CSORBA GYŐZŐ (1916)
{432.} Csorba Győző (1916) első versei még gimnazista korában jelentek meg A Mi Útunk című református középiskolás lapban. Szemléletmódjára, a költészetről vallott felfogására az a nyár gyakorolt elhatározó befolyást, amikor kezébe került egy Ady-kötet. Aztán megismerkedett Weöres Sándorral, aki biztatta, költői próbálkozásait támogatta, s ugyancsak kivételes hatást tett rá.
1938-ben jelent meg első kötete, a Mozdulatlanság. A pályakezdés jellemző apróbb ügyetlenségei mellett feltűnő, hogy milyen férfias keménységgel vall a költő a világhoz való viszonyáról. Ez az objektív tartás, a lélek mélyrétegei felé való tájékozódás később is jellemző vonása maradt költészetének. Elsők között ismerte föl József Attila lírájának felszabadító, új utakra ösztönző hatását. Erről a tényről árulkodik Egy halott költőhöz írt verse, mely e kötetnek legjobb s egyben korjellemző darabja. De fontos volt e könyve két másik szempontból is: felfigyelt rá a pécsi irodalom mentora, Várkony Nándor, kinek révén feloldódott elszigeteltsége. Tagja lett a Janus Pannonius Társaságnak, majd bekapcsolódott a Sorsunk szerkesztésébe is. A felszabadulás után ő szerkesztette a pécsi Ív egyetlen megjelent számát. Ekkor már túl volt második verseskönyvének, A híd panaszának (1943) felemás fogadtatásán is. E kötetének uralkodó hangja a fájdalom és a keserűség, mely két forrásból is táplálkozott: egyrészt a világháborús évek emberi szorongatottságából, másrészt apja elvesztésén érzett fájdalmából. Néhány költeménye (Levél, Áldottak az éjszakák) azt bizonyította, hogy Weöres Sándor nemcsak felfedező barátságával ajándékozta meg, hanem felszabadító előképe is volt. E hatás csak fokozódott a Szabadulás (1947) időszakában. E gyűjteményében elsősorban azt a kettősséget tanulta el Weörestől, melyet Szentkuthy Miklós így fogalmazott meg: "... a legvaskosabb paraszti népiesség tartja kezében ezt az egész művészetet, de ... ez az állatian érzékies trágya- és violaszagú naturalizmus a legeslegtökéletesebben megfér ilyen valóságon túli, játékos, elvont tündérkedéssel ..." Weöres Sándor nyíltan vallotta ekkoriban a modern művészetről írt Vázlatában, hogy "Zene és dallam, kép és ábrázolás, irodalom és mondanivaló közt a kapcsolat azért lazult meg, mert a művészetben addig is benne lappangó irracionális elem előtérbe lépett, vezető szerepet követelve. Immár nehéz észre nem venni, hogy korunk fő muzsikája: az irracionalizmus." A jaspersi, Hamvas Béla által is közvetített egzisztencializmus egyik megjelenési formája ez az ars poetica – melyet joggal részesítettek bírálatban kortársai –, s ez érezhetően ott él az induló Csorba Győző költészetében is. Az, hogy ennyire magáévá tette ekkoriban a "személyiség alatti" egzisztencialista líra koncepcióját, jelzi Weöres Sándorról írt egyik kritikája is (Sorsunk 1946. 10.), amelyben többféle változatban is egyetértéssel elemzi a költőnek azt a véleményét, hogy ebben a líra-típusban "a gondolatok elvesztik konkrétságukat, s egy kozmikus vagy szeráfikus logika tartja össze őket; gravitáció, mint a naprendszereket". Mintha Weöres Sándor e korszakának szemlélete visszahangoznék Csorba Győző ilyen soraiban:
| Megállt s áll a lomb, álmatag leng az éj; |
| a formák fölitták a színt, alszanak |
|
{433.} a végük nem érő utak, míg közé- |
| jük ékelve lassan piheg, fúj a nagy- |
| beteggé tüzelt város ... |
| (A magányról) |
Rónay György jelezte a kötet méltatásában, hogy Csorba Győző valószínűleg maga is tudatában volt lírája kettősségének: a reális élmények és az irracionalizmus irányába tájékozódó formálás ellentétének. Erre utalnak a Falun című verse ilyen sorai: "Csillagok ingó fényeit / taposták talpaim: / rossz vágyam égre vitt. / Itt, a szegénység halmain / bánom bűneimet: / bolond, aki a kézzelfoghatóról / a bizonytalanra vet szemet."
