| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Jékely Zoltán elégikus költő, csupa emlék, reflexió, elvágyódás, jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota a múltra révedés, a világ iránt érzett testvéri részvét. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezi fel önmagát, személyiségének titokzatos, benső tájait. Az önelemzés mintha költői élettervet valósítana meg, a múlt kutatása akár szándékos lehet, a vallomás azonban mindig ösztönös, megnyilatkozásait a pillanat ihlete és kényszere hívja ki. Oly természetesen ír verset, ahogy a romantikusok vagy később Verlaine és Apollinaire. Nem szereti a "laboratóriumi" költészetet, a formakereső kísérletezést, noha a formának, akár a formateremtésnek is fölényes mestere. Mester, aki hangpróbák nélkül énekli a legváltozatosabb dallamokat, és aki műfordításaiban bizonyította, hogy milyen biztonsággal tud bánni a legravaszabb formákkal és újításokkal is. Nemcsak természetessége avatja költővé, akár a fogalom romantikus értelmében, hanem hangja is: a bel canto szárnyalása, zengése, önfeledt dallama. Abban is a romantikusok és a szimbolisták rokona, hogy legfőbb eszközének a muzsikát választotta.
A háború vége Kolozsvárott érte. 1941 tavaszán költözött vissza kora ifjúságának városába, amelyhez mindig nosztalgikus érzéssel ragaszkodott. Az Egyetemi Könyvtárban helyezkedett el, s szerepet vállalva Észak-Erdély irodalmi életében, a Termés című negyedéves folyóirat egyik szerkesztőjeként dolgozott. Irodalomszervező munkát végzett 1944 végén is, midőn az erdélyi magyarság ismét a nemzetiségi lét keretei közé került, s a kisebbségi irodalomnak újjá kellett szerveződnie. Balogh Edgár hívásának engedett, amikor elvállalta a Világosság című napilap irodalmi rovatának vezetését, s irodalmi publicisztikával, interjúkészítéssel támogatta a nemzetiségi kultúra magára találásának ügyét. A Világosság a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapjaként működött, munkáját a népfrontos összefogás eszméi irányították, az erdélyi magyar demokrácia legszélesebb táborára támaszkodott. Jékely Zoltán bizalommal vett részt ebben a munkában s általában a nemzetiségi irodalom szerveződő mozgalmaiban. 1947-ben adta közre A halászok és a halál, valamint Minden mulandó című – az erdélyi élettel foglalkozó – regényeit, s gyakran jelentkezett verseivel is. E verseket tragikus érzés szövi át: a költő számot vetett a háború szörnyű pusztításaival, elsiratta megölt barátait (Haláltánc, 1944, Kiáltás halottak után, Eltűnt barátaim után). Életkedve lassan mégis újjászületett (Feltámadás), önmagát biztatva fogalmazta meg hűségét népe és szülőföldje iránt (Az én országom).
Időközben ismét felvetődött benne a Budapestre költözés gondolata. A kolozsvári magyar értelmiség helyzetét az 1946-ban hozott állampolgársági rendelkezések nehezítették, ezek következtében kényszerültek elhagyni a Bolyai Egyetemet a Budapestről odaköltözött tanárok. Jékely Zoltánban is megérlelődött a fájdalmas elhatározás, és 1946 novemberében Budapestre települt. Itt az Országos Széchényi Könyvtárban helyezkedett el, versei, elbeszélései és irodalmi {364.} cikkei a Magyarok, a Válasz és a Vigilia lapjain találtak helyet. Szétnézhetett a sebeiből gyógyuló Európában is: 1948-ban mint ösztöndíjas két és fél hónapot töltött Itáliában. Termékeny évek voltak ezek, Jékely Zoltán a felszabadulás után kibontakozó új magyar líra neves alkotó egyéniségei közé került.
Az Erdélyben töltött esztendőket elégikus számvetés zárta le (Pályám emlékezete). Az elégikus érzés és hangoltság korábban is meghatározta költészetének karakterét. Verseinek hangulata erősen konkrét látványok és élmények mozaikjából bontakozott ki, ezt a mozaikos szerkezetet zárta le a többnyire nosztalgikus lírai meditáció. Ez az alkotómódszer Apollinaire "szimultaneista" technikájára emlékeztet, amely a valóság egyidejű jelenségeinek és folyamatainak egybevillantása révén fejezte ki a világ természetes gazdagságát és poézisét, s az érzelmek romantikájával fonta körül a dolgokat, "minthogy a romantika – miként a francia költő mondta – felmagasztalja az életet". Jékely Zoltán elégikus lírája is az életre figyelt, az életet ünnepelte, még ha a költő meditatív vallomásait az elmúlás borongó hangulata hatotta is át.
Az elégikus és nosztalgikus költői magatartás, illetve vershangulat, úgy tűnt, visszatért a régi mederbe a háborús megrázkódtatások után. Pedig nem egészen így történt, az elégiába ömlő érzés lassanként átalakult, pontosabban, kiegészült, mégpedig azzal az igénnyel, amelyet a világmindenségben, az emberi létben és a történelemben tájékozódó gondolkodás jelölt meg. Ez az igény korábban sem volt ismeretlen költészetében: a Csillagtoronyban nagyszabású látomása, a Nizsinszkihez metafizikai távlata vagy a Történelemhez című vers szkeptikus bölcselete egyaránt erős gondolatiságról tanúskodott. A háborús évek után kibontakozó új költői korszak legfontosabb eredménye ennek a gondolati igénynek a gazdagodása volt. Teljes és szerves világkép kialakítására törekedett, lírája mind feszültebbé váló metafizikai nyugtalanságát fejezte ki.
Hagyományos zsánerképei a mulandóság apró jeleit, a költő elégikus hangulatát állították metafizikai távlatba. A még Kolozsvárott született Futballisták az életképtől jut el a nosztalgikus emlékezésig, majd a mulandóságon merengő elégikus életbölcseletig. A külvárosi réteken labdát kergető kamaszok önfeledt játékának leírásával indul, a játék látványa kelti fel az ifjúság tündéri emlékét és a vágyakozást az elveszített világ iránt, ezt a csendes nosztalgiát azonban szelíd önirónia szövi át. A költemény zárószakaszai azután egyetemessé tágítják a mulandóságon érzett fájdalmat, az ifjúságtól búcsúzó költő nosztalgikus hangulatát:
| – Mindig lesz a nagyvárosok határán |
| egy-egy letarolt-gyepű rét, |
| hol hűvös alkonyati órán |
| hallani e mély dobzenét, |
| mely mérföldekről mágnesez magához |
| labdaéhes diákot és inast, |
| s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, |
| ki eltűnődve dől a kapufához. |
{365.} Hasonló távlata van a Gül Baba fürdőjéhez című zsánerképnek: a vigasztalan látványnak a részvét ad költői kontrasztot, a naturalisztikus leírást csúfondáros irónia ellensúlyozza, erre az iróniára pedig fájdalmas vágyakozás válaszol, valami szabadabb és teljesebb emberi létezés iránt. A zsánerképek a költő metafizikai érdeklődését mutatják, a történelmi elégiák pedig azt a tragikus történelembölcseleti sejtelmet, amely a háborús szenvedések láttán uralkodott el. Jékely Zoltán meggyőződése szerint a történelem csupán rontani, pusztítani képes, s aki megmerül vad hullámaiban, az kényszerű módon tragédiák áldozata lesz. A Petőfi utolsó dala egyetlen lendületes monológ keretében idézi fel a szabadságharc – élettől és szerelemtől búcsúzó – költőjének végzetes halálát, a Zrínyi földjén pedig a költő Zrínyi Miklós tragikus emlékét keresi. A történelmi elégia tragikus hangoltságát szépen szólaltatja meg az a nyelvi és ritmikai régiesség, amely Baránszky-Jób László szerint: "a költőhalál zordon megénekléséhez illő, hősi vers archaikus veretét" mutatja.
