| Bevezetés | TARTALOM | KUCZKA PÉTER (1923) |
Kónya Lajos (1914–1972) a fordulat éve táján jelentkezett költőgeneráció egyik jelentékeny, hosszú ideig reprezentatív egyénisége volt. Két diákkori verses füzete s a Hazug éjszaka (1939) című kötet még hangpróba csupán. Rengeteg élettapasztalat halmozódott fel benne az ifjúi évek során. Ha egy későbbi versében panaszkodik is, hogy "sok volt rajtam a nehezék", voltaképp ezek a súlyok is hozzásegítették, hogy a felszabadulás után az új élet hű krónikása lehessen. Ő, aki annyira ismerte a szegények nyomorúságos sorsát, valóban hitelesen, belülről fakadó élményszerűséggel mondhatta el egy hajóút közben a summások dalolását hallgatva:
Költészetében és világlátásában is fordulatot jelentett 1946, amikor Oroszlányba, az ízig-vérig bányásztelepülésre került tanítónak. Eleven forradalmi hagyomány áramköre vette körül itt, s előbb egy szép költői ciklusban számolta fel a múltat, a "szegény emberek" világának emlékét, majd – mint az Évgyűrűk című versciklus igazolja – egyre érzékenyebben reagált a kor legfontosabb problémáira, s világnézetileg egyre tudatosabban, pártosan adott hű képet a táj és ember átalakulásáról, gazdagodásáról. A Válasz pályázatára írta Láz című nagyobb lélegzetű lírai naplóját, melyben a földosztás történelmi pillanatának forróságát érzékeltette. A később Honfoglalók (1949) címmel ismertté vált költemény Kónya Lajos tehetségének, költői irányulásának legsajátabb jegyeit mutatja: egyszerűen, világos kontúrokkal rajzolja meg képeit; a pillanatnyi jelenségek mögött az egyetemesebb, történelmi összefüggéseket felvillantva általánosabb érvényű mondanivalót fejezett ki. Rendszerint a közvetlen aktualitás verseinek indítéka, korai lírájában ugyanis agitációs funkciót tulajdonított minden leírt szónak, s büszke öntudattal vallotta magát az új élet "katonájának". Amint a Fények a Dunán (1950) című kötet is mutatta, az akkor már Kossuth-díjjal koszorúzott költő belülről fakadó, megélt hittel kiáltotta világgá himnuszait, melyek néhol sematikussá váltak, hiányzott belőlük a költői önkontroll fegyelmező ereje. "Versei nem leíró, hanem nevelő, lelkesítő versek: munkára, tettre, harcra buzdítanak ..." – írta Szabolcsi Miklós, éreztetve ennek a primer költőiségnek bizonyos hátrányait, gátló tényezőit. Nemegyszer túlságosan is azonosult azokkal az elvárásokkal, amelyek az új költészetben mindenestül fegyvert, a napi gondok és problémák közvetlen megoldásának segítőjét látták; ilyenkor önmaga ellentétébe fordult a szándék, s beszűkülő lírai magatartás jelzésévé vált:
| S hogy a fegyelmezett sorok |
| kimért csapásait dicsérjem, |
| ahhoz előttem egy az ok: |
| az hogy így énekel a népem, |
| s hogy ő kívánja így a dalt, |
| hogy ő szereti így a költőt |
| s hogy Babits hiába szavalt, |
| más ritmuson rengnek a bölcsők. |
| (Évgyűrűk) |
{664.} A népből való, a népért alkotó költői alapállás szinte vallomásos újrafogalmazása közben költészete problémátlanná vált, túl könnyen győzte le a nehézkedés törvényeit, s hiába érezte úgy, hogy egy-egy külföldi utazása új perspektívákat tár fel előtte, szélesebbé téve lírájának horizontját, tekintete ott is csak a világosabb színeket kereste, lírája pedig egyhangúvá vált. Egyénisége, jóhiszeműsége, embersége is magyarázza ezt. Lírai adottságai, hajlamai inkább az idilli pillanatok iránt tették érzékennyé. Ezért válhatott az új korszak olyan lírikusává, aki a magánélet szféráit is telítette a népet és a kort hevítő érzések lenyomatával. Nem véletlenül váltak a versei egy időben a tankönyvek szemléltető anyagává. Népszerű, világos rajzolatú művek voltak ezek, melyek a legsúlyosabb, legégetőbb kérdéseket is emberközelbe hozták. Ám le is egyszerűsítették. Már első méltatói is figyelmeztették arra, hogy szándékosan kerüli a mélyebb ellentmondásokat, s könnyen áradó líraisága lekerekíti az ellentéteket. Erre később maga is ráeszmélt, s amint Költői önvizsgálatában írta, szükségesnek érezte addigi útjának korrekcióját. Ekkortól sokasodnak lírájának tépettebb, zaklatottabb, keserűbb hangjai, amelyek egyre mélyebb belső válság híradásai. E válsága 1956-ban érte el mélypontját, s meglehetősen hosszú hallgatás után jelentkezett ismét az Emlék és intelem (1960) című kötettel. Mint az újra eszmélő ember, naplószerű egymásutánban sorakoztatja verseit, melyek a népi világ felé tájékozódó, onnan újabb erőt meríteni vágyó lírikus vallomásai, és a válság lassú oldódásáról is hírt adnak.
