RAB ZSUZSA (1926)

Rab Zsuzsa (1926) a felszabadulás előtt kezdte költői pályáját, később azonban egyre inkább mint műfordító vált ismertté. Aranyvasárnap (1968) című kötetének A kezdet szabadsága ciklusa jelzi, hogy azokban az években is írt néhány finom hangulatú verset, amikor nem jelentkezett önálló gyűjteménnyel. Régebbi és újabb költeményeiben elsősorban a forma villódzó változatossága és az előadásmód {690.} egyszerű bája ragadja meg az olvasót. A műfordító élmény- és ihletköre minden esetben motiválja, gazdagítja az íróét. Rab Zsuzsára leginkább az orosz népköltészettel való találkozása hatott. Innen verseinek világos, áttekinthető szerkezete, ebből magyarázhatjuk kihagyásos alakzatait, s ez a forrása egyszerű, halk tónusának is. Költeményeinek felszíne alatt kitapinthatók azonban a mélyebb, nagyobb indulatok, elsősorban épp a műfordítás személytelenségének és a saját líra személyes szándékainak ellentétei. Nem véletlen, hogy a gazdag fordításművön végigtekintő költő azzal az érzéssel vívódik, hogy egy helyben maradt, hogy számtalan alakváltozatban tudja ugyan beszélni mások nyelvét, de közben épp a saját hang próbáira nem maradt ideje:

Jártam a földön keresztül-kasul,

mások hangján szólaltam, száz alakban.

És mégis: rejtve, láthatatlanul.

És mégis: egyhelyben maradtam.

(Rejtve és láthatatlanul)

Valóban "elprédált évek" lennének ezek? Sokkal inkább a felkészülés nagyszerű alkalmai, hiszen mint az Aranyvasárnap legjobb versei mutatják, a hatásokból egységes, egyéni nyelvet teremtett, s kialakította magában azt a képességet, hogy egy lírai pillanatképből, tünékeny hangulatból időtlen élményeket fejezzen ki.

Tudatos költő. Nemcsak mondanivalóját igyekszik feszes, néhol kifejezetten hétköznapi nyelven, közérthetően kifejezni, hanem érezhető gonddal figyeli-alakítja a formát is, mely a kötet legjobb verseiben szinte észrevétlenül, hangulatot teremtő erővel simul a gondolat alá. S tudatos abban is, ahogy magára figyel, s rezzenéstelen, fegyelmezett tartással igyekszik vallomássá formálni mindegyik sorát. Néhol talán túlságosan is enged élményeinek, ilyenkor feleslegesen túlburjánzanak képei, túlírja a verset, többnyire azonban megmarad a kifejezésnek annál a helyes egyensúlyánál, ami például a Linquenda vagy az Iszalag című költeményeket jellemzi.

"A bölcsességet érlelő évek – írja a Ráolvasó önvallomásában – lassanként a panaszt is, a vádat is elcsitították." Újabb verseit a halk, belenyugvó hangok jellemzik. Önmagát figyeli, s rezzenéstelen pontossággal ad számot az apró élettényekről. Elutasítja magától a bűvös orpheusi varázslatot (Levél ideáiról), s "a maga teremtette idő" közegében figyeli, regisztrálja az ember érzelmi hullámzásait s a természet tündöklő színeit.

Költészetének kétségtelenül az a legnagyobb problémája, hogyan tud a műfordítás során szerzett tapasztalatokból olyan teljesen a sajátjának mondható világot felépíteni, melyben nem az önálló hang megtalálása a legnagyobb gondja, hanem élményeinek közvetlenebb kifejezése. Ez az ő esetében bonyolult, nehéz feladat, hiszen egyik legtöbbet dolgozó műfordítónk, aki különösen az orosz irodalom megismertetésével szerzett nagy érdemeket. Több válogatás és antológia {691.} után jelentette meg Dobok és fuvolák (1966) című kötetét "a világlíra századaiból". Elsősorban azok a fordításai érdekesek, amelyek egy számunkra addig ismeretlen világból adnak ízelítőt: a grúz és dagesztáni énekmondók költészetéből, a kaukázusi népek szájhagyomány útján terjedő verseiből. Nagy formakultúrával fordít, árnyaltan követve az eredeti művek hangulati hullámzását. Néhol pedig (kivált az orosz népköltés esetében) olyan nyelvi telitalálatai vannak, amelyekre csak az igazán nagy költő-fordítók képesek.