BEVEZETÉS

A magyar irodalmi avantgarde tudományos áttekintése számos újszerű kérdést vet fel, közöttük olyanokat is, melyekkel a hazai irodalomtörténetírás érdemben nem, vagy ha mégis, igen eltérő módon foglalkozott. Máig érezzük a hátrányait és következményeit annak, hogy nálunk sokáig nem folyt avantgarde-kutatás, és a dokumentumok, antológiák, szövegek kiadása terén éppúgy lemaradtunk, mint a történeti és elméleti kutatásokban az európai irodalmak effajta kiadványaihoz képest. Nem egészen alaptalan, ha az a benyomásunk támad, hogy nálunk az avantgarde-kutatásnak kétfajta, más-más előjelű, de ugyanazon irányba ható konzervativizmus vetett gátat. A "nemzeti klasszicizmus" Horváth János-i felfogása, és az ezt az eszményrendszert alapelveiben részint elfogadó szellemtörténet az avantgarde-ban a nemzeti ethosztól idegen képződményt látott, s az 1945 utáni marxizmus realizmusfelfogása szerint pedig dekadens, irracionalista, tehát haladásellenes áramlatnak minősült. 1948-ban Lukács György A magyar irodalomtörténetírás revíziójáról szólva a nem realista hagyományok közé sorolta az izmusok irodalmát: "Nem lehet a magyar ellenforradalmi korszak magyar irodalmát komolyan bírálni az expresszionizmustól a szürrealizmusig terjedő külföldi áramlatok bírálata nélkül." Az a tény, hogy az avantgarde-ot csak komoly bírálattal kellett volna tárgyalni, és akkor is a külföldi áramlatok lecsapódásaként – igazán nem volt ösztönző program, ki gondolt volna másfajta, némelykor sürgetőbb, esetleg fontosabb teendők elvégzése közben e gyanús áramlat, "másodlagos képződmény" feldolgozására. Így történhetett, hogy az avantgarde tudomásulvétele és kutatása csak nagy késéssel, a hatvanas évek elején kezdődött el, s ma már ugyan nélkülözhetetlenül fontos könyvekre, alapvető monográfia-fejezetekre, tanulmányokra hivatkozhatunk, mégis azt kell mondanunk, hogy a hazai avantgarde kutatása alig jutott túl a kezdeteken, az alapok lerakásán.

Nem szorul bizonyításra, hogy a világirodalmi, pontosabb kifejezéssel szólva a kelet- és nyugat-európai rokon mozgalmakat is számba kell vennünk, s ugyanígy nem lehet mellőzni a képzőművészeti ösztönzéseket és párhuzamokat sem. A hetvenes években föllendülő hazai képzőművészeti kutatások ehhez az összevetéshez biztos alapokat adnak; annál inkább, mivel az újonnan megjelent könyvek és tanulmányok bőségesen hivatkoznak irodalmi példákra, a két művészeti ág szoros összetartozását és együttmozgását bizonyítva. Kassák Lajos arra volt a legbüszkébb, hogy az ő fellépése s A Tett és a Ma megindítása végre behozta a {475.} magyar irodalom több évtizedes lemaradását, megteremtette a szinkron fejlődés feltételét, az egy ütemre lépést Európával, s ezzel a magyar irodalmat kiemelte szellemi értelemben vett peremvidéki helyzetéből, és hozzákapcsolta a legaktuálisabb modern áramlatokhoz. Emellett a magyar avantgarde sohasem maradt meg az irodalom, a szépirodalom körein belül, a művészet egész rendszerének átalakítására törekedett, ennek bizonyítékául az avantgarde-mozgalom csoportalakítási törekvéseit idézhetnénk, mint A Tett, Ma, Dokumentum, Ék, Magyar Írás, Periszkóp című folyóiratok "összművészeti" szerkesztői programjait és gyakorlatát. Ne firtassuk ezúttal, hogy az európai aktualitáshoz igazodás és az "összművészetiség" programba vétele az irodalmi értékek síkján mit hozott, annyit azonban el kell ismernünk, hogy a magyar avantgarde fő vonalakban együtt haladt a korabeli európai irányzatokkal, megteremtette a saját arcát, egyéni vonásokkal gazdagította a kelet-európai izmusok művészetét.

Az avantgarde-ot nem írói magatartásnak, nem az örökös vagy mindenkori újítással, az örök ifjúsággal, a nonkonformizmussal, az akadémizmusellenességgel egyenértékű kategóriának tartjuk, hanem olyan több irányzatot egyesítő mozgalomnak, amely az irodalom meghatározható idejét fogja át, és ezen belül írhatók le és különböztethetők meg az eltérő izmusok, iskolák, csoportok. Ettől a mozgalmi történettől különválasztva szemlélhetők az új irodalomnak az avantgarde-hoz vezető törekvései csakúgy, mint a kibontakozott avantgarde tovább gyűrűző hatása. Ezt kívánja tőlünk a fogalomtisztázás elemi érdeke. Az avantgarde irányaihoz tartozó művek összetartozó egészet képviselnek világképi, poétikai, stiláris értelemben, a köreikben csak azokat a műveket helyezhetjük el, amelyekben ez a minden részletet átható sajátosság jelen van. Ha nem így járnánk el, parttalanná tágítanánk az avantgarde-ot, és Adytól, Füst Milántól Juhász Ferencig és Tandori Dezsőig, a 20. század számos íróját az avantgarde címszó alá foglalhatnánk. Azt kell tanúsítanunk, hogy nincsen évtizedeken átívelő avantgarde, és két különböző dolog az avantgarde-mozgalom történeti periódusa, valamint az, hogy poétikájának elemei részlegesen tovább élnek a mozgalom elvirágzása utáni időben is.

Le kell szögezni, hogy az avantgarde nem értékelő kategória, hanem leíró és megnevező fogalom, irodalmi jelenségcsoportot jelölünk vele, tehát gyűjtőfogalom, mely magába foglalja a mozgalmakat, azok intézményeit, a különböző programokat, kiáltványokat, és végül az izmusokat, az irányzatokat, melyek alkotómódszerük, poétikai jellegzetességeik szerint elkülöníthetők egymástól. A legbajosabb annak a meghatározása, hogy az avantgarde miként alakította át az irodalom mimetikus jellegét, milyen változásokat hozott az ábrázolásmódban, ugyanis ezt a változást a legnehezebb elválasztani a nem avantgarde modern szerzők művétől. Marinetti avantgarde, de nem az Eliot és Pound, Breton Nadjája avantgarde, de Kafka A kastélya nem az, és így tovább. Igaz, a magyar irodalomban az avantgarde mellett nem volt olyan típusú modern irodalom, hogy efféle ellentétpárokat nagy számban felállíthatnánk, a kérdés azonban mégsem kezelhető mellékesen, ha Ady világháborús lírájának expresszionista vonásaira, {476.} Füst Milán költészetére, Weöres Sándor lírájára, Szentkuthy Miklós Praejére, Sőtér István Fellegjárására gondolunk, csupán ezt a néhány példát említve.

A 20. századi magyar irodalom és művészet megértésének a kulcsa a század első három évtizedének történetében rejlik. Ez az állítás azt tartalmazza, hogy az a két irodalmi jelenségcsoport, melyet Nyugat-mozgalom és avantgarde-mozgalom címen szoktunk emlegetni, egyaránt alapvető, meghatározó jelentőségű a későbbi fejlemények szempontjából. Helytálló képet akkor rajzolhatunk a század irodalmának történetéről, ha feltárjuk a Nyugat és az avantgarde kapcsolatait, ha világosan kijelöljük Ady középponti szerepét, s ugyanakkor e két irodalmi irányzatcsoport egymást opponáló viszonyát is kendőzetlen nyíltsággal kezeljük, hangsúlyozva Kassák Lajos munkásságának úttörő és kezdeményező érdemeit.