1960 utáni költészetében megerősödnek azok a nosztalgikus hangok, melyek indulásának éveiben is meg-megcsendültek lírájában. Szívesen kalandozik emlékei között, fel-felfigyel a természet egy szép képére, lírai pillanatképeket rajzolgat elmélyült gonddal, s csak az olyan fájó erővel felszakadó versek, mint a Kiáltás az életért jelzik, hogy mindez azért csak másodlagos elem; megmaradt közéleti érdeklődése is, de az elmúlt évek válságai után csak rekedten tör fel hangja, amikor ezeket az egyetemesebb gondolatokat akarja kifejezni. Nemrégiben még az egész nép, az egész alkotó közösség énekese volt, ebben az újabb korszakában inkább a szemlélődő bölcs szavával igyekszik nyomon követni a változás alig látható hajszálereit, s a lassú fejlődés biztonságából próbálja újra megszerezni nyugalmát és harmóniáját. Kétségtelenül szűkebb, visszafogottabb például a Hazai táj (1961) világa és hangulata, mégis ott lappang a versekben a megbékélés idilli színekben pompázó nyugalma:
Amint az Égen-földön (1964) egyik ciklusa is jelzi, Kónya Lajos tudatosan a "kis Magyarország" lírikusának attitűdjével szemléli a világot, apró, rezzenésnyi jelenségekből igyekszik általánosabb érvényű tanítást megfogalmazni, s a mindennapok rajzaiból próbál ismét teljes képet teremteni. A kötet címadó ciklusában megírja verses önéletrajzát, melyben ugyanolyan hűséggel és szeretettel fordul az egyszerű emberek világa felé, mint régebbi műveiben. Ez a halk humánum melegíti át igazán kései líráját. Az Aszú (1967) című kötetben így fogalmazza meg ezt az ars poeticát: "Elült a szél. A hajnali derű / pontos és józan szavakra tanít, / hogy daloljam a lélek egyszerű / örömeit és szorongásait" (Éji töredék). Az emberközeli, az apró dolgokra is rezonáló magatartásforma költészetének új szépségeit és színeit villantja fel. Nem vág új csapásokat – mint Faragó Vilmos írta róla –, "de próbára tett és megszenvedett hűségével, emberségének melegével jelenvalóvá és nélkülözhetetlenné teszi magát". S az igazi megbékélést, a költő önrendeltetésének felismerését jelzi, hogy immár nem hangos, patetikus szavakkal, hanem a leheletnyi szépségek megmutatásával és érzékeltetésével akar nevelni.
| Nemcsak olvasni – oly szűkös a szó, |
| nem írni csak – az írás elmosódik – |
| tanítani a lét megmaradó |
| rímeit ... |
Utolsó verseiben – a szép Kései ábránd (1971) darabjaiban – erős az emlékezés gesztusa, s szinte öntudatlanul rálel arra a hangra, amely Berzsenyi óta zeng irodalmunkban. Szívesen éli újra az antik idillt, s több változatban a horatiusi filozófiát, de nem mint a lenézett tömegtől való eltávolodás lehetséges magatartásformáját, hanem mint a megtalált egyensúly, a lélek belső békéjének jelképét. E kései verseire kétségtelenül hatott Berda József életörömtől duzzadó költészete is, Kónya Lajos azonban halkabb, tűnődőbb, belenyugvóbb. S talán épp a lélek legbelsőbb köreinek csillapodása fakasztja fel belőle a dalformát, de egy vibrálóan modern hangszerelésű, csak jelzésekre szorítkozó líratípust is, mely a tragikusan korán megszakadó életpálya új lehetőségeit ígérte:
Kónya Lajos sokoldalú művészegyéniség volt. Szívesen játszott kedves hangszerén, furulyáján, szobraiból kiállítást is rendeztek, s szinte természetes, hogy a prózával is kísérletezett. A Hej, búra termett idő (1956) megjelenése idején kevés figyelmet keltett. Ma már nyilvánvaló, hogy abban a naplószerű műfajban, amely a világháború iszonyatait objektívebb tartással, mégis izzó drámaisággal, hitelesen mondja el, ez az egyik maradandó alkotás. A Virág Márton boldogságában (1962) félig-meddig ugyancsak a maga életének egyik epizódját írta meg. Az árvaházban játszódó, tiszta, szép emberi érzéseket megvillantó mű hitelesen vall írója tanító szándékáról. A Kicsi a világ (1970) című önéletrajzi regényében s ennek folytatásában, a posztumusz Soproni években (1973) azt a folyamatot írja meg, ahogy a világot szinte naiv jóhiszeműséggel szemlélő gyermek és fiatalember rádöbben a társadalmi igazságtalanságokra, s egyre tudatosabban kezdi keresni helyét azok között, akik a változást sürgették. Sosem dicsekszik, az elfogulatlan krónikás személytelenségével ad hírül olyan epizódokat is életéből, melyekre pedig nagyon büszke lehetne. Olyankor esik ki szerepéből, amikor egy-egy régi arcot elevenít fel, vagy amikor szüleinek vonásait idézi. Rendkívül szépek, költőiek ezek a lapok, azt bizonyítva, hogy Kónya Lajosnak, a prózaírónak is értékes mondanivalója volt a világról, s a prózában verseihez hasonlóan a nemes emberi érzelmek kifejezésének lehetőségét kereste.
"... írói indulásától kezdve mindvégig a nyílt, világos beszédre, egyszerűségre törekedett – mondotta temetésén egész életműve összefoglalását adva Fábián Zoltán –, akkor is, amikor díjazták ezért, akkor is, amikor egyesek megmosolyogták. Következetes maradt haláláig, következetes: önmagához és ahhoz az ars poeticához, melyre egyszer feltette az életét. A szó legnemesebb, legtisztább értelmében elkötelezett volt, ez tette elszántan következetessé. Nagyon mélyről indult, a társadalom tengerfenekéről, megszenvedte a szegénység minden nyomorát; nem tudott és nem akart nem elkötelezett lenni."
| Bevezetés | TARTALOM | KUCZKA PÉTER (1923) |