| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Ha Hajnal Anna nemzedékének ösztönző példáit keressük, a közvetlen előttük járók közül Sárközi György neve kínálkozik elsőnek; Sárközié, aki az ihletett költő merészségével és biztonságával bízta magát az antik versmérték hullámaira, s aki e generációból egyedül tájékozódott a kozmosz felé, hogy onnan hallja meg azokat a jelzéseket, melyek eligazíthatják a világ zűrzavarában. De Sárközi ekkor már, a harmincas évek elején, új irányba indult: lírájában egyre erősebbé vált a józan, puritán racionalizmus, a fegyelmezett leírás, s a kiszáradás kockázatát is vállalva igyekezett a való életnek minél hűségesebb krónikásává válni. De ott lebegett példaképpen előttük a világteremtő Füst Milán lírája is; ő magától értetődő természetességgel formálta költői alkata szerint a valóságot, s a keleti mesevilágtól megtermékenyülve, ihletének sajátos sugallata szerint külön tartományt teremtett magának, mely csak az ő látásának és szuverén alakító képességének engedelmeskedett.
A fiatal Hajnal Anna nem véletlenül éppen őhozzá fordult verssel, Mesternek nevezve, megcsendítve ebben a költeményben a férfi és női princípiumnak azt a kettősségét, mégis egybeolvadó, egységbe rendeződő ellentétpárját, mely korai költészetének egyik legjellemzőbb motívuma. S természetesnek érezzük azt is – hiszen Füst is feléjük tájékozódott, belőlük nyert inspirációt –, hogy legelső verseiben Berzsenyit és Vörösmartyt idézi, a "meghalt költők"-höz intézett "ódá"-ban, mely elődkeresésének fontos dokumentuma. A magányos, az izolált én fogódzóit keresi bennük:
| ......Hazátlan vagyok itt, |
| nem enyém a jelen, de tudom, barátaim, |
| ha veletek porladok |
| én is, megnyílik majd a jövő. |
| (Vörösmarty olvasásakor) |
Hasonló gondolat merül fel a Berzsenyi Dánielhez intézett ódában:
| Ébredt szemekkel most, bűnnek látom a voltat, |
| mennyi keserű panasz lapul a rémült világban, |
| s nem voltam néki szava, |
| nem voltam soha vigasz. |
| (Berzsenyi Dánielhez) |
Már ezekben a legelső költői kísérleteiben feltűnik versvilágának sajátos feszültsége: a tudatosan választott, nagy könnyedséggel kezelt antikos vers szókincsébe minduntalan belejátszik annak ellentéte: a vaskos, józan, reális világ képanyaga és szókészlete. Az Egy kortárs költő olvasásakor képei Vergilius eclogáira emlékeztet-{382.}nek leginkább (az Első ecloga befejezésében: "ím, a tanyák tetején távol füst száll fel azonban, / és a magas bérceknek már hosszabbodik árnya."), ám a költemény mondanivalója sokkal inkább "anti-ecloga": a magányos ember félelmetes jajkiáltása:
| Mint mikor az erdő ég s zápor zúdít rá vizet |
| úgy ég bennem panaszod, füsttel fojtva szívemet, |
| égre sistereg a gőz, segítségért hangosan, |
| torkom feszül, majd szakad, s kiáltásom hangtalan. |
A válságot megélt, az életbizonytalanság minden kínját megtapasztalt huszadik századi ember keresi az önkifejezés adekvát eszközeit ezekben a versekben. Egymás mellett tűnnek fel és funkcionálnak a klasszikus antikvitás légiesen finom képei, s a szegénység józan realitásának felhangjai:
| Higgyél nekem, lásd, én szeretlek, |
| ruhám kopott, mint a tiéd, |
| fájdalmas gőggel szegénységed |
| előttem mért szégyenlenéd? |
| lyukas cipőtalpad alá |
| a tenyerem teríteném, |
| ne ázzon kegyetlen esőben |
| lábad, szegény. |
| (Találkozás) |
Van ebben cseppnyi irónia is: a múzsák felkent gyermeke azokat a költői eszközöket alkalmazza maga is, melyekkel a hajdan volt görög lírikusok az istenek érkezését jelezték és ünnepelték, de ennek az istennek földi arcmása van, napi gondokkal küzd, a harmincas évek kezdetének egzisztenciális válságának árnya lebeg fölötte.
