| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
A Magyar Csillagban jelentkezett, s első kötete, Az Úr vadászata (1943) jellemző dokumentuma volt a legfiatalabbak tétova világérzésének, magányának. "Órjás lépteivel jön, jön az ősz felém ... / Dér hull, szálfa zuhan bennem is, arcomat tört gallyak sebzik s nyersen a férfikor / őrjöngő szele szántja föl." Rendszerint egy természeti képpel indította költeményeit, s tompa színekkel, de az expresszionista versformálás iránt sem érzéketlenül idézte a halált és az elmúlást:
| A múlt éjjel meghívtam asztalomhoz |
| barátkozásra az Ifjú Halált, – |
| ezüst köntösben vártam és fölöttem |
| jobbról, balról egy kardos angyal állt. |
| (Váza-feliratok) |
A Búvár (1947) ugyanezeket az alaphangokat sugallta, de ebben a kötetében már tudatosan tömörített, s a gyűjtemény legjobb darabjaiban jól érvényesült absztraháló képessége, filozófiai hajlandósága. Alapélménye most is a magány és a kiszolgáltatottság maradt, s úgy érezte, végletek között hányódik, amelyek nem adnak számára enyhületet:
| Virágok s éles fegyverek közt élek, |
| s két határ közt hányódik a lélek, |
| mint táncosnő, ha vendége akarja, |
| olcsó mosollyal hajlong jobbra-balra. |
| (Békében írtam) |
Kritikusai szerint versépítkezéséből hiányzott ekkor még az eredetiség robbanó varázsa, pedig az a zárt, tömörítő forma, melyet a kötet legjobb darabjai reprezentáltak, már érett költészetét előlegezte. Kétségtelenül hatással voltak rá a Nyugat körének lírikusai, s fellelhetni ekkori költeményeiben a bukolikus idill jellemzőit is, de tépett vízióiban ott izzik az elmúlt világégés félelmetes látványa is. Hosszú hallgatás után jelentkezett ismét, a Nyílttenger (1961) című kötettel. "Ami előtte van – írja Rónay György –, abban néhol még mintha merevebben, rekedtebben vagy bonyolultabban s éppen ezért problematikusabban közölné mondanivalóját. Ami utána következik ... abban nemcsak meggyőző, hanem néhány kiemelkedő versben a megrendülés ritka élményével is megajándékoz. (Egy katona története, Prágai hétköznapok, A vak szobrai, Üzenet a gyermekkorba.) Rendkívül szuggesztíven, drámai erővel sűríti mondanivalóját. Némelyik versében mintha Mándy Iván novelláinak ellenpárjait írná meg (Tizenegyes), s a {624.} hagyományos logikai rend újrateremtésével, rejtett utalások, finom megfelelések hálózatában megdöbbentő, máskor kifejezetten groteszk hatást kelt:
| Döntött törzzsel futnak a házak |
| meccs utáni zuhanyozóba, |
| a pálya, látom már, leszárad, |
| s mindent elönt a gond homokja. |
Kevés eszközzel is forró atmoszférát tud teremteni, s ha puritánul, szűkszavúan, olykor kihagyásosan fogalmaz is, a versforma mindig feszes, tudatosan megkomponált marad, olykor egy ritmusváltással is érzékeltetni tudja a mondanivaló megváltozását. Konok határozottsággal ostromolja a mind meredekebb csúcsokat, hogy egyre feljebb haladva mind tágasabb és igazabb perspektíva tárulhasson ki előtte:
| Gyerünk tovább a változásban |
| két lábra állott szenvedés |
| fenyvessel szirtet ostromolni |
| hol a levegő már kevés |
| törpül a fa vagy konokabban |
| gyökérnél is a szurdokban |
| megmaradnunk a lecke élni |
| s utunkat egy folyó kíséri |
| (Utazás) |
Ez a tágabb lírai formálás, gazdagabb élményszerűség jellemzi Férfihangra (1969) című kötetét, melyben tömény, kemény sorokban, a végsőkig tömörítve, egy újfajta lírai látásmód szintézisében térnek vissza költészetének korábbi típusai. A kezdő vers, a Kontrasztok, nyolc sor, melyből négy elvont, metaforikus, négy pedig konkrét, tárgyias, esetleg impressziót rögzítő. "Vízre vetem a nevemet" – ez az első képletes sor csak lazán kapcsolódik a leíró másodikhoz: "érchajók szelíden libegnek." Csak a víz motívuma teremt némi lehetőséget a képzettársításra, amint a következő kettőben a tűzé: "tűzbe vetem a nevemet / erdő füstje kendőt lebegtet." Az elvont és a leíró sorok nyilvánvaló kontrasztot