BEVEZETÉS

Azoknak a költőknek a csoportját, amelynek tagjai a háborút közvetlenül megelőzően vagy a háború éveiben kezdték pályájukat, gyakran szokták a "tragikus nemzedék" fogalmával jelölni – igazán nem ok nélkül. Amidőn Pilinszky János a "háborús nemzedék" legfőbb élményéről nyilatkozik, nemcsak lírája, de cikkeinek, elmélkedéseinek hosszú sora és egész életfelfogása rá a fedezet, hogy megállapításait belső, megszenvedett hitelesség fűti. S nemcsak saját élményvalóságát, hanem a vele azonos évjáratnak gondolat- és érzésvilágának sajátosságait is megvilágította szavaival. Nemzedéktársai közül ő foglalkozott legelmélyültebben a meghatározó történelmi időszakkal: a háborúnak egyformán átélte költői és erkölcsi, egyéni és egyetemes vonatkozásait. Tragikus nemzedék (1965) című írása generációjának közérzetéről festett találó képet: "A mai negyveneseket az elmúlt háború érlelte nemzedékké. Sötét keret, tragikus indulás. Mégis, úgy érzem, kevés nemzedék kapott szélesebb és egyetemesebb tanítást útravalóul. Számunkra a háborúnak lehettek személyes tapasztalatai is, igazi lényege azonban egyetemes hatású volt. Engem személy szerint a háború tanított meg a társadalom, az emberiség, a személyes sorson túli világ realitására (...) A háborúban valamennyien otthontalanokká váltunk, s maga a közös tragédia lett egyetemes otthonunk." Az emberiségélmény a számkivetettség tudatával fonódott össze, és az erkölcsi felelősség terhét rakta Pilinszky és írótársai vállára. Úgy kellett érezniük, hogy jóvátehetetlen botrányt hagyott mindenki maga mögött, aki átélte a világháború szörnyű pusztítását, s a legszebb jövő is morális sivataggá válna, ha nem érezné a felelősséget azért, ami már megtörtént. Nagyvárosi ikonok című kötetében is közölte egyik legfontosabb eszmei hitvallását, az Ars poetica helyett című írását; innen idézzük a következő sorokat: "Az, ami 1939 és 1944 között megtörténhetett és megtörtént, erre kötelez, vagy arra ítél, hogy mindinkább irreálisnak érezzük azt, amit magunk mögött hagytunk, és fokozottan mindazt, ami utána következett és következik még." Ha nem is ugyanilyen meghatározó erővel, a háború mélyen érintette a negyedik nemzedék íróinak világát és élménykörét. Lakatos István, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Rákos Sándor, Szabó Magda költészetének, Mészöly Miklós novelláinak hosszú időn át egyik meghatározó motívuma a háború okozta megrázkódtatás. A világháború ennek az írócsoportnak erkölcsi világképét, az emberbe vetett hitét rendítette meg, és arra késztette, hogy a megcsúfolt humánus alapértékek védelmét mindennél előbbre valónak {564.} tartsa. Az emberiesség elvei az erkölcsi eszmények újrafogalmazását, a rend és a szabadság minden egyes emberre érvényes kötelmeinek vállalását írták elő számukra. Szabó Magda jegyezte fel, hogy a nemzedék íróit a "sebzett humanizmus" ösztönözte a szigorú felelősségtudatra. Állandó, megbízható értékeket kerestek, így jutottak el többen közülük a kor feletti, elvont igazságeszméhez. Az erkölcsi szigorúság, a komolyan vett, egyéni felelősség, a rend utáni erős igény nemcsak a hazai negyedik nemzedék íróit jellemezte. Európai jelenség volt, hogy széles körben elterjedtek az etikai, sok helyütt az etikai-politikai elkötelezettség elvei: a levert fasizmus közeli mementója, a baloldali erők előretörése, a népfrontmozgalmak hatalmi tényezővé emelkedése újfajta időszerűséget adtak az írástudók felelősségének. A világháborúra következő éveket nem az "elveszett nemzedékek" fölsorakozása jellemezte, hanem az a törekvés, hogy az író visszataláljon emberi, közösségi feladataihoz; hangot adjon az újraéledő bizalomnak, és ábrázolja a század botrányának történeti és emberi vonatkozásait. Pilinszky szabatosan öntötte szavakba írótársai korérzését, mikor arról beszélt, hogy nemzedéke "egyetemességre van ítélve". Ehhez a hiteles jellemzéshez hozzá kell azonban tenni azt is, amit Somlyó György ismert föl 1946-ban: "Roppant változásokon estünk át; s mégis ezt a változást és irdatlan játékait, bármennyire is velünk történtek, nem éltük át végső fokon, a tett fokán, mert nem vettünk benne igazi részt; eredményeihez, melyeken egész életünk épülni fog, nem járultunk hozzá."

Az egyetemes tragédia tudata itatja át Pilinszky János líráját, meghatározza a világhoz, társadalomhoz, embertársaihoz fűződő viszonyát; ez az elrendeltség beleszövődött költői szemléletébe és hanghordozásába. Számára az emberi lét a maga egészében mozdulatlanul tragikus; versei a lét megváltoztathatatlan reménytelenségét idézik.