| TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A felszabadulás utáni magyar költészet története, természetesen, nem 1945-ben kezdődött, hanem jóval korábban. Egy rövid időtartam a nála nagyobbnak a része csupán, így aztán az, ami például az irodalomban 1945 után történt, csak részint született egyúttal ugyanakkor. Három-négy évtizeden át az élő költészet jellegét, törekvéseit, csoportosulásait nagymértékben az szabta meg, ami a húszas-harmincas években vagy esetleg még előbb kelt életre. Az nyilvánvaló, hogy a Nyugat indulása előtti költők – Heltai Jenő, Szilágyi Géza, Telekes Béla –, de a Nyugat első nemzedékének életben maradt tagjai – Füst Milán, Szép Ernő, Gellért Oszkár – lényegbevágóan már nem formálták a költészet szemléletmódját. De az is tagadhatatlan, hogy Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán műve nélkül lehetetlen megírni az elmúlt harminc-negyven esztendő líratörténetét. Fernand Braudel – A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam című tanulmányában (Századok 1972. 4–5. sz.) – a nagyobb lélegzetű, az évszázados léptékű történelmi szakaszt, az ő fogalmát használva, a "hosszú időtartam" vizsgálatát tartja a történettudomány számára igazán gyümölcsöző tárgyválasztásnak. Ezzel szemben a hagyományos történettudományi szemlélet a kisebb időtartamhoz, a gyors, dramatikus, rövid lélegzetű elbeszéléshez szoktatott hozzá bennünket. A kis metszet, a kis időtartam az eseménytörténetet állítja előtérbe, s ez a fajta tárgyalásmód csak krónikás leírásra bizonyulhat alkalmasnak. Braudel nem tagadja, hogy erős bizalmatlanság él benne a hagyományos eseménytörténet iránt, s ebből következik az is, hogy a rövid időtartam vizsgálata sem túlzottan lelkesíti. Mindezek ellenére nem veti el sem a rövid tartam, sem a jelenkor vizsgálatát; sőt azt mondja, hogy a jelen és múlt kölcsönösen egymást világítják meg, ezért a jelenkor vizsgálata egyáltalán nem számít tudományos botrányokozásnak. Annál kevésbé, mert a jelent igazában soha nem önmagában, hanem rendszerint a múlt felől is szemléljük.
Az irodalomtörténetírás fontos ösztönzést és bátorítást meríthet Braudel észrevételeiből. Azt, hogy a múlt átnyúlik a jelenbe, a hajdani Nyugat folyóiratba dolgozó írók 1945 utáni működése éppúgy tanúsítja, mint az, hogy a felszabadulás utáni irodalom fejleményeit lehetetlen megérteni a tízes-húszas évek avantgarde csoportjainak poétikai újításai, József Attila és Radnóti Miklós hatása, a népi írók mozgalma nélkül. Roppant nehéz vagy lehetetlen az irodalom történetében olyan korszakhatár-időpontot találni, amelyet valamelyik fellépő vagy búcsút mondó {14.} nemzedék, csoport szempontjából ne kellene többé vagy kevésbé önkényesnek tekinteni. Bele kell törődnünk, hogy az irodalomtörténeti dátumok rendszerint munkahipotézis értékűek, erőszakosan avatkoznak bele az irodalom eleven, áramló folyamataiba. Az efféle beavatkozástól egyik történeti stúdium sem tudja mentesíteni magát: a múlt és a jelen olvasása mindig egyfajta szűrőrendszer igénybevételével történik. S mivel egyfajtával: olvasásunk sohasem lesz teljes értékű, ezért kell minden kornak a maga múltját és a saját jelenét megalkotnia, újraírnia.
A fönti megfontolások sem tehetik tehát kétségessé annak megállapítását, hogy az 1945 utáni évtizedeket ne tekinthetnénk – Braudel értelmezése szerint is – korszaknak, amely fogalom nem függ sem az időtartam hosszúságától, sem pedig attól, hogy mint időmetszet a jövő felé nyitott. Ismét hangsúlyozni kell, hogy az 1945 utáni magyar irodalom irodalmi korszak, mert egy, az egész nemzet életét gyökeresen átalakító történelmi korszakot ábrázol és teremt újjá a művészet eszközeivel, s ezt az irodalmi korszakot – ebben a kötetben a költészet útját és irányzatait – az irodalomtörténet és a kritika egyesített eszközeivel kívánjuk megvizsgálni. Könnyű helyzetben lennénk, ha e korszaknak a költészeti jelenségeit és alkotóit a korstílus összefoglaló és ezen belül a stílusirányok részekre tagoló fogalmai segítségével rendszerezhetnénk. Azt kellett azonban felismernünk, amit kézikönyvünknek már az Irodalmi élet, irodalomkritika című kötete bevezetőjében is hangsúlyoztunk, hogy az 1945 utáni magyar irodalomban nem létezik egységes korstílus, továbbá azt is, hogy nem oldható meg a sokrétű irodalmi anyag elrendezése a stílusirányok kategóriái igénybevételével sem. Osztjuk azt a felfogást, amely szerint az irodalmi korszak különféle jelenségeket, egymásba átcsúszó fejlődési szakaszokat és ábrázolási módszereket foglal egybe. A korszakban több irodalmi periódus él egymás mellett és egymásba keveredve, egyidejű és egymás utáni mozgásban, szövevényes összetételek, átmenetek és változatok formájában. A korszakot épp ezért nem tekintjük egynemű, lineáris és pusztán kronologikus jelentésű fogalomnak, hanem különfajta irányzatok és stílusok közös medrének fogjuk fel, amelynek legfőbb ismertetőjegye épp az időbeli keveredések és az eltérő stílustörekvések összefogása.
Mert miféle irányzatokról beszélhetünk a 20. században, különösen az avantgarde utáni periódusban? A naturalizmus, szecesszió, szimbolizmus, impresszionizmus – Király István összefoglaló érvényű műkifejezésével, az "esztétizáló modernség" – a század elején még legalább körülhatárolható irányzati jelenségként állt előttünk, ámbár már akkor sem definitív zártságban. Az irodalomtörténeti kézikönyv 5. és 6. kötete nem is választotta ezeket a stílusirányokat rendszerezése alapelvéül. S ahogy múlt az idő, úgy lett egyre bizonytalanabb, határozatlanabb az irodalom irányzati tagolása. Különösen a tízes-húszas évek után, attól kezdve, hogy a modernség másik, lázadóbb, nyugtalanabb válfajának, az "avantgarde modemség"-nek az irányzatai egymás után jelentkeztek. De nemcsak az avantgarde szemlélet- és formaújításainak tulajdonítható a zárt irányzati rendszerek felbomlása. Általános jelenség a 20. századi magyar {15.} irodalomban, miként az európaiban is, hogy az írói alkotómódszerek különféle irányzati stíluselemeket, technikai fogásokat egyesítenek és alakítanak át az alkotói célnak megfelelően. Az is szembeötlő, hogy egy-egy kiemelkedő költői életmű felülemelkedik meglevő stílusirányzatokon, új stílust teremt, amelyet bajos egyetlen szakszóval jellemezni. A század folyamán a stílusirányok közötti határok egyre inkább elmosódtak, és az irányzatok közötti átmeneti változatok a gyakoriak, a tiszta megvalósulások a ritkábbak, a kivételek.
Még részleges érvénnyel is módfelett óvatosan, körültekintően alkalmazhattuk összefoglalásunkban a modernség, a 20. századi realizmus, újrealizmus, újklasszicizmus, hagyományos modernség, posztavantgarde fogalmát. Ezek a fogalmak először is nem egyenlő értékűek, közülük egyik tágabb, másik szűkebb jelentéskörű, másodszor pedig rendszerint gyűjtőfogalmak, ilyenformán anyagrendezési elvként nemigen hasznosíthatók. Ráadásul mint átfogó ismeretelméleti, esztétikai kategóriáknak nem is ez a rendeltetésük, hanem az, hogy egy korszak nagy áramlatait, uralkodó törekvéseit világnézeti és poétikai szempontból nagy vonalakban, általános ismérvek szerint leírják és egyúttal értékeljék is. Meg kellett állapítanunk, hogy alapvető korszakfogalomként a szocialista realizmus kategóriája sem terjeszthető ki az időszak egész tartamára, hanem csupán egy viszonylag rövidebb periódus jellemzéséül használható; akkor is részint negatív tartalmú megszorításokkal.
Újabban elterjedőben van az a három lépcsős tipológia, amely kiküszöböli az esztétikai, ismeretelméleti realizmust mint a 20. századi költészetben csak nagy üggyel-bajjal használható fogalmat, ehelyett nagyobb súlyt helyez a poétikai-nyelvi sajátságokra, és figyelembe veszi a világképi elemeket is. Eszerint az európai lírának három típusa alakult ki: a hagyományos, a modern hagyományos és az avantgarde költészet; ez utóbbihoz kell sorolni a neo- és posztavantgarde lírát is. Ebben a felosztásban a nyelvi kifejezésnek mint a kommunikáció eszközének van meghatározó szerepe. A hagyományos költészet egyfajta hagyományos, a köznapival nagyjából egybevágó nyelvi normát képvisel, amely a költő versei által megtestesített harmonikus, kiegyensúlyozott világkép kifejeződése. A modern hagyományos költészet azt a líratípust jelöli, amely az impresszionizmus és szimbolizmus világképén túl jött létre, nem veti el a hagyományokat, merít az avantgarde-ból is, és a kettő egyeztetett, kiegyenlített eszköztárából építi fel saját szemlélet- és stílusvilágát. Adyval és a Nyugat első nemzedékével indult meg ennek a líratípusnak a története, amelyre az a jellemző, hogy az áramlat költői a grammatikai, lexikális és logikai értelmesség korrekt formáit nem törik szét, de megkezdik már a fellazításukat, és kisebb vagy nagyobb mértékben eltávolodnak a köznapi nyelvhasználattól. A harmadik típus az avantgarde költészet, a korai vagy történeti avantgarde-tól a lettrizmusig, konkrét és vizuális költészetig; a futurizmustól, expresszionizmustól napjaink scripto-vizuális szöveghalmazáig. A valóságra, környezetre, személyre utalást a modern hagyományos költészet nemcsak megtűrte, hanem a költői kifejezés lényegének tartotta; az avantgarde meg épp ezzel a közlésmóddal, a szociológiai, életrajzi, pszichológiai referenciával számolt {16.} le. A nyelvet önálló jelrendszerré tágította, torzította, deformálta; utat nyitott a logikai értelmetlenségnek, a grammatikai és lexikális önkényességnek, és némely esetben eljutott az "új" nyelv alkotásáig és a nem művészi szöveghasználatig, sőt a nyelv teljes felszámolásáig. A nyelv önálló jelrendszerré alakítása ismét csak a nyelv érthetőségi és költőisége határának kérdését veti fel, mint az előbbi esetben, ha némileg másféle módon is. Az avantgarde ugyanis magát a nyelvet mint olyat teszi kérdésessé, és a nyelvhasználatra kötött társadalmi közmegegyezés jogosságát vonja kétségbe. Saussure szerint a nyelv társadalmi termék és társadalmi intézmény, ezzel szemben a beszéd a nyelv egyedi alkalmazása, mely végtelenül változatos lehet. Az irodalom szempontjából csupán az a roppant fontos kérdés adódik, hogy lehet-e a beszéd azon túl, hogy a nyelv egyéni változata egyúttal tiszta teremtés is, amely többet akar a nyelvi elemek teljesen egyéni csoportosításánál. Nem elégedik meg a nyelvi elemek variálásával, kombinálásával, vagyis azzal, hogy egyéni költői beszédet hozzon létre, hanem magát a nyelvet, a társadalmilag érvényesített közlésmódot próbálja újjáteremteni: az avantgarde költő megpályázza a nyelvi demiurgosz helyét.
Ezek után legelőször az a kérdés merül fel, hogy mit tekintünk a költészet nyelvi normájának? Aligha van más eszközünk, a költői nyelvet mindig a köznapi nyelvvel hasonlítjuk össze, a norma a köznapi nyelvhasználat, bár ez az összevetés sem ad teljesen megnyugtató, kielégítő eredményt. A hagyományos költészet esetében a költői és a mindennapi nyelvhasználat között az eltérés nem lehet túlságosan nagy; semmiképpen sem akkora, hogy a költészetet mint beszédet, közlést, informálást akadály nélkül ne érthetnénk meg. A költészetnek ebben a fajtájában a Roman Jakobson-féle nyelvi kommunikáció referenciális funkciója nem szorul háttérbe, hanem éppenséggel még fontos szerepet is nyer. Itt még nem a message-ra esik a hangsúly, a szöveg nem önmagára irányítja a figyelmet, a referenciális közlés a lényeges; az, hogy a költő mit mond, nem mintha az, ahogyan mondja, teljesen elhanyagolható lenne. Találóan állapítja meg Kibédi Varga Áron Nyelvészet és költészet című tanulmányában, hogy a költői funkciónak ez a fajta meghatározása nem teljesen kielégítő, Jakobson elmélete ugyanis akkor lenne hézagtalan, ha a költői nyelv különösségét a message és a referencia között fennálló összefüggés révén is lehetne tanulmányozni. Ez azonban csak akkor volna megoldható, ha létezne egy költői szemantika, és ennek segítségével állapíthatnánk meg, sőt mérhetnénk is a köznapi és a költői nyelv között fellépő különbséget és funkcióeltolódást. Ilyen költői szemantika azonban nem létezik.
Erre a kis kitérőre azért volt szükség, hogy jelezzük: a fönt említett fogalmak, és egyáltalán maga a hármas felosztás rendszere is sokféle jelenség átfogó magyarázatára alkalmasnak bizonyulhat, de inkább esztétikai vagy irodalomelméleti szinten, semmint történeti vonatkozásokban. Ha az irodalomtörténetben írói életműcsoportok, irányok közös megnevezéséül kívánnánk használni, tüstént kiderülne, hogy arra hasznavehetetlen, mert mindegyik fogalom túl általános; jóval tágabb az irányzat és az áramlat fogalmánál is. Hogy mégis foglalkozunk vele, azért tesszük, mert a negatív tapasztalatok sem haszon nélküliek, és olyan felismerések-{17.}hez juttathatnak bennünket, amelyek megvetik az alapját későbbi előrelépésnek, vagy arra kényszerítenek bennünket, hogy más irányban tájékozódjunk.
A 20. századot és a legújabb kort tárgyaló irodalomtörténetírás arra kényszerül, hogy stílusirányzatok helyett irodalmi mozgalmak szerint tagolja anyagát, és rendszerezésében a Nyugat, az avantgarde, a népi és a szocialista irodalmi csoportosulásokat különböztesse meg. Tudván tudva azt, hogy jobb híján kell így eljárnia, hiszen ezek a mozgalmi elnevezések is gyűjtőfogalmak, amelyek különféle ideológiai, eszmetörténeti, stiláris, poétikai és világképi sajátságokat fognak össze laza keretbe. Mindegyik mozgalomhoz intézményi keret is tartozott, folyóiratok és kiadók gyűjtötték maguk köré az írókat, így viszonylagos pontossággal megállapítható egy-egy mozgalom írói köre. E mozgalmak a két háború közötti irodalomnak részben folytatásaként éltek tovább a felszabadulás után. Átörökítették a befejezetlen múltat a jelenbe, egyszersmind kezdeményezően léptek fel, készen a változásra, a művészi megújulásra, és az átalakulás különböző fokozatait képviselve illeszkedtek be az irodalom újfajta rendszerébe. Az irodalmi mozgalmak határai sincsenek szigorúan lezárva, nyitva áll az út egyikből a másikba, az effajta átmenetekre számos példát kínál az 1945 utáni irodalom története. Csakúgy, mint arra, hogy ezek a mozgalmak miként alakultak át belsőleg, sőt mi módon bomlottak szét; hogy igazában megszületésük és első virágzásuk idején teljesítették ki a mozgalmi megnevezésben foglalt irodalmi, esztétikai törekvéseik legsajátabb jegyeit. Később a változás elemei, keveredve az átörökölt eszmei és poétikai motívumokkal, e mozgalmak történetében létrehozták a megőrzés és újjáalakulás újfajta egységét. Az alkotói módszerek, a világképbeli, poétikai eltérések és ellentétek egyazon mozgalmon belül is jelentkeztek, s ilyenformán az irodalmi mozgalmakat korántsem egyjelentésű, hanem sokszorosan tagolt képződménynek tekintjük. Ezt szem előtt tartva tárgyaltuk a fent említett négy alapvető mozgalom legújabb kori történetét is.
Jogos azonban azt a kérdést feltenni, hogy megengedhető-e múltból fakadó mozgalmak szerint tagolni egy esetleg több évtizeddel későbbi irodalom fejleményeit, változásait? Kulcsár Kálmán A mai magyar társadalom (1980) című könyvében a múlt és a jelen kapcsolatát elemezve írta le a pompás axiómát: a múlt köt, de nem determinál. Mi is ilyenféle értelemben használjuk a fönti mozgalmi elnevezéseket, és ily módon értelmezzük a tartalmukat is. Alkalmazzuk őket az anyagrendezés keretéül, de jelentésüket, irodalmi sajátságaikat nem a múlt felől tekintve iparkodtunk jellemezni, hanem 1945 utáni módosulásaik szerint, figyelve persze arra is, mit hoztak e mozgalmak írói a század elejéről, a két háború közötti időből. A mozgalom keret, de nem irodalmi-szemantikai determináció is egyben. Sőtér István írta A Nyugat utolsó nemzedéke (1971) című tanulmányában: "A Nyugat túlságosan sokféle költői hitvallást képvisel ahhoz, hogy egységes irodalmi és eszmei irányzat zászlóvivőjéül tekinthessük. A Nyugat nem egységes irodalmat teremtett, hanem inkább általánosan érvényes irodalmi értékrendet. A Nyugat nem iskola volt, hanem terep, nagyon is különféle irodalmi törekvések számára." Nagyjából ugyanez mondható el az avantgarde-ról is. Az avantgarde a magyar {18.} irodalomban a mozgalom virágzása idején sem játszott túl nagy szerepet, különösképpen hatása mégis igen jelentékenynek bizonyult. Ez a továbbélés persze részleges továbbélés volt: a két háború közti időben és az 1945 utáni szakaszban is felbukkantak, többnyire a költészeti poétikát átalakító stíluselemei József Attila, Radnóti Miklós, Déry Tibor, Illyés Gyula, Weöres Sándor, majd Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, Orbán Ottó művében, Pilinszky János utolsó, Szálkák utáni periódusában, az ún. neoavantgarde formaújításai Tandori Dezső lírájában. Az avantgarde izmusai, csoportjai az expresszionista aktivizmustól a dadaizmuson át a szürrealizmusig, elsősorban az esztétikai programadásban, szemléletújításban, de a költői eszközhasználatban is viszonylag jól megkülönböztethető és szétválasztható irányzatokat képviselnek. Az avantgarde-nak ez a történeti periódusa igen hamar lezárult, és ami utána következett, az ún. "avantgarde sugárzás" (Sőni Pál kifejezésével), az izmusok stíluselemeinek a továbbélése az irányzatok felbomlásához, az irányzati határok elmosódásához járult hozzá; az irányzatkeveredés meglevő törekvését mélyítette el. Ezt árulja el az irodalomtörténet szóhasználata is, amidőn expresszionisztikus, szürrealisztikus jelenségeket emleget. A fogalmi korlátozással jelezve, hogy az irányzatnak nem a teljes rendszere, hanem csak bizonyos elemei maradtak fenn és épültek hozzá egy másfajta szemléletmódhoz. Amilyen jó eligazítást nyújtanak az avantgarde irányzati műszavai történeti-filológiai értelemben és a szinkronikus vizsgálatok esetében, annál kérdésesebb és kétségesebb eredményekkel jár az expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus fogalmának időbeli meghosszabbítása; jelzői, metaforikus használata. Hogy mégis felvettük kötetünkbe az avantgarde-ot mint irányzatjelző műkifejezést, annak igen egyszerű a magyarázata: a történeti avantgarde alkotói – Kassák Lajos, Palasovszky Ödön, Tamkó Sirató Károly – és elméletírói – Hamvas Béla, Hevesy Iván, Kállai Ernő és mások – 1945 után megkísérelték hamvaiból feltámasztani az egykori izmusokat, nem túl nagy sikerrel. Az avantgarde-ból nem lett főnixmadár, de ami hozzá hasonló mégis született, abban benne volt a történeti avantgarde számos eleme.
A népi írók mozgalma épp mint szellemi mozgalom szűnt meg 1945 után. A népi írók csoportja ezt megelőzően sem volt egységes írótábor; sőt, egymástól élesen elütő törekvéseket egyesített. Ez a másszerűség még élesebben jelentkezett 1945 után, a mozgalom ekkor háromfelé bomlott és az irodalmi minőség, poétikai sajátosságok szerint kis csoportokra, magányos alkotókra szakadt. A népi írók mozgalma a két háború közötti időben politikai, ideológiai, közéleti, tanulmányírói és szépírói munkákat fogott egybe, és ezt a szerteágazó irodalmi, szellemi, mozgalmi tevékenységet ifjúsági és társadalmi szervezetek, szerkesztőségek és kiadóvállalatok karolták fel. 1945 után ez a szervezeti infrastruktúra a mozgalom íróinak egy ideig még a rendelkezésére állt, s a megcsappant létszámú írócsoport külsőleges egysége úgy-ahogy fennmaradt; e szervezeti háttér megszűntével a mozgalmi jelleg végképp elenyészett. A népi és népies költők útjai elváltak egymástól. Szembeszökő különbség rajzolódott ki az eszmei értelemben felfogott népi és a poétikai-stilisztikai jelentésű népiesség között, annak is két válfaja, a {19.} külsőlegesen tárgyias, élménykifejező és az ún. mitologizáló iránya között. Illyés Gyula egyetemes érvényre törő lírájának csupán alkotóeleme, részmotívuma a népi tárgy és stílus, ellenben Erdélyi József, Sinka István költészetében a népiesség stilisztikája meghatározó jelentőségre tett szert. Hármójukat nem is lehet ugyanazon címszó alatt szerepeltetni: Pomogáts Bélával érthetünk egyet, A tárgyias költészettől a mitologizmusig (1982) című könyve bevezetőjének mondatával: "a népi líra, mint költői irány (...) értelmezését és rendszerezését irodalomtörténeti jellege és fejlődése alapján kell elvégeznünk, az alkotó módszer, a poétikai tulajdonságok és a művészi stílus szerint jelölve ki a költők helyét."
A szocialista mozgalom sem alkotott egységes csoportot a két háború közti időszakban, még ideológiai-politikai szempontból sem, nemhogy irodalomtörténeti-poétikai nézetből. Mert az a néhány politikai tartalmú programpont, amely szerint Magyarországot teljesen át kell alakítani, radikális változtatásokra van szükség, amelyet a munkásosztálynak kell végrehajtania, úgyszólván semmiféle támpontot nem ad az e mozgalomhoz tartozó költőknek még ideológiai hovatartozását illetően sem. A szocializmus tágan felfogott eszmerendszerében sokféle irányzat helyet találhat: mást jelent a szocialista és mást a szociáldemokrata elnevezés, szintén másfélét az anarchista radikális, a baloldali radikális és teljesen eltérőt a proletár forradalmár. S ezek az elnevezések nemcsak politikai, ideológiai tartalom szerint jelentenek különbséget a különféle törekvések között, hanem egyúttal értékhangsúlyt is magukban rejtenek; a forradalmi szocialista irodalomhoz képest rangsorolják is a szocialistának nevezhető többi áramlatot. Botka Ferenc, Illés László, József Farkas, Király István, Pándi Pál, Szabolcsi Miklós és mások kutatásai nyomán megindult a lendületes adatfeltárás, filológiai és életrajzi, eszme- és ideológiatörténeti búvárlások kezdődtek, s főként a két háború közötti időszak számos ismeretlen részletét, alkotópályáját világították meg azok a tanulmánykötetek, amelyek előbb Király István és Szabolcsi Miklós, majd Illés László és József Farkas szerkesztésében jelentek meg. Hatalmas anyag gyűlt össze az évek során, és ennek tanulságai, de különösképpen a mind szélesebb körre terjedő és egyre elmélyültebb József Attila-kutatások nyilvánvalóvá tették, hogy a politika-, eszme- és művelődéstörténeti vizsgálatoknak ki kell egészülniök a szorosabban vett irodalomtörténeti és esztétikai kutatásokkal. Felsorolni is bajos lenne azokat a József Attila-tanulmányokat, amelyek előkészítették ezt a nagy jelentőségű fordulatot. Az igazán gyökeres változás azonban akkor következett be, amikor a figyelem József Attila kései verseire, korábban dekadensnek mondott korszakára összpontosult. Szabolcsi Miklós A verselemzés kérdéseihez (1968) című Eszmélet-elemzése indította el a költő világnézete és poétikája összefüggéseinek elfogulatlanabb, mélyebb megértésére irányuló kutatómunkát. Ehhez nemcsak előítéleteket, beidegződéseket kellett eloszlatni és újfajta szemléleti nézőpontot elfoglalni, hanem kisebb módszertani forradalmat is végre kellett hajtani. Fogalmakat és alapfogalmakat kellett tisztázni ahhoz, hogy a költészet valóban tudományosnak mondható elemzés tárgya lehessen; meg kellett szüntetni a fogalomzavart, hogy a versjelentés esztétikáját stilisztikai, retorikai, poétikai {20.} nézetből hitelesen közvetítse az értelmezés. Szabolcsi Miklós könyvét megelőzően Hankiss Elemér tett kísérletet arra, hogy József Attila költészete kapcsán poétikai alapkérdéseket világítson meg, majd Németh G. Béla Az önmegszólító verstípusról (1982) című tanulmányában foglalkozott József Attilával is, és aztán még több poétikai jelentésértelmező írást szentelt a kései József Attila lírájának.
Ezek az új szempontú József Attila-tanulmányok, amellett, hogy az 1945 utáni költészet egyik legfontosabb elődjének a teljesebb irodalomtörténeti képét tárták az örökségvállaló utódok elé, roppant fontos irodalomelméleti tanulságokat is magukba foglaltak. Kiviláglott ezekből a tanulmányokból, hogy a költészetet, a verset csak a tárgynak megfelelő módszerrel lehet értelmezni. Vagyis nem elegendő, ha a költő korára, életrajzára, egyéniségére vonatkozó jegyeket vesszük számba, ha a versből kibontható lélektani, erkölcsi, jellemtani, ideológiai, eszme- és művelődéstörténeti sajátságokat elemezzük. A költészet jelentését a költészet létezésmódjának, az esztétikai jellegzetességeknek a tüzetes feltárása révén lehet csupán mértékadó módon megragadni. De nem elvont, általános ismérvek igénybevételével: ezeket az esztétikai különlegességeket csak úgy lehet igazában megismerni, ha minden jelentős mű megkapja a csak hozzá alkalmazható elemzési eszközkészletét.
A József Attila költészete tanulmányozásából levonható következtetések messze túlmutattak az életmű helyesebb megértésének körén. Emeljünk ki ezek sorából csupán két olyan mozzanatot, amely tárgyunkhoz szorosabban hozzátartozik. Főként a kései korszakból származó József Attila-versek új szempontú elemzése nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szocialista költészet jelentéstartalmát árnyaltabban, összetettebben fogtuk fel. Ehhez csatlakozott az a felismerés, hogy az eszmeiség, így a marxista világnézet is, nem önmagában, hanem az esztétikai létezésmód érvényes közlésformái révén alakulhat át művészi értékké. A történeti vizsgálatokból leszűrt poétikai, elméleti tanulságok természetszerűen közvetlenül befolyásolták a jelenkori költészet kritikai megítélését és befogadását is. S nemcsak a szocialista líráét, hanem általában a költészet szemléletét.
