{497.} PALASOVSZKY ÖDÖN (1899–1980)

Palasovszky Ödön (1899–1980) az avantgarde mozgalmak magyarországi ágának közismert szereplője volt a húszas években. Az általa vallott és követett (a Tanácsköztársaság élményéből kinövő, a szocialista, forradalmi tömegművészetet megvalósítani vágyó), nagyrészt Hevesy Iván írásaiban megfogalmazott ars poeticát dióhéjban így foglalhatjuk össze: az új irodalomnak az ember felszabadításáért, egy új, kollektív kultúra megteremtéséért, de nem napi politikai célokért kell harcolnia; új vallási és etikai erőt kell szuggerálnia a tömegekbe, de nem kell agitálnia, doktrínákat megverselnie. Túl kell haladnia az izmusok iskolácskáin, melyek a polgári művészet válságának kifejeződései, de fel kell használnia azok eredményeit, szuggesztiós eszközeit. Ki kell lépnie a könyvtárakból, szalonokból az utcákra, terekre. Az új irodalom koncepciója, tónusa sajátságos összeszövődése a lírának, epikának és drámának. Kompozíciója egyszerű és monumentális, hangjában ünnepélyes és patetikus, az élet megtalált új célját énekli a népnek.

Ezt az irodalomeszményt Palasovszky nagy viharokat kiváltott köteteiben (Reorganizáció, 1924; Punalua, 1926; Karmazsin, 1927) és sokat támadott rendezvényein (Zöld Szamár kabaré, Új Föld-estek, Cikk-cakk-estek stb.) valósította meg. "Az élet megtalált célját" Izzólámpa-punalua című művében oly módon jelenítette meg, hogy egy barbár ünnep, egy extatikus szertartás formájában felidézte az új, szabad, kollektív világállapot őskorbeli, őskommunisztikus előképét. A zrí-punalua gyerekek lázadásának és a felnőttek Budapestjéről ugyanebbe az utópikus birodalomba való kivándorlásának vízióját teremtette meg. A két mű szólók és úgynevezett parlando-kórusok felelgetéseire épült. A beszédet indulathangok, zene és rituális mozgás, tánc egészítette ki. A Zrí képzelt helyszíne az egész főváros, s ez karneváli jelleget kölcsönöz a műnek. Ugyancsak az élet megtalált új célja a témája, az egész nagyváros a helyszíne és a tömegek a főszereplői Az egyszeregy ünnepe című, "a tömegkórusoknak, rádiónak, a 'fényorgonának', a 'villanyvers' és a 'fényújság' technikájának összesítésével elképzelt oratóriumnak".

Palasovszky tevékenységének másik fő terepe, színházi (rendezői, kórusvezetői, színészi) újító-kísérletező munkája ennek a baloldali-kollektivista eszmeiségű, lírát, epikát és drámát; szöveget, zenét és táncot szintetizáló művészeteszménynek a megvalósítását szolgálta. E tevékenység legkiérleltebb eredménye az 1931-ben bemutatott Ayrus leánya című kórusdráma, amelynek szerzője, rendezője és egyik főszereplője ő maga volt.

Ám az évtized fordulójára megszűnt az a légkör, amely oly kedvezően hatott költői tevékenységére. A közönség érdeklődése a formabontó kísérletek iránt megcsappant. A munkásművelődés fórumain egyre türelmetlenebbül nézték a húszas évekbeli kompozíciókat átszövő groteszk játékosságot, a dadaisztikus fintorokat, a kifejezésmód áttettségét, homályosságát s főként az ember felszabadításának kozmikus-"vallásos" koncepciója látszott elégtelennek a művészettől a konkrét társadalmi-politikai változások ideológiai előkészítését váró forradalmi baloldali körök szemében. Így költői tevékenysége a harmincas évektől kezdve {498.} háttérbe szorult, s figyelmét eztán egyre inkább a színházi kísérletezésekre: a lényegretörő, a totális színház megvalósítására összpontosította.

Lírájának folyama a további évtizedek során vékony erecskévé apadt, bár haláláig színvonalasan művelte a szó művészetét. Költészete higgadt avantgarde technikájával, elégikus mollhangjaival sokkal inkább a pályakezdés éveinek Őz-biblia ciklusát, semmint a későbbi, zajos, rikító Punalua-versek vonalát folytatta. A felszabadulást követő években írói és rendezői tevékenysége egyaránt felélénkült, de előbb az értetlen támadások szegték kedvét, majd a személyi kultusz éveinek kedvezőtlen atmoszférájában évekig elnémult. A konszolidáció éveiben egyre gyakrabban szerepelt a nyilvánosság előtt, sőt részben újabb verseinek, köztük az 1977-ben Graves-díjjal jutalmazott A fürdő Zsuzsanna című szép költeményének köszönhető, hogy a közönség körében újból érdeklődés támadt lírája iránt.

A hatvanas, hetvenes években válogatott verseit Opál himnuszok (1977), manifesztumait, egykorú cikkeit, utólagos visszaemlékezéseit Lényegretörő színház (1980) címmel kiadó Palasovszky Ödön kedvező fogadtatása elsősorban az izmusok iránti érdeklődés fölélénkülésével, pontosabban azzal magyarázható, hogy az avantgarde méltányoló hangsúlyú újraértékelése kiterjedt a Tanácsköztársaság bukása után jelentkező újabb irányzatokra, s ezen belül a húszas évek budapesti modernjeinek törekvéseire, akiknek Tamkó Sirató Károly mellett Palasovszky jeles képviselője volt.

Vas István a hatvanas évek elején még így ítélte meg Palasovszky húszas évekbeli termését: "lehetetlen volt észre nem vennem, hogy ez még mindig Ady hulladéka, korai korszakának legfelületibb nagyotakarása, csak új jelzők és képek szemfényvesztően olcsó tűzijátékával fölrepítve ... maguk a költői eszközök is, bár szokatlanok, de semmiképpen sem bonyolultak, s az egész meglepő hatást egy-két átlátszó trükk váltja ki ..." Ám a történeti tárgyilagosságra törekvő elemzések egész sora változtatta kedvezőbbre ezt a Palasovszky-értékelést. Mérei Ferenc a Zrí szerzőjét egyenesen "a kommunista avantgarde fénykorának" képviselőjeként méltatta, aki "a kor világirodalmi színvonalán fejezi ki magát". Palasovszky húszas évekbeli tevékenységét pedig "az elmúlt évtized ifjúsági mozgalmának egyik korai anticipálójaként" értelmezte. Weöres Sándor az amerikai beat-költészet előlegezőjét látta a Punalua költőjében, s helyét a magyar avantgarde Kassák főalakja körüli csoportjában jelölte ki.

A fogadtatás kedvező irányú változását mi sem mutatja jobban, mint hogy Marx József Palasovszky Ödön újraértékelését sürgető cikkére válaszolva, a vád egykori tanúja, Vas István is módosította vallomását: elismerte, hogy "az ellenforradalom után megnyomorított Magyarországon mégiscsak Palasovszky kezdte elölről az avantgarde-ot". Így kerülhetett a Punalua költője a kezdeti zajos népszerűség, az évtizedekig tartó néma csend s az elmarasztalás szélsőségei után, a hetvenes évtizedben az őt megillető helyre avantgarde ihletettségű költészetünk fejezetének egyik nem kiemelkedő, de értékes alakjaként.