| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Somlyó Zoltán fiának lenni adomány és feszültség forrása. Hiszen Somlyó György már gyermekfejjel kapcsolatba került a Nyugat íróival, s amint elmondja, öneszmélése első pillanatától természetesnek érezte, hogy ő is verseket ír majd. Ám az apa emléke és jelenléte terhes örökség is volt, hiszen részint az ő hatása alatt, de jelenlétével, költői súlyával vívódva kellett kialakítania a maga szuverén világát. Egy esztendővel érettségije után jelent meg első verseskönyve, A kor ellen (1939). Nem véletlen, hogy indulásában azt hangsúlyozta, hogy lázadó, hogy az egyre szorongatóbb, az elkerülhetetlen világégés tudatában élő kor ellenében igyekezett kiformálni költői arcát. Szívét "a kín ércével" keményítette, s kiábrándultan, keserűen tájékozódott a korábbi ideáljait eltaszító létben:
| Kiáltsd te el, hogy minden csak hiába, |
| mert rossz lesz itt minden, velőkig rohadt! |
| És tehetetlenségében a kába |
| nem ordít, ami csontjaiba hat, |
| nem érzi, csak bámul bambán a lángba, |
| a jót, rosszat, mindent egykedvűn fogad. |
| (Magamhoz) |
Ez a hang, ez az emberre szabott végzetes sorsot vállaló magatartás a Nyugat harmadik nemzedékének költészetét jellemezte ezekben az években, s ugyanez a keserű dallam szólalt meg a pályájukat Somlyó Györggyel egyidőben kezdő ifjú lírikusok – Végh György és Vidor Miklós – első köteteiben is. Somlyó György abban is a Nyugat hagyományához kötődött, hogy nagy műgonddal csiszolta verseit, s elsősorban az Adónis siratásában (1942) stilizált élethelyzeteket teremtett, melyek a világból való menekülés igézetével csábították.
Már korai verseinek is sajátos feszültséget kölcsönöz, hogy a végzettel való küzdelme során is különös vonzódást érzett a szépség iránt. Ebben alighanem Paul Valéry volt az egyik mintája, később, a róla írt tanulmányban idézte is a francia lírikus egyik legfontosabb, számára is bizonyára példamutató mondatát: "Szép az, ami kétségbeejt." S nem véletlen az sem, hogy épp a háború legnehezebb időszakában kezdte el Valéry dialógusait fordítani (a Lélek és a tánc a felszabadulás után jelent meg az Egyetemi Nyomda esszésorozatában), s tanulmányt tervezett róla mint a "tiszta költészet" eszményének kezdeményezőjéről (ezt az írását az Ezüstkor is hirdette tervei között, a lap azonban időközben megszűnt).
A felszabadulás után az Újhold köréhez csatlakozott. Lírájának átalakulása azonban franciaországi tartózkodásának hatására következett be: itt ismerkedett meg alaposabban Aragon és Éluard háború alatti lírájával, s elsősorban ennek hatása alatt mind erősebben elszakadt korábbi ideáljaitól, s a legváltozatosabb {592.} formákkal kísérletezett, többek között a szabadverssel (melynek gyakorlatában egyik ihletője Füst Milán is lehetett: a fiatal Somlyónál meglehetősen gyakori a zsoltáros, panaszló hang). Szélesen hömpölygő formában, olykor himnikus erővel adott hírt az élet minőségének megváltozásáról, a lehetőségek kitárulásáról:
| Állj meg a zúgó dolgok árja felett, a kibomló |
| fényben: |
| mint buborék, pattannak a régi rab álmok; |
| ints nekik egyet: |
| rég holt istenek árnya! aranyból |
| vert hamis érmék! |
| kristályok torz fényköre! szédült |
| hiperbolák! – |
| itt házak lépnek elő, hidak állnak, szén szikrázik az éjben, új |
| törvények írásán |
| hűl a pecsét, a tiszta jövendő rakja helyére |
| mélyebb-rendű világát, – nézz a habokra, sirályként |
| vágnak eléd a szavak, az újak, a vártak, |
| és arcodba a holnapok éneke csapkod a széllel. |
| (Láttátok-e?) |
