Mécs László

Mécs László (1895–1978) a két világháború közötti vallásos líra legnépszerűbb, leghatásosabb egyénisége. Páratlan volt a népszerűsége a kispolgári közönség körében. Pódiumra termett alkatával, zengő hangjával bárhol lépett föl, mindig telt házat vonzott, ő volt a vegetáló vidéki egyletek megmentője. Kötetei is pillanatok alatt keltek el. Furcsa módon nem azokkal a verseivel szerzett népszerűséget, amelyeknek pedig kortörténeti jelentőségük volt, amikor a csehszlovákiai magyar kisebbséget a megértés, a népek közötti megbecsülés eszményével gazdagították. Ezek az expresszív áradású, képekben tobzódó költemények hamarosan átadták helyüket kisebb igénnyel írt alkalmi verseknek, melyekben inkább a saját hatalmasra növesztett küldetéstudatáról és fékezhetetlen indulatairól vallott, semmint korábbi eszményeiről. Lírája nem mélyült, kevés új színnel gazdagodott, indulatai pedig tévutakra is vitték, jóllehet az Imádság a nagy lunátikusért bátor Hitler-ellenes vers volt.

A felszabadulás után kimaradt a megújuló magyar költészetből. Ez részben érthető, neki azonban nem adatott meg a nyilvános vezeklés lehetősége. Magányosan kellett végigjárnia emlékezetében élete állomásait, melyeket már nem a hódolat érzéséből szegélyezett diadalkapuk öveztek, hanem a keresztút fájdalmas állomásainak látta őket. 1953-ban hamis vádak alapján letartóztatták, 1956 szeptemberében rehabilitálták. Hosszú ideig Óbudán volt káplán, majd Pannonhalmára vonult vissza, s itt hunyt el. Több kötete jelent meg külföldön, mint idehaza. A hazai olvasók az Aranygyapjú (1971) című versválogatás alapján szembesítették hajdani élményeiket költészetének valóságos értékeivel.

Újabb verseinek hangulatát, közegét meghatározta, hogy életvitele merőben eltért a hajdanitól: a nagy sikerek emléke lassan megkopott. Most körülvette az a csönd, mely korábban annyira hiányzott életéből, most átértékelhette volna addigi útját, elmélyülhetett volna, ha ilyesmire lett volna különösebb hajlandósága. A kor azonban most sem foglalkoztatta különösebben, hite szerint az igazi lírikusnak csak önmagára kell figyelnie, vagy az örökkévalóságra kell megérnie:

Kor-problémák, nagyképű miértek

nem izgatják őket, már megértek

az örökkévalóságra régen.

Játszhatnak már ......

(Tarokkozó kanonokok)

Felismerte, hogy "a magyar sors kezében / új történelmi kócról / forog-pörög az orsó", ebből azonban nem azt a következtetést vonta le, hogy neki kell alkalmazkodnia az újuló világhoz, hanem visszavonulva emlékeit élte újra, csendes, elégikus versekben, melyekben az elmúlás érzése volt a legerősebb. Míg korábbi {142.} költészetében Ady és Szabó Dezső példája volt a meghatározó, most fokozott érzékenységgel fordult Krúdy Gyula emléke felé, s "a nagy emlékboglyából" húzott ki apró szálakat, azokban akarta felismerni hajdani önmagát. Versei életrajzi ciklust alkotnak, bennük a befelé forduló hang a legerősebb. Az emlékek védelméből eltávolítva idézte jelen helyzetét:

Így élek. Se tűzhelyem,

sem otthonom. Az a tisztem,

hogy mint vén csősz: a jó Isten

játék-nyáját figyelem.

(Isten csősze)

Az évek múlásával irónia és önirónia hatotta át alkotásait. Kicsit kesernyés lírai termésének hangulata Arany János őszikéiét idézte, különösen az Öregúr! Fut a nyúl!, mely e korszakának egyik legkifejezőbb műve:

Tavaszodni vágytam, mint a

téli fák. Ők kivirultak

– s lelkem nem lett virág-hinta,

fészek-bölcső! Alkonyul.

Tavasz volna – s minden untat.

"Öregúr! Fut a nyúl!"

Költészete körül még egyszer fellángolt a vita: 1968-ban a torontói Weller Kiadó gondozásában Vadócba rózsát oltok címmel jelentek meg válogatott versei Paul Valéry igen elismerő előszavával. (Ez az írás eredetileg Mécs László francia nyelvű verseskönyvének ajánlásául készült, 1944-ben.) A kötet megjelenése után Vas István Mogorva jegyzeteiben a Nyugat egymást követő nemzedékeinek Mécs-kritikáit áttekintve mutatott rá költői gyengeségeire. Arra is figyelmeztetett azonban, hogy a harmincas években Bálint György, Illyés Gyula és Babits Mihály nemcsak Mécs László líráját tették bírálat tárgyává, hanem közönségével is vitába szálltak. Alapvető gyengeségének azt látta, hogy eredeti alapötleteit "valamilyen költőietlen kenetteljesség, olcsó szimbolizmus" rontotta le. Mécs László elfogulatlan értékelésére Fábry Zoltán és Rónay György is kísérletet tettek, majd velük vitázva E. Fehér Pál a költő változatlanságát hangsúlyozta. E véleményét mintegy alátámasztja, hogy Mécs László utolsó verseiben is feltűnnek a "liliput-emberkék", a gáncsoskodók, az őt meg nem értők, de alig érezni, hogy életútja mélyebb elemzésére is megpróbált volna kísérletet tenni:

Se tova, se té! Nem visz mán

mesékbe piros csizmám.

Örökségem verik dobra,

s én nézem, mint bánat szobra.

{143.} Vagy topogok egyhelyt körbe,

mint pányvás ló mindörökre.

Szívem szállna, mint a darvak,

a vágyon, csizmán könnyes harmat.

(Piros csizmán őszi harmat)

Utolsó verseiben a halállal, az elmúlással megbékélő ember képe villan fel. Az "Örök Csönd"-et idéző költeményekkel talált haza.