{687.} TIMÁR GYÖRGY (1929)

Timár György (1929) a háborút és a zsidóüldözést kamaszfejjel élte át; a félelem és az iszony, a látott és tapasztalt embertelenségek költészetének alapélményei maradtak. Verseket 1947-től, irodalmi és filmkritikákat 1958-tól publikál. Érdeklődése sokirányú: költői és publicisztikai tevékenysége mellett napjaink egyik legtermékenyebb műfordítója.

Költői indulását az ötvenes évek sematizmusának lírai gyakorlata határozta meg. A Három fiatal költő (1951) című antológiában közzétett versei alig különböznek a korszak átlagtermésétől. A kötelező témákat, lírai feladványokat azonban az átlagtól elütő könnyed fölénnyel, szinte rutinos formaérzékenységgel oldja meg az alig huszonkétéves költő; s néha a sztereotip formákat, közhelyeket egyéni ihletettséggel, szenvedéllyel sikerül átizzítania. Nemegyszer minden "eszmei mondanivalót" száműzve öncélú formajátékokba felejtkezik, elragadja a ritmus, a szavak zenéje. Nemhiába rótta meg a korabeli kritika, hogy "elragadja őt a forma igézete". A Három tánc vidám, évődő hangja, pattogó, népi táncritmusa, a Páros játék népdal ihletésű, játékosan komoly strófái üde színfoltként tűnnek fel a kötetben.

Első önálló kötete tíz év elmúltával, 1961-ben jelent meg, Az iszonyat naptára címmel. Mint a cím is jelzi, az ötvenes évekbeli idill mindenestül eltűnt, hogy helyet adjon az átélt iszonyatos múlt képeinek, melyek teljesen betöltik a fiatal költő belső világát, s melyektől nem tud, de nem is akar szabadulni. Nem szűnő félelmei, szorongásai költészetének minden rétegét átitatják. Szívesen és érzékeny impresszionizmussal jeleníti meg a természetet, a halál és pusztulás képzeteitől azonban itt sem szabadulhat. A kötet egyik legszebb verse, az Indián alkony balsejtelmektől terhes utolsó sorait idézzük:

A part fölött

fejét a rezgőnyár vállára hajtja

s rémült szellőket mormol

egy didergő olajfa.

A menekülésnek, a szorongáson való felülkerekedésnek egyetlen útja van: a szerelem. A pusztulás és a halál ellen csak a közvetlen, testi együvétartozás, az érzékek adta bizonyosság, a lélek hidege ellen csak a "kályhameleg szerelem" védi meg a költőt:

hínárral átkarollak, ölellek, s mint a dzsungel,

átfonlak sűrü hittel – hogy mégse pusztulunk el.

A kötet verseinek alaphangja – az emlékező, visszatekintő, illetve a kontemplatív, szemlélődő vershelyzetnek megfelelően – elégikus, s gyakran ragadja el az ünnepélyes, patetikus hang. Groteszk című ciklusa inkább még csak tapogatózás a groteszk felé.

{688.} A saját hang, az önálló képalkotás és nyelvi kifejezés keresése jellemzi második kötetét is (Jerikó, 1968). Nehezen szabadul a nagy példaképektől, a magyar és világirodalmi mintáktól. Annál is inkább, mert biztosan és rutinosan mozog a legkülönbözőbb hagyományos és modern versformákban és kifejezésmódokban, s ez a rutin nemegyszer a könnyebb ellenállás felé, a már bevált és kidolgozott lírai megoldások, technikák felé csábítja. Az első kötet alapvetően József Attila-i ihletettségét a Jerikó című kötetben a tágabb tájékozódás, a változatosabb formák iránti érdeklődés, a kísérletező szellem váltja fel. A költő maga így határozza meg líraeszményét: "Igaz, kevés verset írok. S úgy érzem, mindeddig ebben a kevésben is hiába ostromlom azt az alaktalanul derengő, gomolygó és szerfölött összetett valamit, amit jobb kifejezés híján lírai eszményemnek neveznék, s ami egyszerre áll hagyományból és újításból, kötöttségből és oldottságból, tömörségből és áradásból, fanyarságból és zenéből, himnuszból és szatírából, a nézőszög groteszk szokatlanságából és a képi kifejezés anyagszerű pontosságából."

A Jerikó verseinek tanúsága szerint az átélt borzalmak még mindig eleven valóságként élnek a költő tudatában:

Egy csengőszó, egy kocsifék,

s a kamasz bennem újra retteg

(Egy csengőszó, egy kocsifék)

A kötet legfőbb mondanivalója azonban már nem ez. A költő kérdései, kételyei és szorongásai, melyekre feleletet keres, az emberiség, a filozófia örök kérdéseit visszhangozzák: a véges emberi lét értelméről, az egyéni lét transzcendenciájának lehetőségéről. "Mi marad meg?" kérdezi a költő; mi marad meg az emberi küszködésből, alkotásból, örömből, fájdalomból? A kérdésfeltevés szükségképpen előtérbe helyezi az idő, a mulandóság, az elmúlás problematikáját. Az emberi lét végességének szorongató tudata tölti be még a nyári vasárnap napfényben fürdő képét is (Nyári vasárnap, amatőrfilmen), s a múlt rég letűnt jelenetei, képbe merevített látomásai figyelmeztetnek a gyorsan pergő idő visszafordíthatatlanságára (Balaton, 1946).

A magányos, helyét nem találó, a lét értelmetlenségével vívódó költő mégsem adja fel a reményt, hogy "valami szerelem" mégiscsak megválthatja az emberiséget:

valami szerelem

az elme és a szív frigye

meg a pataktiszta szóé

(Valami szerelem)

1974-ben megjelent Hármasoltár című kötete jelentős költői előrelépés dokumentuma. A költő egyre inkább meg tud felelni az általa választott lírai eszménynek: kifejezésmódja tömörebbé, feszesebbé vált; az elvont gondolatiságot plasztikus, {689.} érzékletes képek közvetítik. Továbbra is a lét, az élet és halál örök kérdéseit boncolja, de már nem a kiszolgáltatottság, a félelem és a szorongás állapota határozza meg a költői magatartást. Helyébe a filozofikus megértés és belenyugvás, a saját sorsán való felülemelkedés lép. Távlatokban – az idő és a történelem távlataiban – tekint az egyéni sorsra: "aranylik a fanyar felismerés: csak az leszek, ami belőlem út" – írja a kötet mottójában (Keltezés helyett).

A Hármasoltár képet ad költészetének sokoldalúságáról: komoran filozofikus versek ellenpontjaként felvonultat közéleti-politikai ihletésű, fanyar hangvételű groteszkeket, s a Tündérkert ciklus könnyed, tréfás darabjaiban felszabadultan játszik a szavakkal és formákkal.

Timár Györgyöt verskultúrája, formaérzékenysége, a legkülönbözőbb költői technikákhoz való hajlékony alkalmazkodóképessége szinte predesztinálta a műfordításra. Hatalmas műfordítói teljesítményének csak kis részét tartalmazza a Százhúsz költő (1977) című válogatás. A francia nyelvű költészet áll érdeklődésének középpontjában, de a kötet – s egész munkássága – szinte az egész világlírára kitekintést ad, a török költészettől a kínaiig. A modern francia és belga költészet hazai megismertetésében úttörő szerepet vállalt. Önálló műfordításkötetei: Sárga tavasz (Juan Ramon Jiménez válogatott versei, műfordítások, András Lászlóval, 1957); Erich Arendt válogatott versei (műfordítások, 1959).

Ugyancsak beleérzőképessége és formakészsége nyilatkozik meg egy ritkán műveit műfajban is: irodalmi paródiáiban, karikatúráiban. Nevető lexikona (1974) a gondolat játékait, sziporkázó ötleteit gyűjti csokorba.