A fordulat éve után költészetének legjellemzőbb jegye az epikus szélesség; nagy témákat, az újjáépítés lendületét, az átváltozó élet jellegzetességeit igyekezett versbe foglalni, formai vonatkozásban azonban megőrizte a líráját kezdetektől jellemző változatosságot. E nagy leleménnyel kezelt formakultúra azonban nem segítette ki a sematizmus útvesztőiből. Néhány évig a "derékhad" egyik reprezentatív lírikusa volt, témái, mondanivalója nem haladták meg a kor átlagtermését, s az ő líráját is áthatotta a túlcsigázott, patetikus világérzés, mely csak a vers felszíni rétegét tette retorikussá. Egyik fontos művében, a Seregszemlében egy május elsejei felvonulást rajzolt meg, Homérosz modorában, hexameterekben. Aragonra hivatkozva védelmezte a lírikusnak azt a jogát, hogy az élet kínálta tényeket a legváltozatosabb formákban fejezhesse ki. "A költő, aki mai mondanivalóinak segítésére a hexameterhez nyúl – írja egyik jegyzetében –, nem tesz mást, mint hogy a nemzeti hagyomány fegyvereit hívja segítségül mai harcához – és egyben maga is segít feltárni, hozzáférhetővé tenni, megtisztítani a hagyomány egy részét." Ebben a vonatkozásban Devecseri Gáborhoz hasonlítható, aki szintén hasonló elveket fejtegetett, s a hagyományos formák korszerűsítésén fáradozott. Bármily leleményesen és változatosan is élt azonban Somlyó György ezekkel, "a vas, a selyem és a tiszta szó" ritkán képezett harmonikus egységet ekkori költészetében.
1951 és 1953 között az Irodalmi Újságnál dolgozott, 1954-ben a Béketanácsnál, s ekkor születtek békeversei, melyekben a fordulat éve utáni világát kitágította, és egy általánosabban értelmezett humanizmus jegyeivel gazdagította. A békegondo-{593.}lat mint téma segítette, hogy a költészetét jellemző "termelési témát" új színekkel gazdagítsa. A béke erdeje (1952) s kivált a Vallomás a békéről (1953) versfolyamában apró lírai mozaikokat illesztett a kollektívum érzéseit megszólaltató epikus leírásokba, s így próbálta – részben Neruda ösztönzésére – egybesűríteni a kor érzéseit a benne élő és alkotó ember mindennapjainak érzésvilágával. Míg korábban a francia költészet ihlette próbálkozásait, ebben a néhány évben a szovjet líra jellegzetes műfaja, a poéma állt érdeklődésének homlokterében, maga is hivatkozott például Tvardovszkijra, aki szintézisbe tudta hozni az egyén érzéseit a közösség nagy céljaival. Bármily leleményesen védelmezte is Somlyó György a lírai szubjektum jogait, világos lett számára, hogy az irányított költészet voltaképp zsákutca. Előbb csak apró jelzések, finoman megkomponált, álmot és valóságot egybejátszató helyzetdalai árulkodtak e felismeréséről (A boglári mólón, Emlék, Füredi lányok), utóbb azonban cikkeiben is megfogalmazta azt a gondolatot, hogy az irodalom nivellálódott, mert irányításának "hazai gyakorlatában mindmáig sok a súlyos hiba". A "lázas lelkesedés" hevületét mind erősebben váltotta fel költészetében a "metsző értelem" józan kontrollja. Ennek jegyében sürgette, hogy a magyar irodalomnak "tágabb horizontot" kell szemlélnie, s ki kell szabadulnia a sematizmus béklyóiból. Elsők között kezdett szenvedélyes harcot a modern világlíra nagy értékeinek elismertetéséért, cikkeiben mind többször bukkant fel a korábban "formalistá"-nak nevezett Éluard és Pablo Neruda neve és példája. Ezzel párhuzamosan lírája is tisztult, egyszerűsödött, a széles gesztusok helyébe egyszerűbb, nosztalgikus lírai pillanatképek léptek, melyekben mind gyakrabban bukkant fel a szépség és szeretet eszményének az a kettőssége, mely később szinte meghatározó motívuma lett költészetének.
Ezeknek az éveknek hazai líráját fájdalmas, keserű, olykor gyötrelmes önvizsgálatok jellemezték, válságok szabdalták a költői pályákat. Somlyó György ugyancsak megvívta a maga belső harcát, küzdelmét azonban megkönnyítette, hogy a sematizmus évei alatt is igyekezett megőrizni lírájának formai változatosságát, kísérletező kedvét. Ezek az adottságai segítették túl a válságon, mely lírájában nem hozott látványos fordulatot, igaz, nem ajándékoz meg a katarzis megtisztulásával sem.