Az irodalmi mozgalmak időbeli történetük folyamán még tovább tagolódnak aszerint, hogy föltűnnek bennük az egymást követő generációk. Ha a nemzedéki csoportosítással szemben valaki az irodalomtörténet alapvető szerkezetmeghatározó kulcsfogalmává akarná emelni, teljes joggal érhetné elmarasztalás. A nemzedéki felosztás mindig csak viszonylagos érvényű szempont lehet az írói korszak-törekvések valamiféle áttekinthető rendbe állításához; abszolúttá emelése olyan fogalom Prokrusztész-ágyába gyömöszölné az irodalmi jelenségeket, amely elsősorban külsőleges jelentéstartalmánál fogva erre alkalmatlan; erőszakot követne el az egyéni írói változatokkal szemben. A nemzedéket semmiképpen sem tekinthetjük zárt írói együttesnek, a generációval szembeni ellenérzések java része pedig abból fakadt, hogy maga az elnevezés a szoros összetartozás, a szerveződés, sőt a szervezettség képzetét keltette. Az 1945 utáni esztendők történetén végigpillantva érthetőnek tarthatjuk, hogy a nemzedék fogalmához a zárt, szervezett, sőt fegyelmezett alakulat képzete is hozzárendelődött. Ha meggondol-{21.}juk, hogy fogalomhasználatunk mily sok kifejezést merített a munkásmozgalom, a hadászat és a katonai hadviselés szókincséből, egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy a nemzedék szó egységet, zártságot magához vonzó jelentésével szemben óvások hangzottak el. Gondoljuk meg, hogy az ötvenes évek irodalmi szótárában mily gyakran fordult elő az egység, élcsapat, derékhad, hadrend, útitárs, partizán, sorkatona kifejezés, a párttag író és a párton kívüli író megkülönböztetés mily gyakran szerepelt. Ezek a fogalmak részint nemzedéki csoportosulásokra is vonatkoztak, vagy legalábbis átfedtek generációs szerveződéseket is, így aztán érthető, hogy míg az irodalomkritika a nemzedéki besorolásokat gátlás nélkül használta, a nemzedéki elvet mint a történeti rendszerezés eszközét, elméleti bizalmatlanság övezte.
Ha azonban a nemzedék fogalmát nem a zárt, merev és külsőlegesen jellemezhető csoporttal azonosítjuk, akkor bizalommal használhatjuk. Hangsúlyozzuk, hogy az irodalmi generáció kategóriáját nem lehet sem kizárólag mereven születési évszámokhoz kötni, sem csupán az írói fellépés, az együtt indulás egyazon történeti időpontjához kapcsolni: a nemzedéket ennél tágabb jelentésű fogalomként kell értelmeznünk. A nemzedék tíz-tizenöt év időközében született írókat tömörít, de nem válogatás nélkül mindegyiküket, hanem közülük csak egy bizonyos számú befolyásos jelentékeny egyéniséget. Azokat, akik az egyéniség, a gondolat és az írás különbözésének figyelembevételével együtt is, szellemi értelemben kortársaknak tekinthetők, mert ugyanazon történelmi indítékok: társadalmi, eszmei és irodalmi hatások jegyében kezdtek dolgozni, többé-kevésbé ugyanabban az időben és ugyanolyan körülmények között. Saját egyéni írói törekvéseiknek, szándékaiknak megfelelően, de a legfőbb irodalmi, esztétikai jellegzetességeket nézve, mégis a közös szellemi alap vonzásában. Így a születés és az irodalomba lépés időpontja, a közös élmények és tapasztalatok, a programokban és művekben testet öltő rokonítható törekvések együtt alakítják ki a nemzedékeket és formálják a nemzedéki tudatot. A nemzedék szó jelentésében tehát semmiképpen sem áll első helyen a közös célok jegyében életre keltett tudatos szervezettség, nem egyenlő a tartalma az együtt meneteléssel és egyáltalán nem jelentheti az írói egyéniségek egybemosását bármiféle rokonság, sorsközösség, származás, közös indulás, útra kelés jegyében. Fülöp László is előbb a nemzedéki elv irodalomtörténeti alkalmazásával szemben sorakoztatja fel érveit igen jó áttekintést nyújtó tanulmányában, hogy aztán a következő végkövetkeztetéshez jusson: "Líránk negyedszázada nem írható le a nemzedéktörténet alakjában. Mégis: az áttekintés kiegészítő-alárendelt szempontjaként mindenképp érdemesnek látszik sort keríteni a generáció-problémára is, tartva magunkat ahhoz a tételhez, hogy nincsenek öntörvényszerűen, zártan elkülönülő irányzat közösségű, történeti egységekkel mérhetően együtt maradó nemzedék egységek az összfolyamat mozgásának irányát elsődlegesen szabályozó szerepben, ugyanakkor azt is elismerve, hogy vannak nemzedék jellegű alakulatok líránk történetében, melyek ugyan nemzedék minőségükben, nemzedék voltukban lényegében sohasem jutottak lehetőségeik ormára, az együtthaladás rövidnek mondható fázisai után szétszóródtak, szétmor-{22.}zsolódtak, ágakra s külön utakra osztódtak, de így is szükséges szemügyre venni mozgásukat" (Felszabadulás utáni líránk "nemzedéki" tagolódása).
20. századi irodalmunk történetében legszabatosabban az egymást követő Nyugat-nemzedékek írhatók le, nevezetesen az első három generáció, melynek históriája – bár az elsőé már nagyon csonkán – áthúzódott az 1945 utáni időbe is, és bizonyos időszakokban fontos szerepet játszott a költészet szellemi arculatának alakításában és az új esztétikai lehetőségek feltárásában. A Nyugat-nemzedékek fellépési sorrendjét természetesen nem mércének fogjuk fel, nem tekintjük értékelő normának, amely a múlt felől nézve előzetesen, eleve értékbeli különbségeket állapít meg különféle későbbi fejlemények között. A nemzedéki sorrendet nem érték-, hanem időviszonyítási alapként kezeltük, s egészen gyakorlati okokból volt rá szükségünk: az anyagrendezéshez nyújtottak nagyon világos jelentésű támpontokat. Azt a költők portréját megrajzolva, egyenként kellett eldönteni, hogy a pályájukat korábban, esetleg több évtizeddel előbb kezdő lírikusok hogyan, az alkotóképesség milyen szintjén tudták munkájukat folytatni. S ezen a ponton kell megkülönböztetnünk a közvetett és közvetlen hatást, a formális vagy hatékony jelenlétet. Füst Milán alig írt új verset 1945 után, tekintélye és befolyása azonban, főként a hatvanas években, mint erre Somlyó György és Kis Pintér Imre rámutattak – s tegyük hozzá, részint Pilinszky János közvetítésével –, igen jelentős volt; annak viszont, hogy a felhígulásig termékeny Gellért Oszkár nyugatos versízlést közvetített volna, nyoma sincs. Hogy az irodalomtörténet szempontjából mit tekinthetünk múltbelinek és mit jelenbelinek, azt elsősorban persze az évszámok döntik el; csak sohasem kizárólagos érvénnyel. Mondhatnánk, az irodalom is olvassa önmagát, és ennek révén a múltban keletkezett alkotás a jelenkori irodalom alkotóelemévé léphet elő, míg a jelenben írott mű megjelenése pillanatában elavulhat, a múlt részévé válhat, mielőtt a jelenkorhoz szólhatott volna. Közvetett hatáson azt értjük, hogy a jelenkori költészet múlt is: annyiban, amennyiben a régebben született alkotások aktualizálódnak. Ennek az átalakulásnak figyelhetnénk meg különféle tartalmú állomásait a József Attila-értelmezések 1945 utáni történetében vagy a Radnóti Miklós líráját körülfonó népszerűség változásaiban, a negyvenes évek végén és főként a hatvanas években.
A Sőtér István szerkesztésében megjelenő Négy nemzedék (1948) című antológia nem sokkal a korváltás éve után tartott szemlét a magyar költészet irányain. A válogatás bő teret szentelt a második és harmadik nemzedék bemutatásának, bölcs előrelátásról tanúskodva: ez a két nemzedék ugyanis – Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Zelk Zoltán művében – évtizedekre meghatározó szerepet töltött be a líra fejlődésmenetében. A generáció tagjai sorából többen nagy késéssel csatlakoztak hozzájuk, így Csorba Győző, Kálnoky László, Rónay György, Takáts Gyula költészete csak az ötvenes évek végétől kezdett kibontakozni. Az antológiából az is világosan kiderült, hogy a 20. századi irodalom Nyugaton túli egész történetére kivetítve beszélhetünk első, második és harmadik nemzedékről. A szocialista mozgalom keretében az első csoportosulás azokból tevődik össze, akik mint Balázs Béla, Gábor Andor, Lányi Sarolta – az {23.} 1918–1919-es forradalom idején kapták a pályamódosító élményt; a másodikhoz sorolhatók a húszas években induló költők; a harmadikhoz, az Ezüstkor időbeli megfelelőjeként a munkásírók tartoznak. A népi írók mozgalmán belül is megkülönböztethetjük a második és harmadik nemzedéknek megfelelő két csoportot.
A negyedik nemzedék pályakezdése 1945 utánra esett, és több csoportra szakadva, akkor nagyon lényegesnek számító pár éves különbséggel ment végbe a költők színre lépése. A negyedik nemzedék fogalmát rövid ideig használta a korabeli irodalomkritika; ahogy Lukácsy Sándor megjegyezte, az "úgynevezett negyedik nemzedék körül javában áll a vita. Vannak, akik kétségbe vonják létezését; vannak, akik tanulmányban tesznek hitet mellette"; szerinte az irodalomtörténet lomtárába kell dobni az egész elnevezést. Helyette azt javasolta, hogy "ha már mindenáron meg akarjuk tartani a nemzedék elnevezést, beszéljünk népi demokráciánk első (legfiatalabb) költő-nemzedékéről, tehát azokról, akik vagy a felszabadulás után jelentkeztek, vagy (...) költői kiformálódásukhoz a felszabadulás után jutottak el" (Seregszemle, 1948). Lukácsy a nemzedéki elv alkalmazása helyett azt ajánlotta, hogy a költőket magatartásuk, a népi demokráciához való viszonyuk alapján csoportosítsa a kritika, erre nyomban példát is mutatott azzal, hogy F. Nagy László, Tóth Gyula, Kormos István, Kuczka Péter, Aczél Tamás, Somlyó György, Darázs Endre költői termését fogta össze egy csokorba, némi fenntartással ide számította Rába György líráját, és tőlük elkülönítve tárgyalta Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Lakatos István költészetét.
Lukácsy Sándor fiatalokról szóló 1948-as jellemzése több ponton találónak bizonyult; amivel elsősorban kiegészíthetjük megállapításait, mindaz később történt és a költőpályák alakulásával, kanyargásaival függött össze; olyan változásokkal, amelyeket ennek az "első népi demokratikus nemzedék"-nek kellett átélnie. Az Ezüstkor költőinek a pályamenetén nem vehetünk észre töréseket; hiteles, amit Sőtér István mondott az írócsoport útjáról: "az ifjúságunkban vállaltakról sohasem mondtunk le – és ennek a nemzedéknek egyetlen tagja sem mondott le önmagáról" (Thurzó Gábor ravatalánál, 1979). Ugyanez elmondható, más tartalmú hangsúllyal, arról az írócsoportról, amelyiknek tagjai az 1945 előtti munkásköltők antológiáiban jelentkeztek: Benjámin László, Földeák János, Kis Ferenc, Vészi Endre költői útjáról is. Nem ez történt az első nemzedékkel: ez a költőcsoport nem egészen egy évtized időtartamában három irányra vált szét, és ez a szakadás némileg megnehezíti ennek a nemzedéknek a tagolását. Az Újhold-költők önálló csoporttá szerveződése 1945 után nyomban megindult, Lakatos István, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rába György, Szabó Magda költőként nem is tért le az újholdas útról; Rákos Sándor, Somlyó György csak később tért vissza ahhoz a költészeteszményhez, amelyet fiatalon magáénak vallott. A negyvenes évek végén a Kónya Lajos, Kuczka Péter, Tamási Lajos nevével jelezhető csoport nem állt messze a népi kollégista triásztól, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István lírai irányától, az ötvenes évek elejétől fokozatosan, majd {24.} rohamosan távolodott egymástól ez a két nemzedéki együttes. Az ötvenes évek elején tűnt fel az újfajta írói képződmény; az a csoportosulás, amely éppen nem az irodalmilag felfogott nemzedéktudatot, hanem a politikai programnak alárendelt líraeszményt képviselte. A "derékhad"-nak elkeresztelt írói csoportosulás félig-meddig mesterséges úton előállított irányzat volt, s egyik rendeltetése épp az volt, hogy a nemzedéki sajátságokat, a származással, műveltséggel, ízléssel hozott egyéni élményanyagot, az esztétikai és világképbeli különbözéseket felszámolja és helyükön a pártos szocialista költészet eszmei alapján nyugvó irodalmi egységet valósítsa meg. A "derékhad" története néhány esztendőre terjedt ki, s azt, hogy a kulturális politika és a szolgáltatói szintre süllyedt kritika együtt sorolta fel Zelk Zoltánt, Benjámin Lászlót, Kónya Lajost, Kuczka Pétert, Devecseri Gábort, Juhász Ferencet, Darázs Endrét és másokat, manapság már elegendő csupán történelmi dokumentumként ismerni. A nemzedéki tagolásban a "derékhad" címszó semmiképpen sem lehet meghatározó, orientáló, értékkiemelő jelentőségű, az ide sorolható költők számát megfelelő mértékben csökkenteni kell, s például Zelk Zoltánt, Benjámin Lászlót, Vészi Endrét saját indulásuk szerinti helyen indokolt tárgyalni. Nem azért, mert az említettek közül valaki is megtagadta volna azt, hogy az ötvenes évek elején a derékhad irodalompolitikai névsorolvasásában előkelő helyen szerepelt. Másféleképpen kell a volt derékhad költői sorában különbséget tenni. A választóvonalat egyetlenegy módon lehet közöttük meghúzni: ki volt képes a megújulásra, a költői és szemléleti változásra, és igazában kiknek nem sikerült a hangváltás, bár esetleg törekedtek rá, de világnézeti vagy verselésbeli görcsök, beidegződések ennek útját állták. A költői elakadás szomorú és fájdalmas példáit ismerjük fel Kónya Lajos, Sipos Gyula, Darázs Endre, Reményi Béla utolsó pályaszakaszában; a költőként egykor hangadó Kuczka Péter pedig hivatást cserélt, a költészetet irodalmár mesterségggel váltotta fel. Zelk Zoltán és Benjámin László kinőtt ebből a csoportból, súlyos belső küzdelmek árán; ennek állított maradandó emléket Benjámin korhangulatot megörökítő verse, a Vérző zászlók alatt (1962). Ilyen megfontolások alapján került egy csoportba, a közös indulást és az egybefűző eszményeket hangsúlyozva, Benjámin László, Kis Ferenc, Földeák János, Vészi Endre, László Gyula, Rajcsányi Károly és Vaád Ferenc, másokkal együtt. Ez az időbeli, mondhatjuk irodalomtörténeti célzatú elhelyezés elkerülhetetlenül azzal járt együtt, hogy különváltak az 1945 előtt és e forduló után induló költőcsoportok, anélkül azonban, hogy az 1945-ös dátumot mint elválasztó időpontot, külön hangsúlyozni akartuk volna.
Az 1945 után indult költőcsoportok sorából ez ideig két együttesről mondhatjuk, hogy irodalomtörténeti mértékkel mérve nemzedéket alkotnak: a Pilinszky János – Nemes Nagy Ágnes nevével fémjelzett újholdasokról és a népi írók nyomdokaiba lépő költőkről, a Juhász Ferenc – Nagy László jelképezte irányról, amelyet bízvást nevezhetnénk "új népi" mozgalomnak is. Az új lírának ez a két csoportja gyakorolta a legerősebb hatást a fiatalabbakra, főként az említett négy költőnek volt meghatározó része abban, hogyan alakult a pályakezdők tájékozódása, miként kapcsolódtak a hazai hagyományokhoz és a modern lírai áramlatokhoz. Minderről {25.} bőségesen esik szó a csoportokat jellemző bevezetőkben és a költőportrékban, a költői fejlődésrajzokban. Az újholdasok és az "új népi" költők helye és jelentősége világosan kirajzolódik előttünk, s az sem okozott gondot, hogy szerkezetileg hol helyezzük el őket. Az már meggondolások tárgyát képezheti, hogy mindazoknak, akik e címek alá kerültek, valóban ott van-e a helyük, ahol jelenleg vannak. Az újholdasokhoz azokat soroltuk, akik e folyóiratban publikáltak, a lap szellemét megszűnése után is magukénak vallották, s mint költők azzal az ízléssel és világszemlélettel értettek egyet, amelyet a folyóirat programadó cikkei képviseltek. A "fényes szelek" egy rövid ideig tartó időszaknak, ezenkívül ifjúsági mozgalomnak, politikai magatartásnak a metaforája, és innen átszármazva, alkalmas egyfajta írói szereptudatnak, hagyományfelfogásnak a jelölésére is. Ezt az elnevezést ugyanúgy, mint az újholdas jelzőt, nemhogy a külföldiek nem értik, hanem a fiatalabb hazai olvasóknak is magyarázni kell őket. Megfelelő helyen erre sor kerül, s azt sem mulasztottuk el, hogy ezeket az irodalmi és társadalmi életből származó címkéket próbáltuk az irodalmi és poétikai jellegzetességek felől is értelmezni és sajátszerű tartalommal megtölteni. A fényes szelek csoportja Kormos Istvántól Fodor Andrásig, Nagy Lászlótól Csanádi Imréig az 1945 utáni költészet egyik legerősebb vonásokkal jellemezhető iránya, s bár az idők folyamán egymástól élesen elváló utakra léptek, s még a közös indulás emlékét legtovább őrző Juhász Ferenc, Nagy László és Simon István is messze eltávolodott egymástól; Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Fodor András pályakülönbségei pedig még szembeszökőbbek, mégsincs jogunk arra, hogy külön tárgyaljuk őket. Ha a nemzedékfogalomnak egyáltalán értelmet tulajdonítunk, az semmiképpen sem merülhet ki abban, hogy elsősorban hasonlóságot értünk rajta: szemléleti, stiláris megegyezést. Azt meg végképp nem jelentheti, hogy személyes vonzalmak, összefogások és ellenszenvek szerint húzzunk meg nemzedéki határokat. A szellemi rokonság tág jelentéstartalma áll legközelebb a nemzedékfogalomhoz, és ezt az értelmet kell minden esetben egyéni vonásokkal megtölteni. Megkülönböztethető külön csoportot, de tőlük teljesen el nem szakítható költői rajt jellemeztünk az ideiglenes "53-as nemzedék" elnevezéssel. Az ide sorolt Csoóri Sándor, Takács Imre, Szécsi Margit, Tornai József, Bihari Sándor és mások néhány esztendővel fiatalabbak Kormos Istvánnál és Nagy Lászlónál, s ugyancsak mindössze néhány évvel kezdték később a pályát, bár ez a csekélynek látszó időkülönbség nemcsak az indulás éveinek verstermésén hagyott nyomot, hanem később is észlelhető volt.