alkotnak, amelyet még tovább fokoz a víz és a tűz ellentéte, de a vers kisebb részecskéi is egymástól idegen anyagokból állanak: érchajók szelíden libegnek, és az erdőtűz idilli kendőlebegtetéssé szelídül. A második négy sorban az út motívuma foglalja magába a képletes jelentést: "Üres kézzel az utakon / mérföldkövek mint kártyapakli." Az utak még könnyen társíthatók a mérföldkövekkel, de ezek hasonlata – a kártyapakli – már meglepő. Igen, mert a záró két sort készíti elő: "üres szívvel az utakon / nyerni, veszteni, újra rakni." A nyerés, vesztés, újrarakás már kizárólag a kártyapakli közvetlen asszociációs zónájába tartozó fogalmak, de ezen keresztül visszakap-{625.}csolódnak az "üres kéz"-hez, sőt ennek hatása alatt az "üres szív"-hez is. Így irányul minden motívum a vers egész képletének feloldása felé, amelyet az is hangsúlyoz, hogy az utolsó sor eltünteti a képletes és leíró részek kontrasztját: egyszerre konkrét és jelentésteljes: "nyerni, veszteni, újra rakni." Tehát a Kontrasztok elsősorban szigorú verskompozíció, amely azonban éppen szigorú felépítésében hordozza jelentését – az emberi küzdelem vállalását –, tehát nemcsak végső sugallatában, hanem kontrasztjainak feszültségében is. A Fatemplom élményi alapja a késmárki protestáns fatemplom látványa, erre azonban csak az utolsó sor és a vers alatti keltezés utal. A pontosabb helyhez kötöttség felesleges is, hiszen a templom hajdani, áldozatokat is vállaló hivői egyben a hitet kereső költő megszólaltatói. "Földemül tudjak bár egy deszkaszálat / újból igék buborékára szállok" – ez történelemidézés is és vallomás is. Ez a többértelműség azonban meglehetősen jól ismert eszközzel emelné verssé a gondolatot. A Fatemplomban nem is ez a fő versszervező elem. Az előbb idézett két sor vallomásos gondolatát az igék buborékján kapaszkodót nyújtó deszkaszál költői képe közvetíti, s ettől kezdve az egész versen végigvonul a fa motívuma. Először a szálkasivatag jelenik meg mint az áldozatos lelkek foglalata. Azután a hajdani, elemi boldog élet, a gyerekkor, s vele együtt az élő fa: tojásszedés a lombból, harsány gyümölcsrázás, husánghasítás. De ez csak emlék, a jelen valósága: a holt fa, a száraz ág, melyben már csak hamu lakik, a tűz martaléka vagy egyszerűen a halál: isa, por és homu vogymuk. Mégsem csak a halál jelképe a holt fa sem. Mert a padokon élők ültek, akiknek léte beépült valami nagyobba, ha mással nem, azzal, hogy legalább gyönge szopránjuk túlzengett önmagukon. A fa motívumának ez a végigvonulása lélektanilag teljesen megalapozott, hiszen az asszociációsor a fatemplom látványából indult ki. Ezért marad egészben az élmény tárgyi magja, valamint a belőle kinövő érzelem és gondolat, amely így, együttesen a költői képek meghatározója is. Az anyag tehát önmagából forrja ki a verset.
Látható: a távoli képeket nem a bonyolult versszerkesztés igénye préseli itt egymás mellé, hanem a sűrítés, s éppen ezért mögöttük tágas élet, sok-sok nehéz út sejthető. A szét-nem-szerelt vers persze ezt csak sugallja, de az is a célja. A részecskékben viszont pontosan megfigyelhető a sűrítés folyamata és haszna. Az egymástól távol eső képzetek társítása (mérföldkövek mint kártyapakli; földemül tudjak bár egy deszkaszálat; történetünk mint levett ruhák; a kéz: fedél szélfútta fürtökön, kalandregény osztó igazsága: ököl stb.) a számtalan egyszeri élmény, benyomás és gondolat költői summázását teszi lehetővé: életszerűen fejezi ki az egyetemest, s mint pillérek láthatatlan ívét – elénk vetíti a ki nem mondott asszociációsort is. A kötet egyik verse pedig témájával és technikájával egyszerre szolgálja a sűrítésben testet öltő költői szándékokat. Az ismeretlen férfi egy arckép, melynek vonásaiból a költő igyekszik kiolvasni a benne összesűrűsödött életet, de megtalálja a tovább mozgó élet hitét is: "egyszer másban él tovább." Így lehet ez a látszólag elvont költészet korunk dokumentuma is.