Ami a sematizmus évei alatt csak halovány sejtelemként, távoli emlékként élt költészetében, az vált most meghatározóvá: mind tudatosabban fejezte ki a nagy emberi érzéseket, egy általánosan értelmezett humanizmus nemes emberi hagyományait. "A jelen, saját kora izgatja a költőt – írta Ének a jelenről című kötete kapcsán Nagy Péter –, mindig, minden versében szinte; de élete s kora problémáit mindig kissé eltávolodva-fölülemelkedve szemléli, vizsgálja. Alapvetően gondolati lírikus, aki az okok mögött fáradhatatlanul keresi az okozókat, a látvány mögött a lényeget. Költészetében a vízió mindig a gondolatnak alárendelve, a ráció által szervezetten, legtöbbször a gondolattól fogantan jelenik meg; de mögötte-mellette-körülötte éles kontúrokkal rajzolódik ki a lírikus egyénisége, aki legszemélyesebb harcát vívja a gondolattal, amelyet a kor vagy saját élete (legtöbbször és legjobb verseiben: a kettő együtt) vet elébe."
{594.} A gondolati elem, s vele többé-kevésbé mindig párhuzamban a lírikusi szubjektumra irányult fokozott figyelem jellemzi újabb korszakát, melynek végpontján a Tó fölött, ég alatt (1962) versválogatása áll. E látszólag kettős, valójában azonban az érzés és szemlélet különféle végleteit egységbe forrasztani vágyó magatartás sokat mondó megfogalmazása az Önarckép, mely nemcsak világszemléletének foglalatát adja, hanem új típusú versformájának is, melyet egyik kritikusa találóan "versesszének" nevezett, arra figyelmeztetve, hogy a lírai elem mögött minduntalan felsejlik a rendszeralkotás és a jelenségek értelmezésének vágya:
| Nem egy tükörben, tükrök szembenálló |
| során látom magam sokszorozón |
| örökkétig. S elvarázsolt varázsló, |
| szemem minél jobban magamba mélyül, |
| hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül, |
| annál inkább másokká változom. |
Ebben a törekvésében, a már jelzett francia mintákon túl, azok mellett, Szabó Lőrinc példája is ösztönözte. Az ő ihletése a kezdetektől jelen volt költészetében, az A kor ellent neki ajánlotta mint mesterének, s a mester szigorú fegyelmének, tragikusan izzó versvilágának utórezgéseit hallhatjuk ki az Ami élni segít (1960) szonettjeiből. A huszonhatodik év költőjével vívott, sokszor szenvedélyes küzdelem emléke több változatban is áthatotta szonettjeit, s amikor "egy marék földet" vetett "Szabó Lőrinc sírjára", s maga is elmondja e vívódó kapcsolat történetét, voltaképp ki is írta magából azokat az ellenkezéseket, melyeket Szabó Lőrinc útjának változásai keltettek benne, hogy salaktalan tisztaságában őrizhesse meg költészetének újra felsugárzó nagyságát, a saját líráját is átható sugallatos erejét.