A mélyülő gondolati igény, az élet köznapi dolgainak és jelenségeinek adott metafizikai távlat jelzi, hogy költészetében milyen erős hullámokat keltett az emberi élet végső kérdései iránt megnyilvánuló figyelem. A történelmi létben tapasztalt kegyetlen összeütközések, tömeges emberi tragédiák az ő számára is kérdésessé tették a többezer éves kulturális és humanisztikus fejlődést. Nemcsak a szörnyű események történelmi és politikai hátterét ostromolta magyarázatért, hanem az emberi természetet is, sőt magukat a létezés általánosabb törvényeit. E költői érdeklődés, amely az emberi lét ontológiai határaival és antropológiai természetével vetett számot, éppen a sötét tapasztalatok következtében drámai hangoltságot kapott. A természet, amely korábban az álomvilág vagy a nosztalgia termőföldje és kerete volt, most a szorongás forrásává válik. A tér "zeng és liheg", a végtelenbe nyújtózik, s a vonuló madárhadak alatt a költő az emberi létezés korlátoltságát érezheti.
| S üzekedő csillagok sugarában |
| tovább húztak nem-látható hadak |
| és én kétségbeesve álldogáltam |
| az Ítélettől vemhes ég alatt. |
| Mi voltam én? Mi vagyok? Mi az ember? |
| – gyötört a vak számtani művelet, |
| s a végtelen elé az életemmel |
| tettem vádló, konok mínusz-jelet. |
– olvassuk látomásos-szorongó versét, a Madár-apokalipszist, amely azt a döbbenetet fejezi ki, amely a véges lét börtönébe szorított embert tölti el a természet hatalmas méretei és a világmindenség végtelenje előtt.
Az imént idézett nagy filozófiai költemény tanúsága szerint nemcsak a költői világkép és gondolkodás alakult át, hanem a költői szemlélet és módszer is. Jékely Zoltán ódákkal és rapszódiákkal váltotta fel a dalokat és "chansonokat", {366.} vizionárius erővel cserélte fel a nosztalgikus álomtechnikát. A korábbi elégikus érzések helyett vallató kérdések következtek, a meditációk helyett mítoszok. "Nincs meditáció, csak látomások" – vallotta maga a költő Az utolsó szó keresésében. Most értek be igazán költészetének lehetőségei: a nagy gondolati versekben szuverén költői világrend létesült, látomásos mítoszok épültek a képzelet viharai nyomán. Ezek a mítoszok az emberi létezés, az ember és a mindenség közötti kapcsolat általánosabb helyzetét közelítik meg, s mint a költői mítoszok általában, valamely filozófiai gondolatot, világ- és létértelmezést öltöztetnek költői víziókba. Ilyen mítoszt alkot az imént idézett Madár-apokalipszis, majd az Ehnaton álma, a Kirándulás a Húsvét-szigetekre, a Múzeumlátogatás és Az utolsó szó keresése; valamennyi a költő végtelenség-élményét, létérzékelésének végső bölcseleti összefoglalását fogalmazta meg.
E mítoszok a szabadon futó költői fantázia korábbi kísérleteit hangszerelték át egy tágasabb műfaji konstrukció dallamára. A látomásos képzelet romantikus gazdagsága, a nyelv pompás zengése és pátosza a kései Vörösmarty Mihályt idézi. Jékely Zoltán folytonos meditáción edzett gondolkodása és merész képzelete szimfónikusan zengő költészet forrása lett. A látomásos mítoszokat általában valóságos helyzet indítja, a csillagvizsgálóból feltáruló égi látvány, a tavaszi madárvonulás. E valóságos helyzetek adnak a képzeletnek és az elvonatkoztatásnak indító energiát: a gondolat csakhamar szárnyalni kezd, s a mindenség, a létezés végső titkait közelíti. Nem fogalmi úton természetesen, hanem a teremtő fantázia révén. Így érzékelteti az égen vonuló madárrajok furcsa látványa az ember magára hagyottságát és esendőségét. A madárvonulás, az eget elsötétítő madárrajok tömege hagyományosan apokaliptikus jelentésű, általában a világméretű pusztulást, az "utolsó ítéletet" készíti elő. Ilyen értelemben szerepelt már a Bibliában, de hivatkozhatunk a kortárs művészet olyan alkotásaira is, mint Apollinaire Égöv című költeménye. A Madár-apokalipszis tehát a művészet egy ősi és mindig megújuló jelképét használja fel annak érdekében, hogy az emberi létezés esetlegességét és a kozmikus világ fenyegető közönyét foglalja a látomás és a belőle épülő mítosz keretei közé.
