SOLYMOS IDA (1922)

Solymos Ida (1922) "az 1940-es évek elején tűnt fel Pécsett – írja pályakezdéséről Várkonyi Nándor – a Weöres köré csoportosuló fiatalok közt". Első verseskönyve 1943-ban jelent meg A Hold körülnéz címen. Ez a címben is jelzett sejtelmes közeg és forma lett lírájának ihletője és formai lehetősége. Csöppet sem könnyű lelkiállapot. "Nőnek születtem (nagyobb terhű / küzdők közé cibált a sors), / ki férfiak magasabbrendű / barátságáért meglakolt." Költészetében erre az állapotra reflektált. Az egységes ősélményét kifejezni, s e kifejezés áttételeiben tükröztetni a földi valóságot, ez volt az ifjú költőnő kifejezési célja, s erről beszélt Rónay György is, midőn Solymos Ida líráját így jellemezte: "Pár sorba zsúfolva sűrű, erős, távlatos képek ... a dolgok líránkban tapasztalható gyakori 'szétbeszélése' helyett ... nagy távolságokat áthidaló sorok, amelyek eszközeik csöndjével is beszélnek ..."

Történelmi viszonyok játszottak közre benne, hogy A Hold körülnéz után két évtized telik el, míg újabb verskötete megjelenhet. E húsz esztendőben volt újságíró, a Fiatal Magyarország belső munkatársa, lektor a Könyvhivatalban, munkatárs az Akadémiai Kiadó Lexikonszerkesztőségében. 1964-ben adta közre a Vendégvárást, 1969-ben jelent meg az Arc nélkül című kötete, s 1974-ben Esküminta címen gyűjtötte össze 1942 és 1972 közt írott verseit. E kötet lírai hőse közvetíti azt a szellemi önéletrajzot, amelyben egy nő mentalitása birkózik a magában föltüzelt férfias szellemmel. Az ifjú költőnőnek Várkonyi Nándor volt a szellemi vezetője. {658.} "Eszményeid glédában állnak / szívemben kora-indulástól" – írja a mester hetvenedik születésnapjára. Költészeteszményét pedig már kezdetben tudatosította, s ebben is Várkonyi Nándor inspirációját láthatjuk: "Létem betűvetésre adtam. / Mi mást tehet, / kit magáénak vall egy dallam", vagyis a költő médium, eszköze rajta kívül való kozmikus erőknek. Akarja vagy sem, a dallam kifejezésre kényszeríti. A médium valami tengermélyi éjszakában átváltozik; ott, ebben az átalakulásban "A mozdulat lecsöndesül, / mítosznál távolibbá érik. / Visszahallgat még legbelül / messzibbre is. A születésig." Vagyis a költő emlékezete vissza tud araszolni arra a határra, ahol én és nem-én még egymással fölcserélhető. Ezt a proteuszi jelleget hangsúlyozza korai verse – Egy éjszaka a megjelölt házban –, amely Weöres Sándor versének, Az éjszaka csodáinak párverse.

Ha mégsem a dallam és az emlékezés jegyében épült lírája tovább, az én-változatok könnyű és nagyvonalú játéka helyett a magára maradt ember félelme és társkeresése ihlette verseit, annak oka a körülmények megváltozása. Magas igényt oltott lelkébe a kezdet, de a nagyszerű folytatást épp e változás akadályozta meg. Most már szeretné Solymos Ida sorsává hinni azt, ami van, s ha nem lehet, akkor magát magához "méltón-céltalan" megsemmisíteni akarja, mert arra vágyik, hogy aki lehetne, azt szeressék. Önmagát megsemmisíteni? A költőt magában már-már megöli. Világot akart pedig a világ fölé építeni, de magárahagyottan elég lesz neki önnön személyiségét megtartani a versben. Mítoszteremtőnek indult, aztán a lírai tárgyiasság költője lett.

Maga-kitalált országában

ül, babszemnyi fejedelem.

De mégis! állam ...

s egy zsoltárnyi történelem.