A Szabadulás, ez a korai kötet pályájának döntő pontja volt. Realizmus és irracionalizmus feszültek egymásnak benne, a saját hang próbái és a tanult könnyedébb dallama. A költő azonban a nehezebbik utat választotta: kilépve a rá már-már elhatározó befolyást gyakorolt erővonalak vonzásából, az Ocsúdó években (1955) pedig kiírva magából közvetlen múltját, szakítva az epikus hosszadalmassággal, A szó ünnepében (1959) végre takargatás nélkül ki merte mondani azt a drámát, mely benne feszül, s amely további lírájának meghatározó tényezője. A drámai mozgalmasság, az elmúlás filozófiai aspektusainak felvillantása lett költészetének középponti témájává. Hiába igyekszik a maga számára is útmutatóul megfogalmazni az epikureista jelszót: "... és most tündökölve újra / feltámadó igazság: élni, élni, / hogy élni kell s nem töprenkedni rajta", s hiába mondja magáról többször, több változatban is, hogy "hideg aggyal" nézi a világot és az alkotás folyamatát, új költészetében minden mozog, minden egy alapvetően tragikus folyamat részévé válik, amelyet ugyanakkor fegyelmez és értelemmel telít az elkötelezettségnek az a gesztusa, melyről az Ocsúdó években (ebben a Szabó Lőrinc-i indíttatású önéletrajzi műben) szól:
| így, ekkor meg itt |
| feküdtem én iszonytató idő |
| után s iszonytató idő előtt, |
| jeltelenül s jelentéktelenül, |
| hideg aggyal tudván a semmiségem, |
| mégis magam-emésztő szomjúsággal, |
| hogy a milliárd év- és billió |
| ember-szőtte szöveten valami |
| nyomom maradjon ... |
Kulcsszavává válik a "hideg", "kihűlt", s mégis forró, lávázó indulatokkal fordul az élet felé. Talán nem is olaszországi útja melegíti át igazán költészetét, bár ebből az ihletésből is szép, a világirodalom áramkörét is a maga lírájába kapcsoló művek születnek. Akkor írja legjobb verseit, amikor egyetlen romantikus monológot görget, amikor az egész lélegző, szunnyadó világegyetemmel szembesül, amely arra {434.} tanítja, hogy emberközelbe kell kerülnie, meg kell tanulnia azonosulni az ember gondjaival, vágyaival:
| Négy emelet mélységben alattad az utca. Ne nézz ki, |
| fordulj vissza, siess ágyadba, borítsd a fejedre |
| paplanod, olvadj széjjel az álom habjain, olvadj |
| egybe azokkal, kik bujkálnak előled: az ember |
| nyáj-állat, ne feledd, iszonyattá válik a föld is |
| talpának, ha fajtájától félre-csatangol. |
| (Éjfél után) |
A látomásosság, a filozófiai mélység költészetének később is döntő motívuma marad, formálása azonban egyre feszesebb, puritánabb lesz, s verseiben is, de köteteiben is szigorú, kompozíciós rend érvényesül. A Séta és meditáció (1965) már e sűrűsödő folyamatnak jellemző dokumentuma. "Nincs ... a kötetben semmi hivalkodás, se formában, se gondolatban – írja Rónay György –; az egészen az elejétől végéig mind fokozódóbb hangsúllyal az élet iránt való mély erkölcsi felelősségtudat vonul végig: az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége." Világlátásának egyre lényeglátóbb, jelképekkel is sokat mondani tudó fogalmazásának, versépítésének egyik legjellemzőbb példája a Liliom:
| Ég és világít. Átüti jégtüze |
| a súlyos éjt, villogva fölizzik a |
| tömör sötétség; fényes udvar |
| őrzi a szirmot a pusztulástól. |
| Az ősz ledönti, bújik a föld alá; |
| konok homállyá lesz maga is kicsit. |
| S mert így a titkát megtanulja, |
| ezzel arat diadalt az éjen. |
Az a felismerés, hogy az életet a maga teljességében kell megélni, hogy a rosszat csak megtapasztalva lehet legyőzni, Csorba Győző pokoljárását az emberért való és vállalt felfedező úttá teszi, amelyben nincsenek hivalkodó csúcsok és iszonytató szakadékok, hanem csak kis dolgok, de ezek mind fontosak, mert emberi dolgok. Ezt a lírai magatartást így jellemzi egyik önvallomásában a költő: "Szűnjék meg a líra szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében. Ne lehessen tőle szabadulni, ne lehessen kikerülni, mellőzni, félretenni." Nem pesszimista, bár verseiben unos-untalan feltűnik a halál képe. Azt vallja, hogy a sötétséget úgy lehet legyőzni, ha megismerkedünk lényegével, ha lépésről lépésre elhódítjuk birodalmának kicsiny darabját. Ezért válik egész újabb költészetének ars poeticájává a "pokolra vezető út"-ról valló vers:
|
{435.} Kimondani, kimondani, – – |
| Ismerni kell a rejtezőket |
| A köddel együtt eltűnnek a rémek |
| Miért örülnek szörnyeimnek? |
| Miért botránkoznak meg értük? |
| A saját szörnyeikre néznek |
| A pokol korhoz kötött Újra újra |
| alá kell szállni ellene |
| Fekete szavak szárnyán kél a nap. |
| (Ars poetica) |
Séta és meditáció című kötetének formai tömörsége, puritán lényeglátása, egyszerűsége, s az egyszerűségben rejlő gazdagsága József Attilát idézi. Csorba Győzőt számtalan szál fűzte és fűzi az Újhold körének lírai kezdeményezéseihez is, s jelképisége, kristálytiszta képeinek belső izzása Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes felé is mutat. Ugyanakkor használni, szolgálni akar. És látja a küzdelmek végét is, amikor győzedelmeskedik a "ritmus, rend és zene", amint a Lélek és ősz (1968) első versében írja:
| Holnap vajon mi lesz velem? |
| Dzsungel-ösvényen éltem eddig: |
| eleven örömök, bajok |
| fújtak rám fagyot, meleget; |
| kardok kísértek és ölek, |
| szövetségek és árulások, |
| kibuggyanó vér s kacagás. |
| Akármi lesz holnap velem, |
| valahány béke, háború: |
| a vége: ritmus, rend, zene. |
| (Ritmus, rend, zene) |
A Lélek és ősz e folyton mélyülő-gazdagodó pálya kiemelkedő állomása. A belső rend eszménye, élet és halál ellenpontja e kötetében válik legteljesebbé és legharmonikusabbá, anélkül, hogy eltávolodna az ember reális problémáinak, a hétköznapok esendő örömeinek és szenvedéseinek közelségéből. Egy groteszk villanással, pillanatképpel el tudja mondani mindazt, amihez korábban romantikus látomásra, hatalmas képekre volt szüksége:
| A jégpályáról zene szólt, |
| hó pillézett, szép este volt. |
| Egy házból hullaszállítóba raktak |
| egy lepedő-fehér, csöndes halottat. |
| (Hazafelé) |
{436.} Élet és halál szüntelen ellentéte költészetének legfőbb mozgatója. "Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, a világosságot sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet ..." – mondja egy interjúban. Az egészre való törekvés teszi líráját oly feszültté, felelősségteljessé. Állandóan el van szánva a végsőkre, a halálra és feltámadásra, de ugyanakkor ezer szállal kötődik a hétköznapok józan realitásához, s abból bontja ki témáit, melyek végtelenül egyszerűek, mégis mindig iszonyúan súlyosak, mert az egész élet nehezedik rájuk. Ha kell, vállalja a lét és a különböző egyéniségek alakváltozatait [mint az Időjáték (1972) egyes verseiben], s a folyton újrakezdés kínját is, mert érzi-tudja, hogy "... néhány napja már rövidebbek az éjszakák. Egy-egy kakaslépéssel csupán. A kakaslépések azonban nyílegyenes utat jelölnek csillagaikkal, s az út végéről zöld és ibolyaszín sejlik a villogó fehér fölött" (Hó alatt). Az Anabázis (1974) rendet és fegyelmet sugall: olyan költő tekint belőle a világra, aki "Dzsungel-ösvényen" élt mindig is, de volt ereje kimondani bánatát éppúgy, mint örömét, és épp e személyesség szüntelen jelenléte oldotta föl görcsös kínjait.
Pécsi magányába visszahúzódva él és dolgozik. Tüskés Tibor mutat rá szép tanulmányában, hogy Csorba Győző magatartása sokban a keleti filozófusokéra emlékeztet, s legközelebbi rokona Tao Te King lehet. Éppolyan ősi, szimbolikus jelentésben használja ezeket a szavakat: öt, rend, törvény, mint Lao-ce:
| Az egyetlen tudomány a világon: |
| tudni, hogy keskeny az út, |
| kicsiny a kapu, s aki meg se moccan, |
| az a legmesszebbre jut. |
| (Október) |
Az Anabázis abból a szempontból is igen fontos dokumentuma költészetének, hogy benne jó néhány szerepvers található, amelyben a költő a múlt árnyait idézve éli bele magát élethelyzetükbe, s így közvetetten, felfokozott intenzitással vallhat – önmagáról. A Medvevárban "vacogó", a végre készülő Janus Pannonius személyiségében és gondolatvilágában a saját ars poeticáját fogalmazza meg:
| A kócot megfésülni igyekeztem |
| a bogot megoldani igyekeztem |
| az iszapot kiszűrni igyekeztem |
| az érdest lecsiszolni igyekeztem |
| vacogok persze vacogok |
| vacogok de meleg fény vág belém |
| meleg fény buggyan bennem és ömöl szét: |
| a verseim a verseim |
| élve maradnak folytatják a dolgom |
| tehetős áldott sarjaim. |
| (Janus Medvevárban) |
{437.} "Ős-szörny-szárnyaival küszködik", amikor e verseit írja, de érezni, hogy épp ebben az áttételes lírai helyzetben küzdötte ki azt a lírai egyensúlyt, mely nemcsak a való világ tényeinek pontos regisztrálására készteti, hanem mind beljebb csábítja a lélek mélyrétegeibe. Erre a félelmes felfedező útra hívják a halottak, s a halál szorongató élménye. Fokozott intenzitással éli át a véggel szemben magára maradó ember kiszolgáltatottságát, de ebből az élményből sikerül egy virtuális világot is megteremtenie, melyben érintetlenül izzik az ifjúság lebírhatatlan napsugara, és tapintható vonásokkal kelnek életre a hajdani ösztönző társak és barátok, akikkel hódítani indult. S így talál újból "haza": "fáradtan, lábaremegve – fáradtan, de boldogan."
Csorba Győző az egyik legnagyobb hatású és kisugárzású nevelő egyéniség. Nemcsak azok találkoznak vele szükségszerűen, akik a modern magyar vers fejlődését kutatják, hanem azok is mindnyájan, akik a Dunántúlról indulva lépnek az irodalomba. Közöttük nincsen talán egyetlen sem, legyen akár költő, akár prózaíró, aki ne került volna rendkívüli műveltségének, elkötelezett irodalomszemléletének és egyéniségének vonzásába. Ahogy évtizedekkel ezelőtt őt Weöres Sándor, úgy indítja most is a fiatalabb tehetségeket, akik sokat örökítenek át az ő hangjából és szemléletéből.
Kitűnő műfordító. Hogy Janus Pannonius (kétnyelvű kiadás, nem önálló kötete; 1972) költészetének minden szépségét és árnyalatát ismerjük ma már, azért alighanem ő tette a legtöbbet. Klasszikus tökéletességű a Faust (1959) második részének általa készített tolmácsolása is. Szívesen, eredményesen fordít az olasz lírából. Első önálló fordításkötete (Hélinant: A halál versei) 1940-ben jelent meg. Már ebben megmutatkozott fő fordítói erénye, a hűség és pontosság. Kettőshangzat (1976) című kötete fordítói életművének keresztmetszetét adja, néhány bravúros telitalálattal.