A magány és a szorongás versei

A magányt véglegesnek, megmásíthatatlannak érzi. "Én nem kívántam megszületni, / a semmi szült és szoptatott" – írja, és a sorsszerű egyedüllétnek ez a fájdalmas érzése költészetének egyik rendszeresen visszatérő motívuma. A magány velejárója a "maró, magányos bánat", melyet semmi sem szüntethet meg; sem ember, sem szerelem, sem természet, de még az isten sem:

Kirajzolódom végleg a világból,

mint csupasz falnak állított fogoly,

(Tanúk nélkül)

{570.} Az új magyar költészetben Pilinszky lírája fejezi ki legvégletesebb módon a modern irodalom egyik uralkodó érzését: az ember elmagányosodásának, feleslegességének tudatát, és az ebből eredő akut szorongást. A megnevezhetetlen félelem lélekállapotát az avatja megrendítő erejű tragédia kifejezőjévé, hogy ez a létélmény a versekben nem drámai folyamatszerűségében tárul elénk. A költő nem éli át a megsemmisülés érzésének megszületését és elhatalmasodását. A végeredményt foglalja versbe, szinte az egyhangúságig ismételve ugyanazt a világhangulatot, a magára maradt ember szorongásélményét, aggodalmát és rettegését. Az elveszettség állapotát befejezett tény formájában közlik a versek, a kijelentő mondatok tárgyilagos és egyértelmű stílusában, a lélektörténet előzményeinek mellőzésével. A lírai személyességnek csekély a mozgástere és egyáltalán nem nyílik előtte választás: a létezés egyetlen módja, hogy a költő tudomásul veszi a kihűlt világot. Láthatatlan marad az elveszettség, világból kiesettség kiváltó oka is, és nem érzékeljük a versképző élmény tágasabb körét sem. Lírája mentes minden elbeszélő elemtől, tartózkodik az önéletrajzi motívumok versbe foglalásától, egyaránt távol áll tőle a pátosz és a részletező-megvilágító elemzés. Költői világlátása nemcsak Babits Mihály, de Szabó Lőrinc és Illyés Gyula, Weöres Sándor és Vas István líráját tekintve is új fejlemény. Formateremtő elveiben József Attilával sem tart rokonságot, a "sorsélmény" egynémely alapmotívuma azonban párhuzamba vonható a Nagyon fáj világérzékelésével.

Korai, Téli ég alatt című versében elkészült az életre szóló leszámolás, amely egyenlő a teljes lemondással:

Tovább nem ámítom magam,

nincsen ki megsegítsen,

nem vált meg semmi szenvedés,

nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet

se egyszerűbb, se szörnyebb:

Lassan megindulnak felém

a bibliai szörnyek.

Pilinszky Jánost a magány sebezte meg halálosan. Felismerte, hogy a többiek felé fordulva, a szeretet állandó sugárzásában kellene élni, mert minden ember így lelhetne önmagára. Az emberek között azonban megszűnt a tartalmas kapcsolat, még a legbensőbb viszonyt is megöli, hogy az egyéni sors kiszolgáltatott az idegenné vált világ törvényeinek:

Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.

{571.} Suttogón hiába hív az

elveszett elem,

szúró kövek, kavicsok közt

fuldokolva kell

egymás ellen élnünk-halnunk!

(Halak a hálóban)

Az igazi, emberhez méltó létezés a szeretetben nyeri el az értelmét, az ember mai sorsa viszont az, hogy értelmetlen, egymás elleni küzdelemben fecsérlődik el az élete. Szenved, mert magára kellett maradnia, és állandóan érzékeli a hiányzó hiányát. Ennek az állapotnak egyetlen ellenszeréül a befelé fordulás kínálkozik és a kíméletlen önelemzés kínjának vállalása, a költői megformálás oldaláról pedig a lehető legnagyobb tárgyilagosság, a "nincs segítség" gondolatának stiláris érzékeltetése. Első kötetének címadó darabja, a Trapéz és korlát józanul és önkínzó pontossággal idézi az emberi kapcsolatok menthetetlen elromlását. Az ellentétekből szerkesztett költemény a szerelmi odaadás és a leküzdhetetlen idegenség érzése között csapong, a testi erőszak és a lélek ártatlan vágyaiból formálódnak az összetett hatású képek. A befejező sor a semmi érzését a később gyakran feltűnő metaforával fejezi ki:

Megalvadt szememben az éj.

Ki kezdte és akarta?

Mi lesz velem, s mi lesz veled?

Vigasztalan szeretlek!

Ülünk az ég korlátain,

mint elitélt fegyencek.

Az emberek közötti élő, vigasztaló viszony hiánya azt is jelenti, hogy a költő számára nem léteznek a reális társadalmi kapcsolatok sem, és nélkülözni kénytelen mindazt, amit ezekből az alkotás közvetlenül hasznosítani tudna. A versekben annak a fölismerésnek sincs nyoma, amiről egyik cikkében beszélt, hogy Közép-Európa a két Európa drámai szembesítésének a színtere. A háború világkatasztrófáját sem elsősorban történelmi vagy társadalmi vonatkozásaiban és méreteiben érzékelte, hanem erkölcsi drámaként, az emberi személyiség cselekvési lehetőségeinek összeszűkülésében vagy semmivé válásában fogta fel. Az egyénre vetítve élte át ugyanazt, amit kor- és nemzedéktársai közül többen a társadalmi vonatkozások összefüggéseinek szemmel tartásával foglaltak írásba. Ez a költői helyzet is magyarázza, hogy a szeretet hiánya nemcsak a magányt, hanem a gyógyíthatatlan szenvedést is véglegesíti tudatában. Pilinszky János szenvedése az egzisztencialista tartalmú szorongáshoz válik hasonlóvá, amely nem azonos a valamire irányuló, meghatározott külsőt föltételező félelemmel, mert közvetlenül a semmi nyilatkozik meg benne. Azt érzékeltetve, hogy a világ fejlődése kritikus {572.} ponthoz érkezett, az ember nagy lehetőségek birtokába jutott, de nem tud velük élni, mert létét meghatározza a tárgytalan szorongás, s a megigéző és félelmetes végítéletre várakozás.