A "harmadik nemzedék" költői, Hajnal Anna, Csorba Győző, Rónay György és különösen Weöres Sándor tudatosan használták a mitologikus fogalmazás, a mítoszteremtés lehetőségét. A mítoszban akarták mintegy jelképes és művészi erővel összefoglalni mindazt, amit a korról és a történelemről, a kor emberéről és általában az emberi létezésről sikerült megtudniok. Jékely is mítoszokba rendezte tudását, a gondolatokat, amelyekre az eget, a csillagok vagy a madárrajok vonulását kémlelve jutott. Az ő mítoszai mégis más természetűek, mint Weöres Sándoréi. Ha Kenyeres Zoltán egy helyütt a "mítosz és játék" kettős és kölcsönös fogalmával határozhatta meg Weöres Sándor költészetét, Jékely Zoltánéra a "mítosz és elégia", pontosabban, az "elégikus mítosz" kifejezése illik. Ezeknek a mítoszoknak ugyanis elégikus természete van.
Szép példája ennek az Ehnaton álma című költemény, amely az egyiptomi mitológiára utalva (Weöres Sándor az óasszír-babilóniai mitológiát használta fel) {367.} foglalja össze a pusztulás mindennél nagyobb hatalmát felismerő ember elégikus közérzetét. A vers igazi hőse nem is az ifjú fáraó, aki felismeri az élet és a létezés végső hiábavalóságát, és parancsot ad minden elevennek arra, hogy önként válassza a pusztulást, majd végül saját kardjába dől. Hanem a csillagász, a tudós, aki "a szólást elkerülte, / csak járt-kelt alá s fel magába merülve". Aki már régen tudja, hogy minden élet és létezés az elmúlás felé halad. A csillagász elégikus közérzete teremt kapcsolatot az első felismerés, a csillagtoronyban szerzett tapasztalatok és a férfikor általános meggyőződése között. A csillagtorony és a csillagtudós költői motívuma zárja be az elégikus mítoszok körét: Jékely Zoltán világértelmezése és bölcselete ebben a körben található.
A széles ívű mitologikus költemények baljós sejtelmekről árulkodnak, a költő mind kiábrándultabban tekintett az emberiség sorsára, Az utolsó szó keresése és Álom-látás című verseiben a végső pusztulás, a mindent felperzselő atomháborús tűzözön látomását festi le. Menedéket egyedül a természetben: a Duna-kanyar még szinte érintetlen természeti világában (A Szentgyörgy-pusztai ház), a szerelemben (Könyörgés félálomban), vigasztalást a szépségben talál (Corona Borealis, Csunyinka tánca). Római élményeket idéző ódája, az Egy leányhoz, aki végigment a Via Appián Keatsre hivatkozva fogalmazza meg klasszicista költészettanát: "nincs szebb, mint a szépségről dalolni!"
Jékely Zoltán ezekben az években sűrű magányban élt, általában az íróasztal fiókja számára dolgozott. A dogmatikus irodalompolitika őt is kirekesztette az irodalmi életből, 1948-ban megakadályozták Álom című, már kinyomtatott verseskötetének megjelenését, csupán műfordítóként dolgozhatott. A Nyugat "harmadik nemzedékének" költőihez hasonlóan ő is az ötvenes évek második felében kapott ismét nyilvánosságot: 1957-ben jelent meg Tilalmas kert című válogatott verseskötete, majd 1964-ben Lidérc-űző, 1968-ban Őrjöngő ősz, 1972-ben Az álom útja, 1977-ben Minden csak jelenés című kötete. Összegyűjtött verseit 1969-ben Csillagtoronyban, 1975-ben Az idősárkányhoz címmel adta közre. 1979-ben Évtizedek hatalma címmel rendezte sajtó alá a felszabadulás után írott költeményeit. Az irodalmi sajtóban számos személyes hangú esszét, vallomásos emlékezést és adatközlő tanulmányt adott közre általában világirodalmi mestereiről, a Nyugat, illetve az erdélyi magyar irodalom alkotó egyéniségeiről. Ezeket az írásait 1981-ben A Bárány Vére címmel gyűjtötte egybe.
Az idő múlásával költészete is változott: a metafizikai zsánerképek és a látomásos költői mítoszok után visszatért ahhoz az elégikus élményköltészethez, amely korábban költészetének karakterét határozta meg. Mind mélyebb szomorúsággal mereng ifjúságának messze tűnt emlékein (Világgá bolygott szerelmeink), csalódottan és reménytelenül tekint szét a világban (Az ötödik X után), kedvetlenül utasítja el a lármás nagyvárosi civilizációt (Emléksorok a milánói dóm falára). Mind gyakrabban hangzanak fel lírájában a siratók, sorra búcsúztatja el szüleit és barátait: Szabó Lőrincet, Tamási Áront, Kemény Jánost és Horváth Istvánt. A költői rekviemek sötét dallama szőtte át történelmi meditációit is: külföldre látogatva, a szülőföldjéről érkező híreket hallva félelmekkel eltelten {368.} töpreng a nagyvilágban szétszóródott magyarság sorsán. A történelmi elégiának az a fájdalmas dallama, amelyet korábban A marosszentimrei templomban és a Kalotaszegi elégia szólaltatott meg, most a Zsámbék romjai, A budai Kapisztrán-toronyhoz és A Missa pro pauperibus hallgatása közben című költeményekben zeng fel. A költő azon mereng, hogy a múlt háborús rontásai miként pusztították el a magyar történelem régi emlékeit.
A közelgő öregség, a sok fájdalmas gyász és a kétségbe taszító történelmi meditációk vezették költészetét ismét a látomások közé. Az idő könyörtelen hatalmán, a létezés örök közönyén elmélkedve, mitologikus és vizionárius költeményekben fejezte ki azt az emberi tehetetlenséget, amelyet a mindent magával sodró pusztulást szemlélve kellett éreznie. Az idősárkányhoz című versében a régi mítoszok sárkánykígyójához hasonlította az időt, amely lassanként az egész világot, magát a létet is elpusztítja. Őrjöngő ősz című költeményében pedig a romantikusok erős színeivel festi az alkonyi tájat, s az őszi természet valóságos elemeit – a növekvő árnyakat, az égen száguldó felhőket – alakítja át apokaliptikus vízióvá:
| Ne vádold a Napot, már rég ledőlt |
| s az égen nem hagyott egy árva szikrát – |
| láva-fűtött vulkáni sziklák |
| lehellik ezt a levegőt. |
| Szélcsend. De támad a sötétség |
| mint rónák hő-káprázata: |
| árnyék alakok egymás öldöklését |
| elkezdik némán, s dől a vér szaga. |
| Az ég mezőjén kontúr-lovasok |
| üldözik a menekülő Napot – |
| holnapig már ki tudna várni? |
| Asszony sikolt, vagy holmi vad? |
| Kéjgyilkosság piros csirái |
| duzzadnak a fülledt bozót alatt. |
Az elégikus közérzet, a történelmi és bölcseleti meditáció sztoikus életfilozófiához vezet. A sztoikus filozófia a nagy történelmi válságok, a megoldhatatlannak látszó emberi konfliktusok életbölcselete, a sztoikusok szerint az ember legfőbb kötelessége az, hogy ismerje fel a világ törvényszerűségeit, fogadja el őket, s ne lázadjon feleslegesen az elkerülhetetlen végzet ellen. Ez a filozófia szilárd erkölcsi magatartás kialakítására ösztönzi híveit, ennek az erkölcsi magatartásnak szabályozója az okos belátás, illetve az emberi méltóság elve. A sztoikusok felfogását fogadta el Jékely Zoltán is, midőn a magyar történelem ismétlődő kudarcain és az emberi lét értelmén gondolkodott. A sztoikusoktól mérsékletet, lemondást és bölcsességet tanult, eszméik nyomán okos önfegyelmet és megfontolt {369.} cselekvést hirdetett. Ezek az eszmények nyilatkoznak meg Epiktétosz nevében, Ráfogások Ovidiusra és Minden csak jelenés? című költeményeiben. Munkásságát a kételyek ellenére is az írástudó erkölcsi és művészi felelősségtudata hatotta át, megbecsülte a leírott szót, alkotói méltóságának egyetlen zálogát a létrehozott műben találta meg.
A sztoikus filozófia elégikus életérzésből születik, részben mégis átalakítja az elégiák hagyományos szemléletét és poétikáját. Kései költészetében több elégia-stílus él egymás mellett, illetve vegyül egymással: a klasszikus és a "nyugatos" elégiahagyomány mellett új változatok is kialakulnak, így a modern elégiának egy "ironikus" és egy "tárgyias" változata. Az ironikus és groteszk mozzanatok korábban azt a célt szolgálták, hogy mintegy ellensúlyozzák a nosztalgikus költői hangulatot. Az irónia és a groteszk elvegyülése az elégikus műfaj tulajdonságaival az újabb magyar líra összetettebb érzelmi szerkezetét és poétikai tulajdonságait jelzi, Jékely Zoltán mellett Weöres Sándor, Vas István vagy Kálnoky László költészetében is. Az ironikus szemlélet és a groteszk hangoltság jelenik meg Jékely Zoltán epigrammáiban (Időmértékben, Lupus aquincumi költő verseiből), de ironikus groteszk motívumok szövik át az Egy prágai szoborhoz című költemény nosztalgiáját vagy a Lidérc-űző mámoros erotikáját is. A korábbi szenvedélyt és elvágyódást a sztoikusok bölcs mérséklete fegyelmezi, a költő öniróniája szomorkás lemondásról árulkodik.
Az ironikus színekkel befuttatott elégia mellett a lírai tárgyiasságnak van erősebb szerepe. A sztoikus életfilozófiát mutató elégiák nem ritkán elrejtik a költői személyiség belső életét, a formai fegyelemben is megnyilatkozó belső összeszedettség gyakran kiküszöböli azt a vallomásos líraiságot, amely korábban oly jellegzetes tulajdonsága volt Jékely Zoltán verseinek. Pályája vége felé mind gyakrabban születtek olyan tárgyias költemények, amelyek látszólag valamilyen tárgyat jelenetet, elképzelt életképet írtak le, valójában pedig a költő lelkiállapotát, közérzetét fejezték ki. A tárgyszerű képek érzelmi sugallatát fejezte ki az ötvenes évek elején a Rigótemetés című vers, érzékletes tárgyiassággal írva le az elmúlás szörnyű következményeit. A költői tárgyiasság versképző módszere mégis később alakult ki Jékely Zoltánnál, általában olyan történelmi életképekben és elégiákban, amelyek régi romok vagy régi metszetek nyomán idézték fel a történelmi idők hangulatát, és fejezték ki a költő tragikus történelembölcseletét. E történelmi életképek közé tartozik a Középkori fametszetek sorozata, amely a költői fantázia működése nyomán rajzol konkrétumokban igen gazdag képet a középkori városok életéről, ennek rejtelmes és nyomasztó mozzanatairól, tulajdonképpen a vakhit és az erőszak szüntelen érvényesüléséről a történelemben. E "metszetek" Albrecht Dürer pontos és groteszk-realizmusával idézik fel a középkor világát, s e tárgyias motívumok segítségével fejezik ki a költő keserű történelembölcseletét.
A "középkori fametszetek" groteszk tárgyiásságától térnek el azok a tárgyszerű motívumokból létrehozott elégikus költemények, amelyek az ifjúkori versek nosztalgikus dallamát felújítva, illetve átalakítva számolnak be világképéről, közérzetéről. A budai Kapisztrán-toronyhoz, az Egy romantikus metszet alá, A 272. {370.} tárgy leírása, A budai szobrok köszöntése és az Örökség női s férfi ágon című versekben a költő valamilyen régi épület: templom, várrom vagy régi tárgy – fegyverek, szobrok és könyvek – köré szövi elégikus reflexióit. A tárgyias motívumok ilyenkor az elmúlás szomorú atmoszféráját hozzák létre, a baljós történelmi levegő a költő pesszimizmusát érzékelteti.
Az elégikus költeményekben, akár a hagyományosabb nosztalgia, akár az újabb keletű irónia és tárgyszerűség színezi is a kifejezést, a költői nyelvnek mindig igen nagy hangulati értéke van. Jékely Zoltán erdélyi hagyományokból táplálkozó költői nyelve, amely igen nagy szerepet adott a régebbi magyar költészet, illetve az erdélyi magyar népnyelv szavainak és fordulatainak, már eleve elégikus színezetű. Erős vonzalmat érzett a köznyelvi használatból kimaradt és kipusztult régies szavak, az erdélyi magyar nyelvben még élő régies igealakok iránt. Költészetében elemi természetességgel kaptak szerepet ezek a veszendő szavak és kifejezések, az eleitől örökbe kapott és tudatos biztonsággal használt erdélyi magyar nyelv az ő költészetében éltető erőt jelentett.
Jékely Zoltán életművének jelentős része a világirodalom nagy műveinek tolmácsolása. Goethe Faustjának fordítása mellett kiemelkedő munkát végzett a román költészet hazai megismertetésével. Kisebb fordításai Keresztút (1959) címmel jelentek meg. Mint fordító, újra meg újra végigjárta a "passiót", hiszen gyakran kellett alkatától, érdeklődésétől és egyéniségétől idegen költőket tolmácsolnia. Számára ezek a megbizatások – jóllehet ő, mint Lengyel Balázs mondja, "legjava fordítóink között valamiféle területenkívüliséget élvez" – feladatok maradtak, melyeket kedvvel-kedvetlenül végzett el. De ahol – mint a francia reneszánsz költészetében – rokon hangokat hallott, ott hirtelen felizzó lelkesedéssel, bámulatos erudícióval fordított, s ilyenkor születtek "remeklései". Kivételes nyelvi kultúrája, annak erdélyi hagyományokból fakadó archaikuma valóban reneszánsz és preklasszikus hangulatot ad az abból a korból származó verseknek. "... egy nagy költő szuverénitásával és alázatával emeli föl a saját szférájába az idegen költeményt, s éli át a saját jellege meghagyásával valóban olyanná, mintha "először magyarul, magyaroknak irattatott volna", ahogyan Pázmány kívánta" – mondotta róla Rónay György. A költői átélésnek adta ritka példáját Thomas Mann vers és próza határán egyensúlyozó műve, A kiválasztott fordításakor is.
Költészetét, esszéíró művészetét új színekkel gazdagította Széchenyi István Naplóival való találkozása. Széchenyi romantikus lángolása és erkölcsi emelkedettsége kivételes erővel és hitellel szólalt meg tolmácsolásában, s a fordítás évei alatt született esszéiben rendkívüli beleérzéssel és pszichológiai éleslátással adott képet Széchenyi István életének tragikus kilengéseiről s az ezeket ellensúlyozó etikai tartásáról.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |