HAJNAL GÁBOR (1912)

Hajnal Gábor (1912) "formai gazdagságával, a klasszikustól az oldottan zenei eszközökig terjedő változatosságával, mértéktartásával és szikárságával ... {440.} meglepetéseket tartogat számunkra" – írta a négy nemzedéket bemutató 1948-as költői antológiában Sőtér István. Addigra a költőnek több verseskötete is megjelent. Az Argonauták körében indult, de idilli, szigetre kívánkozó, nosztalgikus hangját hamar rekedtté, érdessé tette saját sorsának sok keserű hányattatása. "Légy csontkemény, mint odakint a tél!" – így foglalta össze akkori ars poeticáját A szegény panasza (1947) című kötetben. Verseit ritkán hevíti át általánosabb érvényű mondanivaló, rendszerint a maga világára irányítja figyelmét, józan keserűséggel vet számot kilátástalan sorsával. E kötetében néhány szép munkásverset írt, amelynek hatását azonban rontotta, hogy a költő kívülük-fölöttük állva igyekezett keserű sorsukból adódó morális igazságokat fogalmazni. Ez a világszemlélet részben költői alkatából, egyéniségéből fakadt, részben Hölderlin példájából, akinek Hajnal Gábor már ifjúságától elkötelezettje lett. 1948-ban Lukács György bevezetésével jelent meg Hölderlin-fordításkötete, s bár e tolmácsolások művészi színvonalával kapcsolatban jó néhány fenntartást hangoztatott a kritika, nyilvánvalónak látszott, hogy a kereső-tájékozódó költő nemcsak világirodalmi témára lelt, hanem a maga mintájára is.

Termékeny lírikus, aki látszólag minden élményt versbe tud foglalni. Könnyedén cikázik témáról témára, látszólag sugaras változatossággal követi nyomon az élettényeit. Pedig mindez inkább a látszat: Hajnal Gábort folytonos fogvacogtató rémület jellemzi, ez rántja görcsbe versformálását, s ez teszi majdnem folytonos pokoljárássá költészetét. "Alkat és történelem szorító találkozásából panaszlik elő ez a félelem – írja Faragó Vilmos –, mióta él, folyton puszta önbecsülését és még pusztább életegzisztenciáját érzi halálosan fenyegetettnek." Egészen Az idő szelébenig (1965) úgy látszott, hogy ezek a maga felidézte démonok és látomások végül maguk alá temetik, kiszívják belőle a tartást, az egyéniség karakterisztikumát. A Szédül az erdő (1968) azonban új hangot, új tartást hozott költészetébe. Alapélménye most sem változott, de puritánabb, eszköztelenebbé vált verseiben, melyeknek az a konklúziója: "Egyetlen vigasz a nihil", eljutott a pesszimizmus filozófiai kivetítéséig. Így lehet, hogy a Boszorkányéj (1971), mely talán legkeserűbb kötete, már magában hordja a vigasztalást is:

halk öröm cseng

{441.} Az öregedő költő, aki oly sok szkepszissel, oly kiábrándultan nézte a világot, mintha "újra tanulna járni". Válogatott verseinek gyűjteményében (Antennák, 1976) egész ciklust szentel e gondolatnak. Igaz, léptei nem oly könnyedek, mint valaha, szívverése is nyugtalan, kihagyó. De ugyanolyan szívós elkötelezettséggel keresi a hétköznapokban az emberi jeleket, s ugyanolyan szenvedélyesen szeretné a maga esendő eszközeivel megváltani a világot. Egy mindvégig következetes versírói magatartás teljesedik ki, nyeri el igazolását e kötetben.

Hajnal Gábor nagyon sokat tett a német irodalom hazai megismertetéséért. Hölderlin mellett lefordította Goethe Pandoráját, Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című drámáját, Schiller Szemléjét, s Kalandozások (1971) címmel jelentette meg kisebb műfordításainak gyűjteményét. "Fiatal költő koromban – írja bevezetésében – Hölderlin és a romantikusok, később, főként a legutóbbi évtizedben, az expresszionisták és a mai költők, a kortársak fordítása jelentette a legnagyobb élményt számomra." Elsőrendűen mindig az a cél vezette fordítás közben, hogy "saját határait tágítsa", a gyűjteményben tehát "szükségképpen szerepel ... mindaz, amivel különböző antológiák szerkesztése folyamán foglalkoznia kellett, és ami korántsem tehertétel ugyan, mert hiszen jó és érdekes anyag, de a költő-műfordítói karakter határozott arcvonásait mégis kissé általánosabbra mossa a kelleténél" (Rónay György). Mindez persze együtt jár a maga vállalta "szolgálat"-tal, annak alázatos, önmagát is sokszor feladó és csorbító tartásával. Hajnal Gábor ugyanis nemcsak magyarul tolmácsolja a német líra gyöngyszemeit, hanem rengeteget tett a mai magyar költészet külföldi megismertetéséért is. E törekvésének egyik legszebb eredménye a Gerhard Fritsch szerkesztésében megjelent Neue Ungarische Lyrik című antológia (1971).