Az Ami élni segít azonban más vonatkozásban is jelentős állomása volt költészetének. Bár a szonett formája azt sugallja, hogy továbbra is makacsul ragaszkodik a szigorúan megkomponált konstrukciókhoz, s "ihlető mestereit hívja ki ... szépséges és izgalmas versenyre" (Devecseri Gábor), az egyes versekben egyre erősebbé vált a személyes elem, s a választott versforma időtlenségéből szikár vonalrajzzal vált ki a költő új ars poeticája, melyet a kötet élén álló, Dantéhoz írt szonettben fogalmazott meg:
| Áll dermedten ... Amíg útjába foltos |
| szörnyek hágnak, a homályban ragyogj |
| elébe, Csillag s mind ti, csillagok! |
| hogy újra merje vállalni a poklot, |
| földet s eget, mi nékünk adatott; |
| és kijusson végül a csillagokhoz. |
{595.} A külföldi irodalommal foglalkozó tanulmányaiban és jegyzeteiben – melyek ezekben az években álltak lassan ciklusokká – gyakran feltűnt az a gondolat, hogy a modern vers lehánt magáról minden fölösleges díszt és sallangot. Somlyó György eléggé végletesen kétféle költőtípust különböztet meg: az egyik vállalja a magányt, hogy teremtő képességeit minél intenzívebben fejthesse ki, s visszavonultságában könyörtelenül szakítja el azokat a szálakat, melyek a hagyomány megunt vagy fölöslegesnek érzett rétegeihez kötik. A másik, az úgynevezett "verbális" típus épp az ellenkező utat járja végig: kifejezésmódját úgy teszi minél intenzívebbé, drámaibbá, hogy az emberi kultúra minden eddig felhalmozott kincsét belezsúfolja a versbe, mely épp képeinek bőségével és zuhatagos leírásával kelt újszerű stílushatást. Az Ami élni segít lényegre törő, szándékosan lecsupaszított szonettjei azt jelezték, hogy a költő maga is egyre tudatosabban választotta az előbbi alkotásmódot. Nála azonban nagyjából érintetlen maradt az a nagy lírai hagyomány, mely évezredek története alatt kivételes értékű alkotásokat hozott létre, s közben a humanizmus, az emberi magatartás olyan példáját teremtette meg, mely a kortól és időtől független szépség igézetében él. "Letűnt évszázadok s évezredek ködfalán keresztül is a személyes szeretet emberi melegével, a meghitt baráti szó bizalmasságával fordul a címzettekhez, s ők ezért is szólnak aztán oly fenséges-meghitten az olvasóhoz, mert a mai költő-utód, művész-utód, ember-utód ismerete, bámulata és áhítata mellett és fölött szeretete szólaltatja meg őket a leginkább" – írja e magatartás jellemzéséül Devecseri Gábor.
A világirodalom különböző korszakaiban kalandozó Somlyó György voltaképp a maga költészetének paradigmáit kereste esszéiben és műfordításaiban. E törekvésére már Ablakban (1956) című kötete kapcsán felfigyelt Abody Béla, s még szilárdabbá, következetesebbé vált e szemléletmódja A költészet évadai címen megjelenő köteteiben. Maga Somlyó "kísérlet"-nek nevezte műfaját, melyben az esszé és kritika szintetizálására törekedve, a szenvedélyes olvasó felcsigázott izgalmával voltaképp szellemi fejlődésének és érlelődésének egyes állomásait rajzolta meg. Könyvről könyvre visszatérő gondolata, hogy a magyar irodalom önszemléletének egyik legsúlyosabb, fejlődését leginkább gátló gyengesége, hogy nem vonta le a modernség összes konzekvenciáit, azaz fejlődésének egyes szakaszaiban elveszítette a világirodalommal való kapcsolatát. (Kivételek az igazán nagy, öntörvényű életművek, mint Adyé és József Attiláé.) A modern vers kezdőpontját Rimbaud-nál jelölte ki, de Rimbaud-ról írt tanulmányában rögtön megfigyelhetjük, hogy a költői sorsban kifejezésre jutó igazságokat általánosítani törekszik. Így állíthatta párhuzamba Rimbaud-t Petőfivel, rámutatva arra, hogy az igazán nagyokat környezetük sosem értheti meg, hiszen az átlagból hiányzik a nagyság felfogásának készsége és képessége, legyen bár egy nagy költő apollói vagy éppen dionüzoszi alkat. Somlyó Györgynél nagyon fontos újra meg újra visszatérő szemléleti polaritást jelez e különbségtevés, mely azt is bizonyítja, hogy sosem metszette el az antikvitáshoz fűződő szálakat. Sőt, mintha intenzíven igyekezne feltámasztani "kísérletei"-ben a preszokratikus filozófiák elfeledett tanulságait. S bár tanulmányaiban nem bukkan fel Heidegger neve, nyilvánvaló, ő is úgy érzi, {596.} hogy az emberi gondolkodás voltaképp Platónnál jutott tévútra, s a filozófushoz hasonlóan a művésznek is újra kell fogalmaznia az alkotásra, azaz az önmaga létére vonatkozó kérdést, s az eddigiektől eltérő módon kell keresnie a választ erre, hiszen – mint ezt a Két arckép között című József Attila-tanulmányában hangoztatja – a költészetnek minden létmagyarázatnál egyetemesebbnek kell lennie.