A Purgatórium című versben a költő már szeretne hátat fordítani a pusztulás emlékeinek, s a pusztíthatatlan, egyetemes élethez fordul: a napsütést dicséri, a {626.} köveket, a vizet s a végtelen teret. A sirató pedig egyenesen a korváltás szükségességének megfogalmazása. Ami ezekben a versekben csak fel-felbukkanó gondolat, a kötet következő ciklusában fő téma. Ez a ciklus, amely A föld íze címet viseli, a természet dicsérete. A pisztrángról szól, amely hiába üldözi ugyan a testetlen elérhetetlent, de legalább piros napokat dobál a ragyogásba. Máshol a mai formából az elemi anyagba visszahullt világ vízióját idézi: az ősi határtalanságot. S ha szóstatisztikát készítenénk, bizonyára kiderülne, hogy Rába György leggyakoribb névszója, a kő: a reménységbe, hidegségbe visszaszorult élet metaforája. De megjelenik a ciklusban az emberlakta táj varázsa is: a hajógyár, a sójatér, a hajó a tengeren – a teremtett világ. S innen már csak egy lépés a költő vallomásáig, melyben az ember előtti lét álmából visszatér az evilági terekre, s ott keresi helyét: "Bevésni mégis legalább egy-két vonást, ami belőlem megmarad."
A többi vers is sokoldalúan bizonyítja, hogy ez a keserves kálvária nem tehetetlen szenvelgés. Az Arcaim című ciklus önvizsgálataiban mutatja be a küzdő költőt. A Kiáltás pedig valóban kiáltás, a fájdalom elementáris kitörése. De Rába György tudja, hogy élményeinek szubjektív hitelessége, puszta felmutatása nem elegendő. Egyik válasza: önmagával való elégedetlenségének bevallása. "Terveztem csupa ránccal / bemérni egy teljes eget / mindenünnen magamra meredek" – mondja Az út felén című önarcképében. Másik válasza: egyéni sorsában egy kegyetlen, véres, halállal teli történelem nyilatkozik meg. Ezt mondja el mentegetőzés nélkül Késdobáló című versében. Harmadik válaszát egy egész ciklusban fogalmazza meg. A Variációk a szerelemről cím alatt összefoglalt szerelmi verseiben mintha rábukkant volna a szintézisre is: az öröm vagy a fájdalom önmagában nem érték; a fájdalom is közkincs lehet, ha emberszabású; de ez az érzés csak az emberi viszonylatokban születhet meg. S amilyen tudatos a kötet nyitánya, a Kontrasztok, olyan meggondolt a zárótétel, az Echó is, amelyben újra mindent összefog a vezérmotívum, a költő önkínzó és teremtő elégedetlensége.
Rába György prózai önjellemzésében azt olvashatjuk, hogy a költő beszéde ünnep: "a lényeglátás és a szavak ünnepe. Nyelvéből el kell hagynia a szónokias, a magyarázó, sőt, igen gyakran még a társalgó összetevőket is, hogy a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa." Ez az emelkedettség azonban egyáltalán nem zárja ki a versből a közvetlen valóságot sem, csak éppen metaforává teszi. Így jelenik meg 1944 sötét napjainak egyik szomorú tárgyi emlékében a kor: "Történetünk nevünk / mint levetett ruhák / folyóparton kupacban" (Túszok, 1944).
Az érzéseknek és a kifejezésnek ez az együtt folyó belső küzdelme teremti meg Rába György költészetében az élmény és a forma egyensúlyát, amit olyan magától értetődően, az irodalomtörténész és a verselemző objektivitásával fogalmaz meg könyve kísérőszövegében: "A költészet két ellentétes elem, az egyetemes és a személyes dialektikájából születik meg."
A személyes szférából az egyetemesség felé történő önépítkezésnek súlyos dokumentuma a Lobbanások (1973) című kötete. Az "örök hó határán" állva figyeli a lét szívdobbanásait, s azt a csodálatos, csak diagrammokkal leírható jelenséget, {627.} ahogyan az élet tüze fel-fellobban, s hol ezt, hol azt a körvonalat világítja meg élesebben, míg a tárgyak és a jelenségek másik részét árnyékban hagyja. Már-már enigmatikus tömörítéssel igyekszik kifejezni a "megfejthetetlen kőtábla-dac" élményét. Alapvetően egzisztencialista indíttatású tartással figyeli a világot és különböző dimenzióit, melyek közül leginkább az idő titka foglalkoztatja. A létezést "ragtalan csodá"-nak nevezi, egyszeri, csodálatos élménynek, melynek a megéltségén van a hangsúly, nem a körülírhatóságán, azon, hogy mi, esendő emberi eszközeinkkel igyekszünk azt nyelvekre lefordítani. Voltaképp minden verse a megismerés hatalmas folyamatának asszociációs rendszerére épít: legalább olyan fontos, amit kimond, mint amit elhallgat, amit "mögöttes"-nek hagy.
Következetesen megformált, egyanyagú világ ez, mely leginkább a széljárta havasokban magányosan vívódó ember arcmását idézi, s a megválthatatlanság keserűségét sugallja.
Ha költészetének belső fejlődését igyekszünk körülírni, azt a folyamatot érezzük benne a legjellemzőbbnek, amint a valóság tágas tartományainak befogadására való törekvését fokozatosan koncentráltabb, sűrűbb formában fejezte ki, s végül fojtott, szenvedélyes, szemérmes, mégis lávázó indulatokat rejtő világot alakított ki, melyre elhallgatásai éppúgy jellemzők, mint koncentrált képei, csupasz, csak a lényegre szorítkozó egyszerű mondatai. Az Újhold lírikusaira általában is jellemző ez a tudatos önkontroll és szigor, Rába György azonban már Az Úr vadászata berekesztő költeményében, a Bál utánban kijelölte a maga számára azt az utat, melyre habozva lépett a Búvárban, majd egyre határozottabban ezt követő köteteiben. Az eszköztelenségnek, a költészet fölöslegesnek érzett díszeitől való szabadulásnak programja volt ez, melyet éppúgy magyaráznak és motiválnak ifjúságának küzdelmes emlékei, mint a háborús évek kérlelhetetlen realitása, mely oly élesen és kínzóan ivódott bele a költő tudatába, hogy máig meghatározza elsősorban az erkölcsre nyitott szemléletét:
| Mint aki fuldoklik, tépném le báli ruháim, |
| cifra szalagjaim, álarcom s más tarka csodáim, |
| pőrén bár, mint egyszer az első éjjelen álltam, |
| úgy álljak bátran, tisztulva az ég viharában. |
| Ujjongón húzták, de kidőltek már a cigányok, |
| meggyúltak s a vihar jöttén kialudtak a lángok, |
| nem rebbennek az Úr fáklyái, csak égnek, |
| jelzik a szűk ösvényt, amelyen hazatérjek. |
| (Bál után) |
Álmai és látomásai előbb a csillagok hideg magasába vonzották, hogy aztán egyre határozottabban és tudatosabban forduljon a kemény és ellenálló valóság felé, s kifejező nyíltsággal mondja el azt az életállapotot, melynek egyik döntő élménye a "kupacban magány" fájdalma. A feloldás lehetőségét egyetlen élmény {628.} hordozza: a szereteté, melynek beteljesületlensége éppúgy áthatja líráját, mint beteljesülésének ritka percei. Programját, mely magatartását és a világhoz való viszonyát jellemzi, így foglalta össze Pillantás az éjszakába című költeményében:
| Sorsokba mártogatni arcomat |
| majd ráborítani a sebre |
Felelős, jelentékeny költői feladat ez, olyan életcél, melyet a valóság megismerésének és ábrázolásának vágya éppúgy áthat, mint az életsorsok kivetítésére való törekvés. Csak ez a hiteles, olykor önkínzóan nehéz, az illúziókkal szakító magatartás teheti lehetővé, hogy a világ fájdalmával és örömével azonosulva hallja meg azt a kimondhatatlan édességű dallamot, mely a szűkös lét horizontját kitágítva a boldogság tágas mezőinek sejtelmét idézi.
Rába György számára kiterjedt és jelentékeny műfordítói tevékenysége is az önkifejezés egyik fontos lehetősége. Már a Nyílttengerben (1961) olvasható műfordítások is e tudatos program jegyében születtek, s még karakterisztikusabban fejeződött ki e törekvése Idegen ünnepek című kötetében, 1974-ben. Ebben "huszadik századi külföldi versek"-ből készített antológiát, "olyan verses gyűjteményt állított össze műfordításaiból – írta Kálnoky László –, ahol az idegen versek is saját lírai személyiségét tükrözik vissza, azaz megkereste századunk lírájának azokat a darabjait, amelyekről úgy érezte, hogy – mutatis mutandis – ő maga is írhatta volna őket."
Az elődkeresés és a rokon törekvések iránti különös fogékonyság jellemzi Rába György műfordításelméleti kutatásait is, amelyeknek legszebb eredménye A szép hűtlenek (1969) című kötet, melyben Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád fordítói életművét elemzi ritka beleérző képességgel és világirodalmi kultúrával. Ezek az erényei teszik korszakunk egyik legkitűnőbb esszéistájává és irodalomtörténészévé. Szabó Lőrincről (1972) írt könyve a Kortársaink sorozat egyik legértékesebb munkája, egy életmű és egy korszak legjellemzőbb törekvéseinek tömör foglalata. Alapvetőek Babits Mihállyal foglalkozó kutatásai, melyek a költő sokat vitatott életművének új s minden eddiginél teljesebb szintézisét sejtetik.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |