Két korszak határán

"Ady nevével" – még tartott a háború, amikor 1945 áprilisában ezt választotta beköszöntő cikkének címéül az elsőnek megszerveződő irodalmi folyóirat, a Magyarok. "József Attila" – ez volt annak az emlékünnepélynek a címe, amelyen 1945 decemberében a legtekintélyesebb marxista tudós, Lukács György felvázolta az eljövendő korszak költői elkötelezettségének stratégiáját. "Tajtékos ég" – címmel 1946-ban jelent meg az itt tárgyalt korszak legmegrendítőbb verseskönyve.

Ady, József Attila, Radnóti Miklós. Az életben maradottak romok közül tápászkodtak fel, s halott pályatársaik példáját keresve indultak előre. A magyar költészet súlyos vérveszteséget szenvedett a megelőző nyolc-tíz évben. Babits Mihály 62, Kosztolányi Dezső 60, József Attila 40 éves lett volna 1945-ben. A fasizmus áldozatául esett Radnóti Miklós, Sárközi György, Pásztor Béla, Fenyő László, Zsigmond Ede, Lukács László és még sokan mások, akik éppen az új korszakban fejthették volna ki vállalt hivatásuk javát, akárcsak a parasztköltő Nagy Imre és még annyian, akiket a korai halál ragadott el.

A szellemi életerő bizonyítéka volt, ahogy a magyar költészet mégis talpra állt, s 1945–1948 között gazdagon és sokszínűen bontakozott ki. Mi lehetett ennek a titka? Aligha más, mint a magyar irodalom mély társadalmi és nemzeti felelősségtudata, valamint az alkotótevékenység előtt megnyílt szabadság. Nem volt idő a sebek számbavételére, egy anyagilag és szellemileg romokban heverő országot kellett haladéktalanul felsegíteni, s a munkaterápia a legjobb gyógymód. A szabad alkotószellem pedig a legbiztosabb erőforrás. Mintegy százhetven verseskönyv tanúskodik ennek igazáról.

Illyés Gyula egyik szép korabeli versét véve segítségül, úgy jellemezhetjük e virágzó időszak líráját, hogy "hídon" indult el. A híd a költői hagyományokat, a megkezdett és félbeszakadt alkotói pályákat kötötte össze az új feladatokkal. Történelmileg zárt periódus volt ez a négy esztendő, a háború befejeződése és a fordulat éve jelölte ki határait. Irodalmilag azonban nyitottabbnak mutatkozott.

E korszak hozta magával és vitte tovább mindazt, amit a két háború közti líra megteremtett, s megnövelte, kibővítette, új vonásokkal, új szellemiséggel gyarapította élő örökségét. Tovább élt és hatott líránknak az a 18. század óta folyamatos, megszakítatlan hagyománya, mely elsősorban a nemzet és haladás kérdéseit vonta gondolatköreibe, vagyis a történelemben és társadalomban élő ember érzéseit, {30.} élményeit és lelkivilágát szólaltatta meg. Ez a fajta költészet a felvilágosodás korától kezdődően nyíltan fölemelte szavát mindazok mellett a társadalmi kívánalmak, szükségletek és igények mellett, melyeket az ország fejlődése támasztott, s melyek elérése és kielégítése nélkülözhetetlen volt az előrehaladáshoz. E nagy költői hagyomány mellett élt és hatott egy másik is. Ez filozofikusabb volt és elvontabb, nem a társadalom igényeinek és szükségleteinek intézményesen megoldandó kérdéseiről beszélt, hanem a megőrzendő és terjesztendő emberi értékekre összpontosította figyelmét, s az erkölcs és a lélek nemesítésére törekedett a művészi szépség iránt megnyilvánuló fogékonyság és érzékenység finomítása és növelése által. A legnagyobb és legjelentősebb költők mindig egységbe forrasztották a hagyománynak ezt a költészet kettős feladatából következő két jellemzőjét, de érdemekben gazdag, jelentős és maradandó életművek jöhettek létre akkor is, ha a hangsúly az egyikre vagy másikra került, s az magas művészi színvonalon valósult meg. A felszabadulás után megváltozott társadalomnak a hagyomány mindkét szálára szüksége volt. Megnövekedett teendők vártak a nyíltan elkötelezett és mozgósító tartalmú lírára, de a megváltozott körülmények között fokozott feladatok hárultak arra a líratípusra is, mely a lélek belső körein jár, s az érzékekre figyelmező érzékenység nevelője. Szükség volt mindkettőre, mert az irodalom társadalmi szerepe még tovább növekedett ezekben az esztendőkben. Líratörténetileg az 1945–1948 közötti periódus analitikus korszak volt. Különféle irányok, iskolák, alkotómódok, stíluskísérletek kezdeményei gazdagították színképét, melyek szintézise csak a hatvanas években indult meg. Az alább következő összefoglalás a periódus líratörténeti állapotrajzát vázolja fel. A hangsúly eközben az új vállalkozásokra és az ekkor fellépő új költőnemzedékekre kerül.