Még kritikusabban látja a magyar irodalomszemlélet ügyét, mert annak megszilárdítását nem segítették s nem is segíthették igazi, nagy kritikusok. A hazai fejlődésnek egyik nagy tragédiája volt, hogy igazi kritikusait hamar elveszítette, vagy – ha igazat szóltak – elveszejtette. Részben ebből eredezteti Somlyó György azt a gondolatát, hogy a mai kritika, mely pedig sokat segíthetne az értékek felismerésében, tudatosításában, egybemossa a kiemelkedő remeket az átlagterméssel, mert nincsenek jól tájoló műszerei, s ha vannak, nem meri őket rendeltetésük szerint használni. Saját kritikusi tevékenységében igyekszik példát mutatni termékeny elemzésre és a jó értelemben vett elfogultság pozitív következményeire. Ízléséhez, érdeklődéséhez, lírai alkatához a modern művek állnak közel.
Már A költészet évadai első kötetében, 1963-ban is felvillan Füst Milán képe, és magatartása paradigmává emelésének izgalmas kísérlete. A következő években írt tanulmányaiban Somlyó György szinte minden oldalról megközelíti a Füst Milán-i lírát, mígnem eljutott a "Füst Milán-i szituáció" gondolatának kikristályosításához. A Füst Milán-i szituáció irodalmunkban című, nagy vihart keltett tanulmánya 1968-ban jelent meg a Kritikában, s az ebben kifejtett gondolatokat öntötte végérvényes formába, az egész életműre alkalmazva, Füst Milánról írt könyvében 1969-ben. Somlyó véleménye szerint Füst Milán magános "vulkáni képződmény"-e a Nyugat különben egységes arculatot mutató nagy nemzedékének. Ezt a magányosságot nem a költő alkatából és szerepjátszásából eredezteti, hanem a bonyolult viszonyok következményeként, "amelyben e valóban sajátos alkat, az azon keresztül elementáris erővel kifejezést kereső új szemlélet s a valóság adott közege került szembe egymással". Véleménye szerint Füst Milán volt a "nagy nemzedék" "magányos ütemelőző"-je, kinek nagyságát csak utókora ismerheti fel.
Szerinte nemcsak Füst Milán társak nélküli "hegycsúcs", hanem a jelen század első évtizedeinek néhány más nagy költője is. Ezért rokonítja Füst Milán költészetét és helyzetét T. S. Eliotéval, Saint-John Perse-ével, Ezra Poundéval, Georg Trakléval és Fernando Pessoáéval. "Az irodalom folyamatában elfoglalt helyük hasonló – írja –, nem formai vagy tartalmi karakterük: távolságuk a korabeli 'modern' irodalom csoportosan jelentkező avantgarde irányzataitól; viszonylag konzervatív világnézetük és művészi forradalmuk ellentmondása; s e kettőből adódó szélsőséges viszonyuk a körülöttük hullámzó irodalmi élettel, ami egyfajta dilettáns jelleggel vagy inkább látszattal ruházza fel őket. Valami céhen kívüli állapot jellemzi mindegyiküket, amelynek tartalma kifejeznivalójuk eltérése attól, ami körülöttük éppen a legaktuálisabb kifejeznivalónak látszott. Helyzetük periferikus voltában kulcsszerű és kulcsszerűségében periferikus."
{597.} A költészet évadai egymást követő kötetei azt a szellemi folyamatot is kirajzolják, ahogy Somlyó egyre mélyebben hatolt a modern költészet általa kiérlelt koncepciójába. Folyvást azt a különös jegyet keresi, amelyet a művészi modernség egyik legfontosabb ismérvének tart. Az előző felsorolásban említett Fernando Pessoáról írt kitűnő tanulmányában több változatban is felveti a kérdést: hogyan lehet a hagyományos költői formákat, a már-már elkoptatott stílusjegyeket új tartalommal megtölteni, ahogy ezt Pessoa tette dalszerűen lebegő, a szavakat sokszor új jelentéskörben használó költeményeiben, melyekben a szó gyakran több jelentésű, bonyolult asszociációs rétegeket mozgósító. Hogy a modernség nyelvi-stilisztikai jellemzőit érzékletesen leírhassa, Somlyó György érezhetően mélyen beleásta magát a filozófiai-lingvisztikai iskolák legjellemzőbb és legfontosabb tanaiba, s azokat egyre szuverénebb módon építi bele tanulmányaiba, anélkül