Pedig Hajnal Anna nem ironikus költő. Feladatát, hivatását komolyan veszi, azzal az elhivatottsággal, a kiválasztottságnak azzal a biztos tudatával, mely az antik lírikusokat és művészeket jellemezte. Abban a tudatban választja a költői mesterséget, hogy az antik hármasság – a grácia, a harmónia és a szépség akarása – birtokosa, s magában hordja azt a múzsai adottságot, hogy bármikor hatalmába kerítheti – Berzsenyi kifejezésével – az "ömledő bőség". Mint nemzedékének legtöbb tagja, magától értetődő természetességgel és könnyedséggel verselt, öntudatlan biztonsággal talált el abba a külön világba, mely ugyancsak az antik fölfogás szerint a költők terrénuma volt. Versei az indulás idején telve voltak vitalitással, dinamizmussal, s magában egyesítette mind a kilenc múzsa adottságát, még Uraniáét is, hiszen égi és földi pólusok vonzásában írta himnuszait és énekeit, ugyanabban a teljes világot magába ölelő aurában, melyet Horatius fejezett ki oly szépen Calliopét szólítva. A költészet számára nem eszköz, hanem adottság, tény, {383.} melyet alázatosan tudomásul kell vennie, s művelnie kell, cselekednie, s ha a világ törvényei előtt meghajol is, büszke öntudattal őrzi kiválasztottsága elkülönítő és fölemelő érzését. Annak a görög és római költőiségnek egyenesági örököse, amely szüntelen kapcsolatot tart a felsőbb hatalmakkal, és mivel pontosan tudja, hogy körötte megromlott a világ, igyekszik a maradandó emberi értékek és érzések hű tolmácsolója lenni.
A harmincas évek végén, majd a második világháború idején elborult a lírájára oly jellemző idill, ekkortájt néhány feszesre formált, kemény antifasiszta verset írt. Ezek nagy része, mint az Összegyűjtött versekhez (1948) írt jegyzetből értesülhetünk, megsemmisült. Megmaradt azonban közéleti érdeklődése és indulata, ez magyarázza, hogy az elsők között tudott azonosulni a megújuló élet törekvéseivel, s megőrizve korábbi verseinek képanyagát, a hang túláradó intenzitását, forró vallomásban köszöntötte a megtalált szabadságot:
| Sírni is édes, enged már a fagy, |
| zajló patak |
| feszülj medredben, áradj és apadj. |
| Szűk bordabarlang-börtönöd feszítsd, |
| csak lázadj föl! |
| ne tartson fogva e sötét öböl ... |
| (A Szabadsághoz) |
Ugyanígy játszatja egybe korábbi lírájának bukolikus motívumkészletét és a megújuló valóság optimizmust sugárzó látványát a Füzes (későbbi címe: Gyepüfüzes, 1948) című ciklusban, amely az ifjúság tájait, emlékeit idézte vissza játszi derűvel, iróniával, gazdag formai változatossággal.
Az optimizmus, az önmagára, rendeltetésére és erejére ébredő ember hangja forrósítja át ekkortájt keletkezett verseit. Átveszi azt az alkotó, dinamikus szemléletmódot, mely e korszak közérzetét jellemzi, s néhol szinte himnikus szárnyalással igyekszik mozgósítani az ébredő világ megismerésére és a lírai számvetésre:
| A csillag fölkelt keletről! Az új rend megszületett! |
| elhalványodnak az álmok, mikor öklét emeli a tett. |
| Elég volt a könnyből, a múltból, az álmokból elég! |
| A jövendő érctábláira felírja nevét a nép! |
| Fel, költők, eljött a jobb kor, daloljuk igazát: |
| dicsőséget a verítéknek, mely építi a hazát, |
| a hősi akaratnak, mely a szívekben megszületett, |
| mely a folyókat eligazítja s tereli a nagy hegyeket. |
| (Óda) |
{384.} A kor közéleti költészetének jellegzetes darabjai születnek ekkor lírájában. Némelyikben ugyan elsősorban a költői mesterség ihletését érezni, a versben ilyenkor a szavak válnak uralkodóvá, s az átélés hitelét inkább a tanító szándék helyettesíti. Sokszor nem bízik a kifejezés közvetlen hatásában, ilyenkor – feleslegesen – maga is megfogalmazza a végső tanulságot. Bizonyára nehézséget jelentett számára az is, hogy az uralkodó líraszemlélet nem tudott mit kezdeni a bukolikus motívumokkal. Tehetségét igazolta, hogy bele-beletévedve a sematizmus útvesztőibe, sokszor mégis adekvát módon tudta kifejezni az újat, a táj és ember harmonikus viszonyát (Paprikaszedők). A közéleti szinten művelt líra mindenesetre megajándékozta az egyetemes összefüggésekben való gondolkodás tehetségével, elmélyítette felelősségtudatát, és új elemekkel, a tárgyak átlirizálásának lehetőségével gazdagította költészetét.
