MÁNDY STEFÁNIA (1918)
Mándy Stefánia (1918) magányos, szenvedésekre predesztinált tagja volt az Újhold körének. Első kötete (A lélek lép, lebben sután, 1941) még meglehetősen kialakulatlan költői világot tár elénk, de már ebben is fel-felkomorlanak a magány árnyai, rendkívül finoman cizellált avantgarde hatásokat mutató képeibe belejátszik az elmúlás sötétje. Magányát, vélt számkivetettségét fogalmazta meg az 1948-ban írt Cantata profana című versében:
| e száj többé már nem iszik pohárból |
| e szív beszőve hűvös rejtjelekbe |
| északra megy a lélek e hazából |
| agancsát hajtja sarki tengerekbe |
| északra megy a fény aludni ottan |
| meghalni ottan fóka medve módra |
A kés, a kéz, a hal (1970) című kötete azt igazolja, hogy a felkészülés hosszú esztendei, amikor jórészt csak gyermekverseket, műfordításokat és képzőművészeti tanulmányokat publikált, a kiteljesedés időszakát jelentették költészete számára. {502.} Tömör, ökonomikus megfogalmazásban, a lényegig csupaszított archetípusokig ásva vall arról "a félbenmaradt mozdulat"-ról – melyet – noha reménytelen és csüggedt – "folytatni kell". Erősen hatott rá Kassák Lajos és Weöres Sándor költészete, ő azonban megelégszik a lélek legbensőbb köreinek meghódításával, s mihelyt nagyobb távlatok nyílnak előtte, s kiléphetne megszokott birodalmából, bizonytalanná válik, ihlete megtörik. "Réssé szűkült szemtükreink világa" az igazi birtoka, ezt gazdagítja új és új felfedezésekkel, s ennek riadt szívdobbanásairól tudósít csiszolt – néha túlságosan is csiszolt – verseiben.