hogy írásai veszítettek volna eleganciájukból, áttetszőségükből. Megmaradt szenvedélyes olvasónak is, olvasmányaiból azonban nemcsak tanulmányainak körét bővítette, hanem fordítói tevékenységét is; egyre tágabb sugarú koncentrikus körök formájában közelítette meg a modern költészetet, tolmácsolásai is ezt a gazdagodást, tudatosan tágított horizontot rajzolják elénk. Szélrózsa címmel megjelenő műfordításköteteinek minden egyes bővített kiadása új felfedezésekkel, új hódításokkal gyarapszik; a műfordító Somlyó György azt bizonyítja rendkívül gazdag fordítói gyakorlatával, hogy a modern líra hibátlan teljességgel adható vissza magyar nyelven, mert ebben adott az a szókincs, s rejtve, de életre kelthetően léteznek azok a stuktúrák, melyek megkönnyítik a befogadást. Itt, ezen a ponton lett számára a műfordítás a modernségről kialakított felfogásának igazolásává. Vas István kitűnő megfigyelése szerint Somlyó műfordításai beleépültek a magyar költészetbe. Részint azért történhetett így, mert a magyar líra ezekben a tolmácsolásokban önmaga modernségének elhanyagolt adottságaira ismerhetett. Termékenyek és vitára serkentőek maguk a fordítások is, s még inkább a Szélrózsa tömör kísérő esszéi, melyekben Somlyó György nemcsak a fordított költőkről rajzol szellemes portrét, hanem önmaga költészetfelfogásáról is. Ennek változatlan, de egyre több oldalról igazolt alapelve, hogy a modern líra kettős ágon fejlődik, az egyiknek jellemző típusa a gyorsan, olykor verbális bőséggel alkotó Pablo Neruda, a másik – hogy egy jellemző hazai példával éljünk – Pilinszky János. Műfordításaiban rendszerint mindkét változatnak megtalálja az adekvát hazai kifejezési lehetőségét, s egyre mélyebben hatol be a modern líra különböző megnyilatkozási formáiba, hogy általuk is gazdagítsa újabb hazai költészetünket, s teljesebb önismeretünk kialakításához segítsen hozzá. "Ő meg Magyarország hatodik vagy hatvanhatodik érzékszerve – Devecseri Gábor baráti köszöntésének találó szavai ezek – kitapintani a mai világ lírájának, művészetének hazánk szellemi életét táplálni alkalmas, hivatott hajtásait."
A modern költészet elméletének és gyakorlatának alapos ismerete természetesen nem hagyta érintetlenül líráját sem. A Tó fölött, ég alatt (1965) már gyűjteményes kötet voltával is egy útszakasz lezárását sejtette. Nem véletlenül hangsúlyozta Somlyó György oly eltökélten, hogy a modern líra egyik legizgalmasabb {598.} kérdésköre, hogyan találja meg az unt formák megújításának lehetőségét, mint telítheti azokat robbanóan új tartalommal. Az 1967-ben megjelent Mesék a mese ellenben maga is ebbe az irányba indult: ősi, archaikus formát választott a 20. század súlyos etikai tartalmainak kifejezésére. Műfajválasztása költészetének megújulását eredményezte. E kötetével sikerült bekapcsolódnia az egyetemes modern költészet vérkeringésébe (Contrefables címmel Guillevic fordította franciára). Maga Somlyó is igen fontosnak érezte e költői váltást: több ízben is magyarázatokat fűzött a saját mese-műfajához, s ezekkel az önkommentárokkal bizonyos mértékig tájékozódni segít a téma- és a formaválasztás vonatkozásában. A kor, a Mesék a mese ellen kora jórészt kinőtt a mesékből, s inkább a valóság keserű tapasztalatai foglalkoztatták. Somlyó György azonban úgy vélte, hogy az ősi meseformának vannak még kiaknázatlan, ismeretlen vagy homályban hagyott jellemzői is. "... miért ne fordulhatna a modern ember az ember ősi meseszomjával a lélek és az elme, az észlelés és az érzékelés, az ismeret és a sejtelem el nem beszélhető és nem-elbeszélő működése felé? A nyelv még ősibb leletei és még újabb találmányai felé?" E kérdések voltaképp a kötet verseinek mondanivalóját intonálják, mégpedig a szokott somlyói módon, együttérzést, "együttlélegzést" feltételezve.
Valóban lerombolta volna addigi önmagát e prózaversek gyakorlatával, mint erre egy másik "mesemagyarázatában" utal? Sokkal inkább költői útjának s a modern költészettel kapcsolatos tanulmányainak végső konzekvenciáit vonja le bennük! E tudatos választás is az oka, hogy a Mesék a mese ellenben mindvégig érvényesül a belső önkontroll, amely az új műfaj egyik-másik darabjában másodlagossá teszi a primer ihletet. Számtalan költői lehetőséget próbált ki már, kivételes kultúrájával elegáns otthonossággal mozgott minden formában, de közben egyre erősödött benne a felismerés, hogy a líra szegényebb a létnél, s a költészet a maga eszközeivel nem írhatja le a valóságot:
| Ezt az egyetlen szobát se lehet leírni |
| a benne élő tárgyak genezisével és utóéletével |
| S azzal a picike végtelennel |
| ami az ablakkeretbe fér |
| a rövidülő téli alkonyatból. |
A költő csak töredékeiben ragadhatja meg az élet vegetációját, s akkor is csak a modern művészet prousti útján, az oda- és visszautalások hálózatában. "Nincs olyan öböl, amelynek ne volnának további rejtett öblei" (Második mese a relativitásról). E felismerésnek megvannak a sajátos következményei: "De ha nincs olyan rejtett öböl, amelynek ne lennének további rejtett öblei ...", akkor – mert a verset végző három pont arra kötelezi az olvasót, hogy maga is végigjárja a Somlyó György által felvetett gondolati lehetőségeket – nos, akkor a költőnek ebben az ősi, archaikus formában végig kell járnia s fel kell derítenie e rejtett öblöket, melyek lehetnek a lélek s a gondolat rejtekei, de a tudományos fejlődés kínálta új {599.} felismerések következményei is. Maga Somlyó György nem "tudományos" költő, legalábbis a szónak abban az értelmében nem, hogy tudatosan beleszőné verseibe a technikai-tudományos világkép jellemző szavait és kifejezéseit. De rá is hatott a táguló és gyorsuló világ sok felismerése, főként abban a vonatkozásban, hogy a növekedő ismeretek világában a hagyományos "tudás" bizonytalanabbá, többértelművé vált, s a költészet sem elégedhetik meg egyetlen alternatíva felvillantásával, hanem követnie kell a megismerő folyamat e vonzó variabilitását. Nem véletlenül írt "mesét" a "lehetőségről", amelyben különféle válaszok alternatíváját kínálja:
| Ó csak egyszer tudhatnám azt, amit tudok!+ |
| lehetnék az, aki vagyok!+ |
| (+Nem kívánt törlendő) |
A rejtett "öblöket" az embernek kell végigjárnia, megismerő tevékenységét úgy kell hangolnia, hogy a másik emberre nyitottan, vele közös gondolati erőfeszítéssel keresse a modern élet többértelműségében elrejtett válaszokat. Fenyő István figyelmeztetett arra, hogy a kötet mottói is ezt a gondolatot sugallják. Az Upanisádokból kölcsönzött mottó: "Te én vagyok"; Rimbaud felismerése: "Én a másik ember vagyok"; József Attila gondolata: "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat." "Huszadik századi költészet ez – írja Fenyő István –: a poéta nem próféta, nem mindentudó vajákos többé, hanem egy a többi ember közül, akinek az a feladata, hogy a szép szó erejével eszméltesse saját dolgaikra az embereket, indítson el bennünk tiszta, gondolatébresztő folyamatokat." Somlyó György meséinek az az egyik legfontosabb sajátossága, hogy a költészet gondolati ívét a jövőbe hosszabbítja meg, az adottban felvillantja a lehetőséget, a most megfogalmazódó sejtelemben a majdani felismerést:
| Csak az érdekel, ami több nálam, ami rajtam túl van, |
| aminek én csak része vagyok |
E gondolatok voltaképp prózában is megfogalmazhatók. A költő azzal ér el izgalmas, többértelmű vershatást, úgy teremti meg a vershelyzetet, hogy eszmélkedéseinek hátterében felvillantja a világ látványát, az emlékeket, a nosztalgiákat s mindenek előtt a valóságos Párizst, mely jelenvalóságával újabb asszociációs áramkört kapcsol az életigazságok egymásutánjába. E sokfelé tekintő magatartás, az élet igazságainak és tanításának makacs vizsgálata azt is jelképezi, hogy a sokszor objektívnek és személytelennek mondott modern líra is tud izzóan szenvedélyes lenni, s fontos dolgokat elmondani az emberről és a világról. Ahogy Traduire Somlyó című, a Contrefables bevezetéseképp megjelent méltatásában Guillevic írta: "Ezekben a Mesékben van valami nagyon értelmesen új, méghozzá éppen abban, ahogy az olvasásban lévő értelemmel bánni tud. E versek megerősítenek abbeli véleményemben, hogy a modern költészetnek sikerül valami {600.} valóban objektív valóságot napvilágra hoznia a világról és önmagunkról. A preszokratikus folyam újra feltörése? Azt hiszem, efelé tart a költészet. És hiszem, hogy ebben Somlyónak fontos szerep jutott."
A Mesék a mese ellen (majd A mesék második könyve 1971-ben) abban a vonatkozásban is fontos és újszerű költői utat jelképez, hogy az emberi megismerő folyamatot lírába transzponálva a költészetet is a folytonos és teremtő mozgás adottságával ruházza fel. A folyamat a költői szubjektumban indul, de tere és akciósugara meghosszabbodik, s kiterjed az egész világra: "a költő tehát az ember, akinek szó a lába". Somlyó ezen a "lábon", a ráció világosságával igyekszik értelmezni a jelenségeket. Nem véletlenül választja A mesék második könyve egyik mottójául Empedoklész töredékét: "Végzet akarta, hogy ésszel bírjon mind, aki élő." Ebben a második "mese-körben" azonban erősebb a lírai elem, az eszmélkedés helyébe az érzés lép, melyet sajátosan ellenpontoz a néhol megvillanó finom irónia. Míg a Mesék a mese ellen természete szerint is a modern ember világszemléletét és morális szemlélődését igyekezett születése pillanatában megragadni, A mesék második könyvében intenzívebb lesz a meseszerűség, azaz a naiv világkép kifejezésének vágya. S míg a korábbi kötetben az érzés modernségét az archaikus kort idéző forma ellenpontozta, itt az érzés naivitását archaikus költői formák modernizálásával fejezi ki, így őrizve meg az első kötet kettős arcát és belső feszültségét.
Nem előzmények nélküli Somlyó Györgynek az a kísérlete, hogy feltámasztva régi korok életérzését és -szemléletét, közelítse azokat a jelenhez. A Csu Ku-Tieni barlangban – némiképp egybehangozva a kor hazai lírájának más, hasonló kísérletével – a filozófiai gondolkodásmód költészetté transzponálásával próbálkozott, a Pierro della Francesca a reneszánszot közelítette a mához, mégpedig három különböző tartalmi és formai réteg összekapcsolása révén. A "Mesék" világa mégis különbözik a régebbi versekétől, hiszen itt a költői szándék, a modernségre való törekvés és az értékőrzés gesztusa természetes kifejezési lehetőségeire talált, olyan szuverén világra, amelyben kedve szerint csaponghat a költő, de amely arra is alkalmas, hogy benne letűnt korok szemléletmódját is felidézze, s etikai és morális értékeket újraélve, ráirányítsa azokra a mai ember figyelmét, érdeklődését. Így valósítja meg és sejteti a költészetnek azokat a korlátlan emberformáló lehetőségeit, melyekről oly sokat írt "kísérleteiben". "... aligha van költő kortársaink és barátaink között – írja Juhász Ferenc A mesét-nem-akaró költő magánya című versprózájában –, aki ártatlanabbul és természetesebben hitt volna és hinne ma is, e zord és végzetét-váró időben, aki gyermekibben és ámulattalanabbul hinne a költészet ünnepében, a költészet egyszerű és természetes fontosságában, a költészet mindent-túlélő ajándékozásában, a költő természetes megmaradásában és fönnmaradásában, mint Somlyó György ..."
A költészet által emelt katedrális megmaradásának eszménye, az igazi költői lélek győzelmes harca az enyészettel a vezérlő gondolatai Somlyó György Devecseri Gábor haldoklását feldolgozó és értelmező Árnyjáték (1976) című regényének, melyben élet és halál fonódik össze, s annál fénylőbbnek látjuk az előzőt, mennél {601.} közelibb és kikerülhetetlenebb a másik. S ugyanez a végül győzelmet szerző vívódás hatja át az Épp ez (1976) verseit és Somlyó kivételesen fontos irodalomszervezői munkásságát is, melyet az Arion című folyóirat szerkesztőjeként fejt ki. S bár az Épp ez bevezető ciklusában, az Ember és lantban az orpheuszi hang és magatartás elveszítését siratja, a dalnok alakjának idézésével mégis "az elveszíthetetlen hiány" végső dallamát csendíti meg.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |