| FÖLDEÁK JÁNOS (1910) | TARTALOM | VASVÁRI ISTVÁN (1916–1972) |
Vészi Endre (1916) hódította meg a munkásköltők csoportjából a legtöbb műfajt, kifejezési formát. Költészete csak része, de talán legfontosabb része sokágú munkásságának. Vésnökszakmát tanult, tagja lett a vasasszakszervezetnek; versei 1934-től jelentek meg a Népszavában, a Magyar Hírlapban, a Pesti Naplóban, a Nyugatban és a Szép Szóban. A harmincas években csatlakozott a Munkásírók Köréhez: a Tollal és szerszámmal (1941) című kötet négy szerzőjének egyike. Neve gyakran bukkant fel a munkásírók antológiáiban. 1942-től munkaszolgálatos volt, 1944-ben deportálták. A felszabadulás után, 1952-ig a Népszava munkatársaként dolgozott, azóta minden erejét irodalmi munkásságának szenteli.
Költői indulására József Attila hatása nyomta rá bélyegét; mesterét később sem tagadta meg, többször idézte emlékét. Költői fejlődése során a közvetlen hatáson sikerült túllépnie, főképpen igényeiben, a teljességet kitartóan meghódítani akaró lírai magatartásában, s eszmei következetességében vált a József Attila-i örökség méltó folytatójává.
Pályakezdésekor Lesznai Anna azért üdvözölte, mert verseiben eleven az "élmény pillangója", megmarad a "látomány hamvassága". Vészi Endre útja innen vezet egy elvontabb, filozofikus, a primer élmény megragadásában is általános érvényűséget felmutatni tudó, teljességre törekvő lírához. A kritika sokáig nem tudatosította értékeit: "Az admiralitás kihagyott a tisztek listájából, / a tenger nem hagyott ki a hullámverésből" – írja Visszapillantás a jelenbe (1969) című kötetében. Csak Vas István mélyre látó esszéje jellemezte alaposabban, utóbbi kötetei kapcsán: "A közösségvállalás, az állásfoglalás mindig is hatóereje volt költészetének, de addig hol bátortalanul, hol túlságosan is eltökélten kereste kifejezési lehetőségeit – most jelenik meg a maga szervesen sajátos költői hangnemében: "Amihez érek, / fagyaszt vagy éget, / nem ismerem a / semlegességet! "" (Vas István: Szerep nélkül.)
Ez a költői hang évtizedes belső küzdelem eredménye. A felszabadulás után, melyet "reményekre, készen" üdvözölt, még várnia kellett a lírai kiteljesedésre. A személyi kultusz éveiben a sematizmus zsákutcájába került, s Benjámin Lászlóhoz hasonlóan, ő is keservesen megszenvedte tévedéseit, azt az időt, amikor "elveszett évek erdejében" bolyongott:
| Tanúja voltam annyi bűnnek, |
| hivője annyi hazug szónak, |
| köszöntem annyi bűnözőnek, |
| szadistának, hamisítónak. |
| (Elveszett évek erdejében) |
{553.} A hatvanas évektől megjelent kötetei (Fohász szigorúságért, 1961; Arckép ezer tükörben, 1964; A varázsló kalapjában, 1967; Visszapillantás a jelenbe, 1969; Jövő teleim emléke, 1972) egyre meggyőzőbb dokumentumai annak a belső küzdelemnek, melyet szuverén költői alkatáért és önkifejezéséért folytatott, céltudatosan építve, szélesítve költészetét. Dokumentumai, abban az értelemben is, hogy minden közvetlen tárgya is verseinek. Az önkeresés, öndefiniálás igénye azonban mindig túlmutat önmagán: a társadalomhoz, hazához, emberekhez, természethez, múlthoz, jelenhez és jövőhöz való kötöttségeiben látja önmagát:
| Nincs őröm, aki büszke, sem gyökerem, mely ágas, |
| hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az, |
| s bármilyen is magányom, az emberség a létem, |
| a hárommilliárdnak pár mondatát megértem. |
| (Hazám az anyanyelvem) |
Hasonló dialektikus világlátásról tesznek tanúságot azok a versei is, amelyekben az egyes jelenségeket az élmény szintjén írja le. Ez az "arckép ezer tükörben" azonban nem az én kivetítése a külvilágra, hanem a világ ezernyi jelenségének befogadása; a tükröződési folyamatnak versbe építése. Az objektivitásra való szüntelen törekvés eredményezi, hogy költészetét, különösen A varázsló kalapjában című kötet óta, a szemlélődő attitűd jellemzi: "Őrzi a távlatot, a távolságot, nem merül alá a lélek mélyebb rétegeibe, óvakodik minden szélsőségtől" (Juhász Béla). Vészi Endre teljességre törekvő költői világképének nem csupán díszletei, háttere, de szerves alkotórésze is a természet, a táj, az évszakok és az időjárás változásai, s különösen a fák világa természetszimbolikájának állandóan jelen levő motívuma. A múlt képei is hozzátartoznak lírájához: nosztalgikus szembesítése múltnak és jelennek, felidézve régi barátokat, költőtársakat, szerelmeket, egykori önmagát.
A "teljesség satujában" vergődő költőnek nem mindig sikerült kifejeznie, olykor csak deklarálni tudta a totalitást (Teljes élet, Idegen kirakatok). Máskor a konkrétumok esetlegessége jellemzi a verset (Mondatok, Vasárnap), vagy az eszmékhez való töretlen hűség megvallása vált patetikus kinyilatkoztatássá (Bekerítve). Egyre gyakoribbak azonban az olyan kitűnően megoldott versei, mint az Alaszkai éj, ahol a kép áttételességével, direkt utalásoktól mentesen, zavartalanul bontja ki a lényeget, melynek sommája a "még nem mindegy, hogy mi faljuk fel őket, vagy minket falnak föl a farkasok".
Jövő teleim emléke (1972) című kötetében mintha eltűnt volna verseinek "klasszikus derűje" – ahogyan Vas István jellemezte az érett férfikorba lépett Vészi Endre költészetét –, mely "legmélabúsabb, legelégikusabb" verseit is sajátos fénybe vonta. Megfagyott, kísértetiesen fehér kristály-világról szólnak ezek a látomásos, mégis föld- és emberközeli híradások: az öregkor közeledése, a magány és idegenség szorongató árnyainak azonban nem adja meg magát a költő; a {554.} szorongás, a bekerítettség élményének versbe kényszerítésével, az "érzékenység" keserűen önironikus ostorozásával sikerül túllépnie az állapoton:
| Érzékenység hülye, felkent fia te, |
| te szőrös mimóza, íme a borotva, |
| elégtétel kéne? várj csak a sorodra, |
| nesze addig konyak, dupla fekete. |
| (Az érzékenységhez) |
A kötet alaphangja, végkicsengése mégsem a reménytelenségé, s nem is a keserű öniróniáé. A befejező ciklus (Bartók fonográfja) versei az ifjúkor tiszta hitét szólaltatják meg; a hazához, nyelvhez való kötődés változatlan erejét, tárgyilagos egyértelműséggel, s mégis meghatott pátosszal. Visszacsengenek a "hazám az anyanyelvem" emberséget és magyarságot egy harmóniába olvasztó akkordjai:
| Hazámért jobban meg kell küzdenem |
| mint annak, aki örökségbe kapta, |
| léggyökerekkel földbe gyökerezni, |
| küzdeni, mint a mindig-újrakezdés, |
| egy szóért, mondatért, igekötőért ... |
| (Örökséghagyó) |
A véletlen, a vaksors, amely a költőt "Közép-Európa bugyrába" vetette, megváltoztathatatlan törvényszerűségként, életreszóló elhivatottságként jelenik meg költészetében. Alternatíva című verse épp arról beszél, hogy nincs alternatíva számára; hogy "egy az esély s a lehetőség".
Lírájának mindig a képek voltak alapvető építőkövei; képalkotása különös és eredeti módon ötvözte az elvont és a közvetlen, érzéki benyomásokat. A Jövő teleim emlékében ez a képalkotási módszer a tömörítés és az általánosítás szintjén valósul meg. Merészebb, kihagyásos technikája, a vizualitás és a gondolatiság, közeliség és távoliság egymást ellenpontozó és kiegészítő egysége azt példázza, hogy a konkrét valóság apró élettényei és az intellektuális szemléletmód egyre inkább szintetizálódnak lírájában. Erre példa – többek között – az Észrevételek a télről című, "apró képekből szőtt" költemény is:
Újabb versei azt jelzik, hogy a költő mintha lemondott volna az annyira áhított "teljességről"; szeme a nagy távlatokról egyre gyakrabban fordul emberközelibb tájak és tárgyak felé, a teljességet éppen ezáltal sikerül jobban megközelítenie, a költői kibontakozás újabb perspektíváit hódítva meg. Versei még pontosabbak, plasztikusabbak, kidolgozottabbak; a költő mind ritkábban enged utat a megformálatlan élmények, gondolatok spontán kifejezésének.
Az idősödő költő egyre gyakrabban fordul a múlt felé, s idézi nosztalgikusan a gyermekkor és az ifjúkor emlékeit: helyszíneket, tárgyakat, hangulatokat. Ezeket a tárgyakat, utcákat, házakat az örök dolgok fényével vonja be, sajátos, mozdulatlan ragyogással, mely mítosszá emeli az Akácfa utcai csarnokot éppúgy, mint a Horváth-kerti forzíciákat vagy édesanyja ónfoglalatú tükrét. A leghétköznapibb tárgyak, dolgok is élesen és véglegesen rajzolódnak ki az "örök retinán":
| szegett kenyér az asztalon az is |
| egy agyagráncú rossz cipő az is |
| a párkányon egy madártoll az is |
| már ottmarad az örök retinán |
| (Az örök retinán) |
A kialakított költői jelképrendszer, a jelzők és metaforák is ezt a véglegességet sugallják, erősítik. A fényt és csillogást, mely bevonja az emlékezet tájait, a hajdani vésnök által használt anyagok: a vörösréz, az arany, az ezüst árasztja magából. A fények és a színek szinte tobzódnak a költő újabb verseiben, s képei is mindinkább anyagszerűek, foghatóak-tapinthatóak:
| A küszöbről még egyszer visszanézni |
| a tömör aranygolyó délutánra |
| s látni hogy gázneműen jön az este |
| emelgetik ezüst hártyaszárnyak. |
| (Visszanézni) |
A költői magatartást ez a visszanézés: a felmérés, a leltárkészítés határozza meg. "Már minden életrajzi" – panaszolja a költő: "Már minden életrajzi / a záruló egészben / egy barátság kialszik / mint kihűlt kéz a kézben / már minden életrajzi" (Már minden életrajzi).
Az idő múlása, az emberi élet végessége azonban nem szül kétségbeesést, nem okoz szorongást; a múltat, jelent és jövőt egységes, megszakíthatatlan folya-{556.}matként éli meg a költő; a tárgyi, anyagi és természeti világ már-már panteisztikus egységében:
| Ujjaim maguk is gyökerekké válnak |
| ebben a folytonos nagy tenyészetben |
| aszfaltba földbe kapaszkodom |
| (A kézműves évezredei) |
Az egyén – a költő – véges élete, a megszenvedett történelem, s az egész emberiség múltja és jövője Vészi Endre költészetének viszonyítási pontjai. "A költészet nem tudomány, de annál több: az egész emberiség emlékezőtehetsége és optimizmusa" – vallja. Emlékei így nemcsak mint az egyén emlékei kelnek életre e versekben; hanem egy egész nemzedék, az "önmagát tépő, ezüstpáncélos nemzedék" múltjaként elevenednek meg.
1974-ben jelentek meg összegyűjtött versei A teljesség igézetében címmel. Erről írta a költő: "Amikor A teljesség igézetében című verskötetem megjelent, az volt az érzésem, ebben a könyvben elmondtam az életemet, szépítés nélkül. Elmondtam az örömeimet, elmondtam a vergődéseimet, a reményeimet mondtam el, a szerelmemet mondtam el, és elmondtam mindenféle szomorúságom mellett a bizakodásomat is. Hát mondhat ennél többet az ember?" (Garai Gábor: Írószobám. Beszélgetés Vészi Endrével.)
Költészete azonban nemcsak mint küzdelmes életének hű tükre, lenyomata érdemel figyelmet, hanem mint egy korszak különféle lírai törekvéseinek dokumentuma is. Költői útját kezdettől fogva az idegen hatások sajátjává lényegítése, az önálló kifejezésmód keresése, kikísérletezése határozta meg. Így jutott el az első versek nyugatos formavilágától, impresszionista hangütésétől egy szikár, tárgyias-intellektuális, s mégis szenzuális jellegű lírához; az élmény- és hangulatlírát az elvont, gondolati költészethez közelítette. Ebben a fejlődésben kétségtelenül közrejátszott az avantgarde költészet megtermékenyítő hatása (egyes versekben ez a hatás közvetlenül is érvényesül): az expresszionista leíró technika és a nyugatos formahagyományok egyéni összeötvözésére való törekvés. Szellemi példaképétől, József Attilától is tanult a képalkotás, versszerkesztés technikájának terén, s elsajátította az "új tárgyiasság" költészetének poétikai eredményeit is.
Költői fejlődése arra ad példát, hogy a kifejezendő valóságélmény és a világlátás bonyolultabbá, ellentmondásosabbá válása mint teszi szükségszerűvé a költői kifejezésmód változását, megújítását.
| FÖLDEÁK JÁNOS (1910) | TARTALOM | VASVÁRI ISTVÁN (1916–1972) |