Ahogy közeledtünk a jelenhez, egyre inkább arra kényszerültünk, hogy nagyobb csoportokban szemléltessük és sorakoztassuk fel a költőket, sőt azt sem tudtuk elkerülni, hogy ne folyamodjunk az évtizedek nyújtotta külsőleges, formális skatulyázáshoz. Ily módon kénytelenek voltunk a hatvanas és a hetvenes években fellépő költőket megkülönböztetni egymástól, noha tudatában voltunk az efféle megnevezés gyarló, ideiglenes voltának; annak, hogy jobb híján választottuk ezeket a címeket. Nem hagyhattuk azonban teljesen figyelmen kívül, hogy az ötvenes évek végétől is találkoztunk a nemzedéki tudat jeleivel, sőt olyan újfajta jelenségekkel is, melyekre korábban nem akadt példa. Az ötvenes évek elejének egységesítő {26.} törekvései, a szocialista líramodell sematizált válfajának kritikai, kulturális politikai számonkérése mély nyomokat hagyott a kritika és az írók emlékezetében. Az egyféle költészeteszményhez ragaszkodás igényei még a hatvanas években is fel-feltűntek, s ezzel szemben viszont, részint ellenhatásként is, megindultak a különféle önállósuló és csoportalakítási törekvések; ezeket már csak félig-meddig indokolt a nemzedéki fellépés megszokott fogalmi jelentésével összekapcsolni, helyesebb alkalmi tömörülésekről beszélni, létrejöttüket pedig az irodalmi élet, az irodalom- és kiadáspolitika adott helyzetéből eredeztetni és megérteni. A Tűz-tánc (1958) antológiában fellépő költők – Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Mezei András, Nyerges András, Simor András – példáján megfigyelhettük ugyan az eszmei összetartozás egynémely elemét, de ennél fontosabb, meghatározóbb volt az a magatartásbeli közösség, ahogyan az 1956 utáni "vákuum-helyzetben" a politikai kiállás erkölcsi merészségével megszólaltak. Mert egyébként nemcsak poétikai világképük szerint különböztek egymástól feltűnő módon, hanem világnézeti és politikai célzatosságban is módfelett elütő álláspontokat képviseltek. A Tűz-tánc költőcsoportja afféle ideiglenes nemzedéki alakulatnak tekinthető, a hatvanas évek végétől ez az újfajta irodalomszociológiai képlet kezdett mind szélesebb körben elterjedni. Fő jellemzőjéül a tudatosan vállalt ideiglenességet, átmenetiséget, alkalmiságot jelölhetjük meg; megjelenési formájául pedig azt a kiadványtípust, amely csak külsőleg viselte magán az antológia ismérveit, valójában hibrid képződmény volt: a célratörő versválogatás, az almanach és a folyóirat keveréke. Akadt persze kivétel is, az Elérhetetlen földet (1969) igazi antológiaként tarthatjuk számon, összetartozó költők együttes bemutatkozásának számított ez a válogatás. De az Első ének (1968), a Költők egymás közt (1969), majd az őket követő fővárosi és vidéki gyűjtemények nem generációkat mutattak be, hanem válogatás nélkül a pályakezdők egyre népesebb seregét, elsősorban azt tanúsítván, hogy Domokos Mátyás megfigyelése a "versírógépről" (Nagyhatalmi helyzet vagy versírógép?, 1976) pompás telitalálat volt és vészes hatásai a hetvenes években kezdtek megmutatkozni a költészeti túltermelés egyre aggasztóbb jeleiben. Ennek részletesebb tárgyalása azonban kívül esik kézikönyvünk látókörén, az Új nemzedékek a lírában című zárófejezet, Kis Pintér Imre tollából, a mai költészetnek ezeken a csoportjain csak rövid, vázlatos szemlét tarthatott.
Terjedelme folytán költészettörténeti összefoglalásunk a szintézis képében jelenik meg, jól tudjuk azonban, hogy áttekintésünk nem szintézis abban az értelemben, ahogy ezt a fogalmat a szaktudomány Horváth János pontos meghatározása óta használni szokta. "A szintézis valami nagy, összefüggő egésznek, egynemű egységnek fogja fel anyagát: van tehát vezérelve, összefoglaló fő szempontja" (A magyar irodalom fejlődéstörténete, 1976). Ahhoz, hogy összefoglaló fő szempontot s ráadásul nem külsőt: társadalmit vagy művelődéstörténetit, hanem önelvű irodalmi nézőszöget találjunk az időszak irodalmához, abban az időközelség valóban akadályt jelentett. Józanul tekintve líratörténetünkre, a vállalkozást nem szintézisnek, hanem szerényebben kézikönyvnek nevezzük, elsősorban azért, mert az 1945 utáni korszakról nagy, széles körű adat- és {27.} ismeretmennyiséget tartalmaz. Természetesen nem egybemosott, hanem válogatott és értékrendbe állított ismeretanyagot próbáltunk az olvasó elé tárni. Az értékelő kiválasztást egy határvonalon túl azonban fel kellett cserélnünk az ismertetéssel, felsorolással, leírással. Könyvünk előkészület, előmunkálat egy későbbi szintézishez: azzal, amit sikerült a jövőben megírandó mű számára feltárni, de nemkevésbé azokkal a hiányokkal is, melyek elkerülhetetlen velejárói voltak e korszaktörténet megrajzolásának. Anyagot, szempontokat, mai véleményalkotást nyújt át a következő generációnak, ennélfogva ösztönzéssel szolgál a továbbhaladáshoz, megveti újabb kutatások alapját. Természetesen nem mondtunk le az összefoglaló, általánosító igényről sem, megpróbáltuk szintetizálni: elméletileg összefogni és általánosítani az irodalom anyagát, vagyis iparkodtunk tendenciákat, értékvonulatokat és tévutakat is bemutatni. De épp ezt a munkát nem mindig a kívánatos elméleti elvonatkoztatás szintjén végezhettük el, mert ehhez valóban hiányzott a sokat emlegetett távlat, az időbeli távolság, a magasabb és távolibb pontról való rálátás a tárgyra. Könyvünk műfaját szabad fogalomalkotással így határozhatjuk meg: történeti rendszerezésű és leíró kézikönyv, az elméleti szintetizálás középső fokán.
Végezetül arra kell válaszolni, hogyan tudtuk biztosítani a jelenkori irodalom tárgyalásában a történetiség elvét. Első szinten leíró ténymegállapításokkal, történeti deskripcióval: az írók, művek, nevek, időpontok egymásutánjainak leltárba szedésével. Második szinten azzal, hogy igyekeztünk jelezni: az egyes szerzők és nemzedékek nem gépiesen követik egymást, hanem együttesen szorosabb, bensőbb viszonyrendszert alkotnak. Kapcsolatra lépnek egymással mint elődök és utódok, kezdeményezők és követők, átvevők és átadók, vagy konfliktusba kerülnek mint újítók és hagyományőrzők, modernek és maradiak.
Az irányzatoknak, poétikai törekvéseknek ezen hosszmetszeti alakváltozásait írtuk le a két részre bontott műfajtörténeti áttekintésben. A kötet két bevezető fejezetének módszere némileg eltér egymástól. Kenyeres Zoltán mindössze néhány esztendő, az 1945–1948 közé eső évek líratermését vizsgálta, és e rövid időtartam keretében vázolta fel a legfontosabb irányzatokat. A következő fejezet jóval nagyobb időt ölelt fel, s ilyenformán Fülöp Lászlónak módja nyílt arra, hogy a költészeti törekvéseket, az életpályák főbb jellegzetességeit mozgásukban ragadja meg és nyomon kövesse a szemléleti és poétikai változásokat. Megfelelő előtanulmányok híján hatás- és recepciókutatásra, sajnos, nem vállalkozhattunk, ugyanis ilyen irányú feltáró munkát a mi korszakunkat megelőző évtizedek irodalmában is csak elvétve végzett irodalomtörténetírásunk. Lépten-nyomon éreztük pedig a szükségét annak, hogy ilyenfajta vizsgálat mennyire fontos és nélkülözhetetlen lenne épp a történeti folyamat történetibbé tétele érdekében. Végül, harmadik szinten, megkíséreltük, hogy a költészet fejlődésének áttekintése során figyeljünk arra, mely kezdeményezések jutottak tovább, melyek avultak el, hogyan változtak a műfajra jellemző eszmei, világképbeli, poétikai jellemzők, s arra is, miként indult meg, korszakunk vége felé, a műfaji határok felbomlása, s milyen alakváltozásokat hozott létre az egyre szélesebb körre terjedő – Nagy Péter kifejezését használva – "műfaji mutáció".
| TARTALOM | Irodalom |