatt rendült meg, s a lesújtó benyomások következtében távolodik el költészete a napi benyomások versbe foglalásától. Az életre távolabbról tekint, képzeletét a nagyobb összefüggések indítják meg, a "mozgó világ" eseményeit az idő és a történelem közegébe ágyazva, az általánosítás síkján önti formába.
A Minden lehetben és a Különös testamentumban is gyakran különválik még a magyarság-élmény és az emberi élmény, de számos verse helyzeteket idéz, ezekben a témakörök összefolynak, egymásba ömlenek az élet tényei, miként ezt az Ablakok, Várakozások, Az állomások hosszán, Bemutató, Fehér fák, A nagy nemzetek büszke fiai című verseiben megfigyelhetjük. Az idő – s vele a feltartóztathatatlan öregség – az, ami mindent meghatároz és mindenütt jelen van. Illyés Gyula nem vonzódik ahhoz, ami mozdulatlan, ami végleg lezárt, az alakuló, változó élethez, annak látványához, emlékeihez, jelenben mutatkozó tüneményeihez kötődik. Ezt szegezi szembe az idő múlásával, s ebben felleljük értelmi ellenérveit, konokul életpárti logikáját, de ezen túl azt a többletet is, amit egy gazdag élet élményanyaga, tapasztalatkincse, küzdelme, harcokat vállaló hite nyújthat. Időélményének ezért lett kulcsfogalma a várakozás: versei azt fejezik ki, hogy minden, ami volt, azért történt, hogy az embert új lehetőségek valóra váltása felé sarkallja. Ez a fajta létremény levetette magáról az ötvenes évek közepén írott elégia formájú versei töretlen derűlátását; a teljesen soha el nem érhető beteljesülés, a várakozás és a jövő utópiája feszültségeit hordja magában. Az ember és a lét végül feloldhatatlan ellentétét. A metafizikaellenességet, de a metafizika kérdésfeltevései iránti mélyebb érdeklődést is. Ahogy a Várakozásokban írja:
| A közös baj, közös remény |
| legvérszerintibb két szülőnk. |
| Ahogyan a méhből a magzat, |
| úgy tartunk egyre új világba. |
| ...... |
| Valami magyarázatot |
| vártam mégis: mi végre várunk? |
| Várakozni: maga az élet? |
| Mert hinni tud, ki várni tud? |
| ...... |
| Szalad a tél szürke hajával. |
| Őrzi melegét a csukott száj. |
| De nyílik, lélegezni kell, |
| szívni kell így-úgy a világot. |
{235.} Az idő fizikai, történelmi és metafizikai kérdéseivel viaskodik. A jövővárás, a jövőbe tekintés egyik meghatározó élménye: a jelenben folyó élet a jövőnek dolgozik, a most a majdannal fonódik egybe. A múlthoz, az eszményekhez és az íróelődökhöz a ragaszkodás köti, az erkölcsi hűség meg az a történetfilozófiai szakigazság, hogy a múlt tudatát, az identitásőrzés érdekében, ébren kell tartani. Olyanféle Tegnap-élménnyel, mint Ady lírájában, verseiben nem találkozunk. Az Idő rostájában költője számára a Tegnap a megkésettséget, a lemaradást jelenti, a nem mozduló jelent, s Ady a mozdulatlanság miatt érzékeli oly élesen az egymástól elváló idődimenziókat, a tegnap, a ma és a jövő elkülönülését. Adyhoz pedig egyre mélyebb vonzalom köti Illyés Gyulát, ráhangolódik próféciáira, azokra a sötét jóslatokra, melyeket egyik versében meg is idézett (Ady estéje). A hetvenes években neki is meg kellett vívnia a maga harcát a magyar sors végzetszerű felfogásával; azzal a rémlátomással, hogy a nemzet történelme az eleve elrendelés fölfejthetetlen logikája szerint, egy kikerülhetetlen sors uralma alatt áll. De meg kellett volna önmagát és műveit tagadnia ahhoz, hogy a végzet sorsélménye tartósan hatalmába kerítse, értelmi ítélőereje ellenállt ennek a közérzetnek. Költészete komor vonásai ellenére sem nyomasztó, hanem felszabadító hatású maradt. Versei történetbölcseleti kicsengése szerint az életet, a világ sorsát nem vak erők és szeszélyes istenek uralják, hanem az eszméktől vezetett, célkitüző ember. A világtól akarni kell mindig valamit, többre kell törekedni és a csalódások ellenére sem szabad kitérni a feladatvállalás elől. Erre bíztatja nemzedéktársainak, íróelődeinek és a nagy művészeknek a példája is:
| Minden igazi mű: ellenállási fészek, |
| átvetett hídfő, tüzelő erőd |
| detronizálni a zsarnok időt – |
| Lobogjatok, gyönyörű fölkelések. |
| (Örök művek világa) |
Az élet tudatos oldalát értékesebbnek, lényegesebbnek és eredetibbnek tartja, mint az ösztönöst, a tudattalant. Költészete gyökeres cáfolata az ataraxiának, az érdekeltségnek, s ami ettől nincs messze, a személytelennek és a személyfölöttinek is. Igazi teremtő képességet a tudatos szellemtől remél, benne látja az élet szabályozóját anélkül, hogy a puszta racionalizmus mindenhatóságára esküdne fel. A szellemhez lélek is kell, a lélek és a szellem egysége a teremtő szabadságban valósulhat meg, ami amellett, hogy eszme: eszmény is egyúttal. Nem kér a történelem feletti békéből, történelmi realizmussal néz a világra; idegeiben ott reszket a veszély érzete, de versei nem a lemondást, hanem a készenlét éberségét sugallják.
A művészi egyensúly, a fegyelmezett gondolkodás, az arányos eszmefejtegetés és a nyelvi kifejezés minden árnyalatát ismerő Illyés Gyula háborgó alkatú költő. Életművéről csak akkor alkotunk hiteles képet, ha a belső feszültségeket, az {236.} ellentétek átéléseit és nyomatékos kifejezését is felfedezzük művei világában. Az ellentétek egyéniségéből, helyzetéből és világképéből, vagyis teljes személyiségét megmozgató kétsarkú feszültségből erednek. A származás és szerep, hűség és eltávolodás, forradalom és nemzeti megmaradás, haza és nagyvilág – ezek a dilemmák szinte első tollvonásától haláláig végigkísérték pályáját. Tudta, leírta nemegyszer, hogy a társadalmi, közösségi felelősség és a szabad, kötetlen írói alkotómunka szembekerülhet egymással, amaz gátolhatja emennek öntörvényű kibontakozását. De itt, ezeken a tájakon, ahol az irodalom a nyelvében élő nemzet életének egyik sorsdöntő kérdése volt, Németh László kifejezésével, a nemzet "sorszónájában" helyezkedett el, a közösség életéből jövő felhívás az írói alkotásnak tárgyat, kimeríthetetlen témát, állandó sarkallást adhatott, és esztétikai érvényességet kölcsönözhetett.
A nép és a nemzet iránti progresszív elkötelezettség parancsát, amelynek olyanformán engedelmeskedett, hogy a mindennapi valóságból merített észleléseit próbálta összhangba hozni a cselekvésre késztető eszmények világával. Költészete a népiességet túlhaladó népiség 20. századi példájaként áll előttünk; olyan költői modellként, mely közvetítő szerepet vállalt a nép valóságos helyzetének kifejezése és a forradalmi eszmerendszer ideálvilágának képviselete között. A forradalom Illyés Gyula értelmezésében mentes mindenfajta fanatizmustól, az "embercsinálta éden" eszményvilágával válik egyenlővé, rendszerteremtő magva az a moralitás, mely az emberi közösségek kiteljesedését a jó és igaz diadalmaskodásától várja. Ebben főként Petőfi és részint Ady hagyományát folytatja és túl is megy rajta a reálisabb korhelyzet és korlélek költői kifejezése révén, de a magyar helyzet sajátosságára, a történelmi megkésettség elhúzódása, a fejlődésbeli visszaesések irodalmi, szellemi következményeire vet fényt, hogy másképpen ugyan, de Illyés Gyulának szintén végig kellett járnia, megváltozott körülmények között, azt az utat, melyet elődeinek. Két háború közötti lírájának forradalmi moralitása az elnyomottak, mindenekelőtt a parasztság, felszabadításával megteremthető népuralom eszméjében fejeződött ki. Az 1945-ös fordulatot követő néhány bizakodó esztendő után, a súlyos áron megszerzett népuralomnak épp népi és demokratikus jellege került végső veszélybe, s ekkor már a létezővel szemben az ideális néphatalom költői törvényesítése lett az időszerű feladat. És evvel együtt a nemzeti érdekek képviselete: a hatvanas évektől már nem az elnyomottak felszabadítása volt a cél, hanem a korábban megálmodott lehetőségeket elvileg birtokoló nemzeti közösség öntudatra ébresztése: a politikailag elmaradt, fejletlen, közömbösségbe süppedő néphez szóló intelem, hogy töltse meg élettel a számára biztosított kereteket. Ez az írói moralitás újfajta írói szereptudatosságban öltött alakot: az író – Németh László kifejezését kölcsönözve – a nemzet tájékozódásszerve, nem prófétái, hanem sugallja az irányt, az elérendő célt. Nem lángoszlop, nem vátesz és nem a nép íróvezére – mint Petőfi XIX. századi költője –, hanem a kor tanúja, elhárítva magától a vezér, a bíró és a pap feladatkörét:
A költészet az erkölccsel és az értelemmel lépett szövetségre, a vers nem lehetett magánbeszéd, a közösséghez kellett szólnia, a leírt szó cselekedetnek számított és a költő hűségét tanúsította. Erkölcs, cselekedet, hűség – ezek a nem-irodalmi kategóriák a két háború közötti időtől máig a legszorosabban hozzánőttek az irodalomhoz és elvegyültek a poétikai tartalmú fogalmakkal. Az irodalom az erkölcsi indítékú helyzetismertetés, a nemzet javát szolgáló feladatvállalás közösségi szerepét foglalta el. Illyés Gyula költői életművének is az az egyik legáltalánosabb ismertetőjele, hogy erkölcsi indítékokra hallgatva, a közösség megszólaltatásának gondját és terhét vállalta magára, mint az anyanyelvi közösség és az emberiességi eszmék költője.
Legnagyobb tehetsége ahhoz volt, hogy nem tért ki a reá váró feladatok teljesítése elől. Jó néhányszor olyan tennivalók elvégzésére vállalkozott, amit rajta kívül mástól nem lehetett remélni. Rövidlátás lenne, ha azt gondolnánk, hogy mindehhez elsősorban úgynevezett bátorság szükségeltetett. Sokkal inkább nagy távlatokat átfogó gondolkozás, világos elme, biztos ítélkezés, európai műveltség és szemhatár. Veres Péter jegyezte meg a népi írókról szóló egyik írásában, hogy voltak közöttük olyan írók, akik a társadalmi valóság megmutatását elsősorban mint lázító tényt közölték; voltak, akik emellett még a szocialista világnézet hirdetését és terjesztését is szolgálni akarták; voltak, akik a nemzeti felelősségérzet felébresztésére törekedtek; voltak, akik verseikben, regényeikben fejezték ki a magyar valóságot. "És volt, akiben mindez mintha együtt lett volna" – Illyés Gyulában.
Hatása az 1945 utáni időben óriási volt, nemzedékek indultak szellemi vonzáskörében s nemcsak itthon, hanem külföldön is egyik legismertebb képviselője lett a magyar költészetnek. Író volt, de több lett annál: az ország egyik szellemi vezetője, aki már életében legendává, szimbólummá nőtt. Szerepkörét bámulatos tehetséggel, nagy önfegyelemmel, alkalmankénti megalkuvással és nem kevés belső kínlódással látta el. Felesleges és visszatetsző játszma lenne azt latolgatni, kinél volt nagyobb vagy kisebb; kit múlt felül és kivel szemben maradt {238.} alul. De azt aligha lehet elvitatni, hogy sokat vagy tán a legtöbbet tette azért, hogy világosság legyen a szavakban, gondolatokban, fejekben. Kevés írónk van még egy, aki oly sok szellemi energiát áldozott volna az elmúlt negyven-ötven esztendőben a nemzeti kérdés helyes megvilágítására, mint ő. Az eszmék és a fogalmak tisztázásának szándéka vezette s az a törekvés, hogy előmozdítsa a nemzeti tudat helyes működését. Sűrűn leírta, hogy hamisan érvel, aki régebben meggyökeresedett szavak hajdani jelentéstartalmára hivatkozva, elveti őket s helyettük szociális és ideológiai fogalmakat ajánl, melyek állítólag pontosabban fejezik ki a mai idők nemzeti és nemzetiségi realitásait. Az olykor rémlátónak nevezett Illyés Gyuláról akárhányszor kiderült, hogy valójában ő az, aki bizakodik a józan emberi ész felülkerekedésében, ő képviseli a belátást és a türelmet, s a valóságos helyzet alakulása rácáfol megértésről és reményről tanúskodó szavaira. Ezért volt óriási jelentősége annak, hogy legalább az eszmék síkján rendet csinált, lelkiekben és szellemiekben több nemzedéket fölvilágosított a helyes értelmiségi magatartás alapelveiről.
| A gondolati költészet poétikai típusai | TARTALOM | Kiadások |