Az Utószó az ifjúsághoz (1954) e lírai folyamat beteljesedését jelenti, ám a hangváltás dokumentuma is. E kötetében ismét visszatért a mikrokozmoszhoz, felerősödtek meditatív hangjai, s az idő nagy kérdéseivel vívódott. Nem a magány vállalásának dokumentumai ezek a versek, mint korabeli kritikusai vélték, hanem a korábbi világát, eszközeit megújítani vágyó, az élet egyetemes kérdéseivel is szembesülni kívánó, gondolkodó ember érzésvilágának kifejezői. Mint ahogy a lélek elmélyülésének igényét jelzik szerelmi lírájának megújuló darabjai is, köztük Az gagliarda nótájára írt verse, ez a bravúros, népdalszerű, de a hagyományos formában szinte avantgarde merészségű költemény. Válságát, tétovaságát inkább visszatérő motívumai, a "víz", a "hideg" kulcsszóként való alkalmazása jelzik. Ekkori költészete – mint Vas István figyelmeztet rá – "magasan szárnyalás helyett mélyen úszik, hideg és sodró vizekben". Jellemző képpé válik a zuhanás élményének kifejezése:
| Ernyedt, csukott szárnnyal |
| kútba zuhan minden nap, |
| azok a mély kutak |
| alig-alig csobbannak. |
| (Elforduló szavak) |
A természeti képek elborulása és a sokféle változatban megírt "gyermekmotívumok" és halálvíziók is jelzik a válságfolyamatot. De elkövetkezik a feleszmélés és az úttalálás pillanata is, amikor a költőből így szakad fel a boldog sóhaj: "s én élek! boldog isten! élek hát! / ó felmerültem! látok! itt vagyok!" (Élek). És ettől kezdve köszönt be lírájába a "szertelen nyár" (válogatott verseinek is ezt a címet adta 1965-ben) időszaka. Ismét visszatérnek korai költészetének motívumai, de teltebben, érettebben, most már mindig emberközpontúan, a szelíd boldogságnak abban az idilli fénytörésében, melyet oly szépen fejez ki az Olvad a hó, süt a nap című versben:
Az antik metrumok szabadabb kezelése is új költői korszakot jelez, az eszközeinek birtokában levő költő tekint csak ily megnyugvással, az élet értelmének és szépségének biztos tudatával a világba: "tudjuk, mi volna a jó / s úgy élünk, ahogy lehet" – mondja felszabadult lélegzetvétellel az Október, fél öt című versben. Ismét kivirulnak költészetének friss színei, s a táj új arcát mutatja. Ebben a gazdag vegetációban valóban azt a teljességélményt kapjuk, mint az antikvitás nagyjainál; ahogy Vas István fogalmazta meg: "... költészetében ahhoz a tiszta, magas mámorhoz jut hozzá [az olvasó], amit először a világirodalomban egy másik költőnő szüretelt: Sapphó." "Az emberi léten át vezet a legtökéletesebb út a titokhoz – írta 1967-ben Hajnal Anna költészetének egyik legjelentősebb ösztönzője, Kerényi Károly, majd így folytatja a gondolatot, a költőnő utolsó lírai korszakára is érvényesen: – De hova vezet maga az emberi lét? A halálhoz!" Hajnal Anna, aki "primitív vers"-ben idézte először a kérlelhetetlen elmúlást, férje, Keszi Imre halála után egyre mélyebben és szívósabban igyekezett behatolni misztériumába, konok következetességgel, a lázadás vibráló nyugtalanságával és az örök emberi belenyugvással:
| Milyen szavaim voltak hajdan? |
| hogy: gyönyörű! heves! gyors! boldog! nagy! |
| igék: dobog! alél! feléled! leng! szalad! |
| Milyen jelzőim lettek mára? |
| elfáradt, lassú, langy, fakó, rideg, |
| igék: lefekszik, ázik, foszlik, hűl, kihűl ... |
| S még mindig én. Még vagyok legbelül. |
| Emelgetem fejem a rács mögül. |
| (Mára) |
Bodnár György figyelmeztet arra egyik Hajnal Annáról írt tanulmányában (Az élet és az utókor határán), hogy a költőnő utolsó korszakát az egynemű, az {386.} elmúlásra nyitott élmény- és versanyag uralkodó volta jellemzi. De – teszi hozzá utolsó korszakának fő jellegzetességét pontosan jellemezve – "az Alkonyfény ciklus tanúsága szerint a teremtő költő ezen a bénító állapoton és érzelmi világon is győzedelmeskedett. S nemcsak az újra és újra átélt fájdalom változásait rögzítette, hanem ebben is megtalálta eszményének, a mindenségnek a megnyilatkozását." Az Ének a síkságon (1977) megjelenésétől nyomon követhetjük, hogyan keresi a költő a megnyugvást a megidézett fájdalmas emlékek körétől a szinte életre galvanizált kedves reinkarnációján át az újraértelmezett mítoszig, melyre ugyancsak némi nosztalgiával tekint. A "sötétség", a "zúgó éjszaka", a "fekete láda" – ezek is kulcsszavai búcsúzó költészetének – rettentik ugyan, de tudja, hogy a halál lehet újjászületés is, mint ahogy ennek az antik mitológia számos szép példáját mutatja. Mint a hajdani eposzok földi létüket befejező hősei, ő is lassan elindul az "átkelőhely" felé, ahol Hádész birodalma sötétlik. Ám, aki idáig eljut, új életre kelhet, megőrizheti őt a dal és az ének varázsa. Így keltette életre Orpheusz Eurüdikét, s így jelképezi a költő számára a "továbbélés" lehetőségét a vers:
| Fáradt vagyok, pillám sem emelem |
| kardél határ s én mindig átkelőben |
| keskeny kemény éles vonal |
| mely elválasztja két honom |
| az ébrenlét s álom tájait. |
| És mindig újra átkelés |
| a keskeny résen mindig születés. |
| (Mindig) |
"... ő is a szenvedések között vált naggyá, akárcsak nemzedéktársai közül a legnagyobbak" – írta Sőtér István. S valóban: Hajnal Anna, aki – mint Bodnár György is tudatosította – mindig az élet "alaphelyzeteit" írta meg verseiben, most a hajdanihoz hasonló rajongó érzelmi átéléssel, olykor túlfűtöttséggel vált a halálnak ugyanolyan elkötelezett énekesévé, mint hajdan az életnek. Záró éveinek költészete azért oly szívszorító és felemelő, mert "az élet és utókor határán" egyensúlyozva alakította ki a költői sebezhetetlenség biztonságot és megnyugvást adó léthelyzetét:
| S hirtelen tudom: látszat csak |
| korom, nappalom, éjszakám: |
| kettősen, ketté élek én, |
| egyikem ámul védtelen, |
| másikom a tükörben áll |
| páncélban ronthatatlanul. |
| (Mintha öröktől lenne így) |
{387.} A költő – amint a Steinert Ágota gondozásában megjelent posztumusz Alkonyfény (1978) című kötet versei és töredékei bizonyítják – nem lázadozva és nem kétségbeesetten készült a halálra. Nem sopánkodott, mint az Odüsszeia hősei, hanem bölcsen belenyugodott az elkerülhetetlen végbe, hiszen a halált megfosztotta mitikus titokzatosságától, amikor verseiben "ráénekelve" teljes jelenvalóságában idézte meg. Így vált búcsúzó lírája az emberi végesség tragikus s az emberi akarat végtelenségének felemelő, megtisztító dokumentumává. Verseiben mindig is ott bujkált élet és halál ellentéte, de ebben az utolsóban vált végletessé az a gondolat, hogy a földi élet vége egyszersmind egy új élethelyzet kezdete:
| Most nagy fák ébredőben, |
| árnyékom eltűnőben, |
| bokrok zöld suhogásban |
| füvek hajladozásban, |
| vad jácint: vadul kéklik, |
| pitypang vadsárgán fénylik, |
| s én? én ujjongva félek! |
| mert élek! élek! élek! |
| (Tavasz) |
Az életben megnyert, kiérdemelt halál szorongató bizonyossága és a halálból kicsikart élet boldog elfogadása tette mélyen emberi dokumentummá utolsó korszakának verseit. A pusztulásban is a harmóniát kereste s mutatta fel boldog izgalommal, szorongó magányban.
Költői életműve nem zárult le a halállal. Összegyűjtött művei (1980), ugyancsak Steinert Ágota gondozásában, annak bizonyságai, hogy a töredékes teljesség is vonzó, tanulságos emberi tartalmakat közvetíthet.
Műfordításai életművének csekélyebb hányadát alkotják. Elsősorban az angol költészetben volt otthonos: abból is azokat a költőket tolmácsolta igazi hitellel, beleérzéssel, akik egyéniségéhez, alkatához a legközelebb álltak (Breton, Blake, Swinburne). Az Olajos korsó (1961), majd a Kölcsönkenyér (1968) műfordításai is e szabálytalan, elsősorban a kölcsönös rezonanciából megtermékenyülő fordítói ideál bizonyságai.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |