| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Simon István költészete is annak a nagy történelmi fordulónak a jegyében fogant, amely Nagy Lászlót és Juhász Ferencet költővé érlelte. Ő is a felszabadult nép fiaként jelent meg az irodalomban, s azzal a szándékkal, melynek ars poeticáját a nagy elődök közül Petőfi rögzítette a legtisztábban: a nép honfoglalásának szándékával. Együtt is indultak: neki is a NÉKOSZ volt első műhelye, s a fordulat évének lendülete révén érkezett nemzedéke első vonalába. Olyannyira együtt és egyszerre társaival, hogy költői jellemének alapvonásaiban a szuverenitás különtörvényei csak egy évtized múlva lettek nyilvánvalókká.
Pedig kezdettől a maga lehetőségei szerint alakította költői világát: a közös úton is a maga módján haladt. Ő is a paraszti világ gyötrelmes terheivel jött, de benne békés tudássá szelídültek a terhek, a hajdani ínséget és történelmi szomjúságot a bajokon felülemelkedő győztes bölcsességével vallotta meg. Nem fölzaklatni, nem számonkérni jött, hanem elrendezni a dolgokat. Akkor is, amikor még a kíméletlen harc számított elsőrendű erénynek, ő – mint később írja – "mindig a világ gyógyszerét, / azt a csodás verset" kereste, "melytől megszelídülne a lét" (Azt a dalt kerestem). A féktelenség, az örvénylő szenvedély, a lávaömlés forrósága, az elementáris indulat kezdettől idegen tőle. Ihletei a csendes tűnődés és a higgadt figyelem egyenletes erejével működnek. Nem gyötri sem a kimondhatatlan, sem a végtelenség. Az ember esélyeit a közeli realitás fogható közegében tárgyiasítja. Horizontja inkább a történelem, mint a lélek mélységei felé terjeszkedik. Látásának természetes világításában a dolgok eleve a mondandót igazoló arcukkal ötlenek fel, s csak az elemző figyelem érzékeli, hogy a spontánul kifejlő harmónia küzdelem műve. Pedig a ronthatatlan szellemi egészség, az épség, amit létrehoz – mint Horváth Zsigmond írja –, teljesítmény. Simon Istvánt ez a küzdelem, "a keze ügyében és eszméletében kínálkozó életanyag észrevétlen tudatosságú fellendítése egy nagy ügy magaslatára juttatta, komoly jelentőséghez a mai magyar lírában ..."
A dalra tehát, melytől a lét megszelídítését reméli, rátalált. Már első köteteiben (Tanú vagyok, 1950; Hajnali lakodalmasok, 1952; Érlelő napok, 1953), de eleinte túlságosan is késznek, a népies idill és genre túlságosan is hagyományos folytatásának tetszett a simoni népiség, s joggal. A Hajnali lakodalmasoktól azonban a táj, az életkép, az otthoni arcok és sorsok, s a paraszti élet rekvizitumai a jelennek üzenő értelemmel telnek meg. A családi kapcsolatok az új közösségi életforma eszményétől kapják vonzó üdeségüket; a szülőföld pannon derűjében a létben való otthonosság ösztönös készsége dereng. A történelmi erők küzdelme csak átszűrten és csitult alakban ölthetett formát ezekben a versekben. Észrevette ezt az egykorú kritika is, s többször fel is rótta. Ő azonban – a valóság drámaibb tükrözését, a harciasabb állásfoglalást sürgető intenciók ellenére – szembeötlő szívósággal haladt a maga útján. S ma már egyre bizonyosabb, hogy korai idilljeiben a józan költői ösztön óvta önmaga és nagy ügyei hitelét. "Nála az idill – mint Kiss Lajos írja – az élményre apelláló művész védekezése a sematizmus {783.} kísértéseivel szemben." Nem kétséges, hogy Simon István vesztett is ezen a védekezésen; az eszményítés uralkodó igényének nagyon is könnyen tudott így megfelelni, de amikor az élet köznapi tényeibe oltotta, vagy azokból fejtette ki az eszmét, önkéntelenül is a realitás arányaihoz és a valóság tartalmaihoz kellett magát tartania. Tárgyiassága – ha a közeli dolgok meghitt körében időzött, annál inkább – korlátozta is képzeletét, de hitelesítette is: az élet-valóság fedezetét adta a mondandónak. Ez a titka annak, hogy útjairól nem kell üres kézzel visszatérnie, hogy biztosan vet horgonyt abban, amire koncentrál. Az a politikum, amely a virágzó cseresznyefa, a daloló madár, a szorgos munka látványából – tehát az élet elemi dolgaiból, eseményeiből fejlik – talán nem elég konkrét, nem elég célratörő, de amit így veszít, azért a természetes életmozdulatok friss erejével kárpótol a vers, és azzal, hogy az aktuális ügyet a természet és az ember időtlen dolgaival szövi egybe, igazát az élettörvény rangjára emeli.
Hűsége az otthon valóságához egyúttal a kontinuitás záloga is. Így tudja korunk fejleményeit újszerűségükben is szerves következményként, miránk váró hozományként interpretálni. A világnyivá terjedő kollektivitás fel nem égethető támaszpontjait ő a falu szélső házainak vendégbefogadó nyitottságában, vagyis az önkéntes emberség jelképeiben fedezi fel (Szélső házak). A maga emelkedésében ősei s a dolgozó emberek sokféle mozdulatának óvó, elkötelező erejét érzi (Emelő kezek), s az emberiség ábécéje, képzeletében az emberi szemek jelrendszeréből áll össze, s első és utolsó betűje létének határpontjaiként felragyogva be is zárja a költőt ebbe a meghitt s a világ rejtélyeihez is kulcsot adó rendszerbe (Szemek emléke). Igen jellemző rá az a vers, amelyben elképzeli: milyen lesz, ha kedvesét bemutatni hazaviszi (Az első út). Első megjelenésekor még sokan megírhatták volna, de ahogy múlik az idő, s az elidegenedés járványa terjedni kezd, egyre teltebben hangzik ki e vers kedvesen naiv ábrándozásából az emberi örömnek az a veszendő változata, amely csak a közösség beavatásával érezheti teljesnek önmagát.
Simon István, amikor a paraszti kisvilág anyagában tárgyiasítja a maga emberségét, egyúttal fel is fedezi s hozza is a "százados szelíd szegénység" szelleméből azt, aminek jelenlétét a jövőben fontosnak hiszi. A követelő, a konok, a dacos, a virtusos és hujjogató plebejusok mellett ő az ártatlan és tiszta emberi melegség példáival akar hódítani. A kiscsikó és nagyanyó megható barátsága, híres versében, a Mirzában ettől a gyöngéd emberségtől nyeri megejtő varázsát. Más költőknél egy életforma kimúlásának zord jelképévé jelentékenyül a ló, emberi sorsok szimbólumává, nála megmarad kedves háziállatnak, de a játék és ragaszkodás, amellyel nagyanyóhoz szegődik, azért olyan becses, és elvesztése olyan fájdalmas, mert az öregeknek egyre fukarabban mérő élet utolsó ajándékát véljük elveszni benne. A kiscsikót el kell adni, mert sok az adó, s a szomorú főhajtás, amellyel e kényszert elviselik, ez is attól szívszorító, mert nagyobb és hangosabb keserűségek fegyelmeződnek benne csendes sírássá.
A Mirza tárgyiasságában is jellegzetes Simon-vers. Eseményes mozzanataiban a költő nincs jelen, szemlélője annak, ami történik, s ez distanciát biztosít számára. {784.} De akikről beszél, azokhoz szoros és bensőséges rokonság fűzi, így a distancia sohasem hűvösödik fölénnyé, akikről beszél, azokban önmagáról is vall. Szerencsés kettősség ez: megóvja a költőt attól, hogy a korparancs jegyében aggálytalanul vezényeljen és ítélkezzen, s ez képesíti arra, hogy értse és tisztelje a nehezebben, a nagyobb terhekkel haladókat is. Egy másik jellegzetes versében, a Zeng a fűrészben ő áll a fűrész egyik végén, a másikon apja. Mindketten érzik, hogy a súlyos múlt is így darabolódik fel, mint munkájuk nyomán a fa. És így akarja "valahogy" az öreg is, de nemigen érti a fiú távlatos nagy kedvét. Őt már lefelé húzza az öregség, a fáradtság:
| És közbe-közbe meg-megállva |
| rámnéz, míg a fejét csóválja: |
| milyen idő, nehéz idő ... |
A vers a tél múlásának szárnyas reményével, a tavaszra hangolt közérzet boldog lendületével fejeződik be. Hitelét azonban nem ez a záradék adja, hanem a másik, a másíthatatlannak látszó sors tisztelete. A fiú megértése önmagában a kegyelet műve is lehetne, de az apát lehúzó teher olyan közeli, hogy nehezékét a fiú is érzi, s nem csak a vérségi kapcsolat okán: hiszen az apa kedve és ereje a fűrészelés iramára is kihat:
| Tudom, nem ért meg, nem is tudja ... |
| Pedig velem, itt szemben húzza. |
A fűrészelés hétköznapi munkájának semleges mozzanatai, az apolitikusnak tetsző tárgyiasság így engedi érvényhez a történelemalakító készség mellett a kétség és az aggodalom tilalmas szólamát is. A családi kapcsolat így ad alkalmat a személyiség józanabb, felelősebb hajlamainak kifejezésére.
Mikor aztán a nyíltabb és szigorúbb számvetés kényszere 1953 után irodalomszerte napirendre kerül, Simon Istvánnak nem kell mást tennie, mint felszabadítani, önállósághoz engedni verseinek eddig halkabban s félszegebben hangzó, ellenpontszerűen működő motívumait. Iskolapéldája e fejleménynek az 1954-ben írott Fűrészelés, ahol már az apa húzza egymagában a fűrészt, a lehulló rönk már nem a múlt egy darabja, hanem jajgat, "mint anya szüléskor", s a fűrészport sem "füttyengető szél" kapja el, hanem szitáló vérként pereg le a hóra. S végül a költő nem azért fordítja magára a szót, hogy derűs záradékkal oldja fel a fájdalmas képek nyomását, hanem hogy tehetetlenségének sejtetésével még zártabbá tegye a vers nehéz világát. Hasonló folyamat megy végbe a Megyünk a hegyre című szép költeményben is, ahol az apa léptei nyomán támadt kis tavakban olykor-olykor saját arcát látja rezegni a költő. S mert előbb már elmondta, hogy apja hajdani erejének, fiatalságának romjai alatt és névtelen ősi félelmek terhétől támadtak ezek a tavat alkotó lábnyomok, a vizük fázósan remegő tükrében felötlő arcon, a törékeny kép rezgésében már az azonosulás szorongó érzését is sejtetni tudja. {785.} Finoman, beleoltva a látvány természetébe s hagyva egy árnyalatnyi bizonytalanságot a remegés okait illetően. Ez a bizonytalanság azonban nemcsak hiány, hanem nyereség is, mert amikor egybemossa a társadalom s az öregedés gondjait, s a kettőre osztatlan keserűséggel reagál, lírájában az egész emberi sors terhe válik érzékelhetővé. Tárgyiassága, melynek révén a remény és az életigenlés divatja ellenében is óvni tudta önmaga hitelét, a kiábrándulások közepette is életképesnek bizonyult. Általa vehette ki részét a valósággal való teljesebb és bátrabb számvetés munkájából anélkül, hogy korábbi műveit meg kellett volna tagadnia.
Ez a titka annak, hogy pályája a töretlen és egyenletes gyarapodás benyomását kelti. Nemcsak magatartásában, de stílusában is van bizonyos állandóság. Képzelete és lírája általában a realitásból indukálódik, általában egy alkalmi élmény hatására, az impresszionisták spontaneitásával lobban fel, még akkor is, ha a tárgyi anyagot eleve érdekei szerint szemelte ki s állította be az alkalmi ihlet. A vers higgadt és célirányos, sokszor csattanóval záruló fejlése azonban tervszerű és szívós alakítómunkára vall. Váratlan kitöréssel, szerkezeti ugrással, talányos fordulattal vagy torlódással Simon István nem hozza zavarba olvasóit, de az eleven kontaktus, amely indítékai és mondandói között lüktet, a dokumentáló készség, mellyel a meglendült gondolatot újra és újra visszaköti egy frissen példázó valóságmozzanathoz, a gépiességre hajló alakítást sokszor a rögtönzés izgalmával látja el.
Elsősorban a tárgyias versekre áll ez. Ereje is ezekben van, noha költészetünk nagy forrongásának éveiben, 1955–1956-ban, őt is megkísértette a végső nagy kérdésekkel való közvetlen szembesülés lehetősége. Ekkori köteteinek címadó ódái, a Nem elég (1955) s a Himnusz az értelemhez (1955) e szembesülésnek köszönhetik létüket. Az előbbi filozófiai tartalma alig több annál az ismerős gondolatnál, hogy "az ember célja a küzdés maga", de mikor a kifogyhatatlan célok között a megnyugtató, igazi magyarázatot állítja előtérbe, elégedetlensége a bizonyosság felé sodor, a rend értékét hangsúlyozza. S amikor a végtelenség állomásain véli fellelhetni a foghatónak hirdetett boldogságot, amikor távoli céllá avatja, a sekélyes optimizmustól a nehézségek tudásának jogát, a morbid tagadóktól az emberi esélyek hitét perli vissza. S még inkább perelhetné, ha az ellenállást is jelezné, amelyen meggyőződésével magát átküzdötte. Erről azonban csak a himnikus elragadtatás ostromló pátosza beszél. Ebből érezhető, hogy a költőnek kétségeken kell úrrá lennie.
Kétségeken és kérdéseken, melyeket a társadalom adott állapota s ezen belül az irodalmi élet örvénylése annyira összekuszált, hogy az egyszerű magyarázatokhoz szokott költőnek, ha tiszta bizonyosságra vágyott, ki kellett szakadnia meghitt viszonylataiból. Az emberi értelem, melyhez másik ódáját intézi (Himnusz az értelemhez), ilyen tiszta bizonyosság, de elvontabb is, hogysem a kor gyötrelmes kérdéseire pontos válasz lehetne. Értékét nem is ez adja, hanem a történelmi képsor, mely az értelem által vezetett ember áldozatos küzdelmének folyamatában az emberi lényeg dialektikus valóságára eszmél, s ezzel a jelen válságba jutott emberét a történelem rokkantó közegén átjutott ember példájával edzi a szabadság adott {786.} feltételeihez. S ha érvei el-elfakulnak az elvontságok s a távolságok ritkább közegében, itt már vissza-visszakapcsol a maga állandóbb anyagához: a köznapok s a természet példáihoz. Érvekkel hitelesíti a himnuszt, a történelem s a mindennapi élet érveivel, mintha láthatatlan vitafelekkel mérkőzve, most küzdené ki meggyőződését s terjesztené ki érvényét minden irányba.
A Nem elég és a Himnusz az értelemhez terjedelem és igény dolgában legnagyobb vállalkozásai a költőnek, de retorikájuk erősebb, mint líraiságuk árama. A cselekvő, szabad ember eszményéért folyó küzdelemben hasznos szerepet töltöttek be, s a kivételes nekilendülés izgalma ma is érezhető bennük, de az egyenletes gyarapodás állandóbb terepe Simon István számára továbbra is a közeli dolgok övezete maradt. Megrendült tisztelettel próbálgatja ugyan Vörösmarty terheit (Vörösmarty estéje), megkísérti a kozmikus arányú repülés példája (Gólyafióka) s a mitologizálás lehetősége is (Fagy előtt), de csak elvétve és néhány versrészlet erejéig. Különben a hóvirágok vakmerőségéből olvassa ki a sürgető törvényt: "valakinek kezdeni kell" (Hóvirágok). A reményre árnyékot vető rossz esélyt az éppen hogy világra ellett borjú első órájának képeibe karcolja:
| Első óra ez – a létbe kóstol, |
| szétnéz, s remegő tagjaira |
| visszanéz a vella, dézsa, ostor |
| s a fakampón lógó nagy iga. |
| (A kisborjú) |
A magatartására annyira jellemző Azt a dalt keresem című versét, melyben magát a gyógyító vers költőjének vallja, ekkor, 1955-ben írja. S reá vall, hogy ebben a számadásszerű önjellemzésben az ezerarcú valóság versbefoghatásának mérlegével elégedett lehetne, hiszen igaz, hogy: "vers lett (számára) a fű, fa, föld", az erdő, a táj s a béreskoporsó – s ha úgy érzi, mégsem találta meg az igazi dalt, ennek nem a tökéletesség elvont igénye az oka, hanem az a verseszmény, mely a versbe fogott dolgokat a létet megszelídítő testvériség hatékony jelképeiként képzeli el. Ember és világ összehangolásának ősi ösztöne kap új erőre ebben az emésztő elégedetlenségben, s értékét külön is megemeli az a tény, hogy akkor, amikor mindenfelé a zúzódás, a törés, a szakadás aktusaival kereste megigazulását az irodalom. Mások szájában hamis is lehetne ez a gyógyító, összebékítő szándék, Simon Istvánt mélyről eredő hajlamok fedezik. Ő úgy van a világgal is, mint kedvesével, aki megvárakoztatja. Bántja a késés, ingerültség kísérti, de mikor megérkezik?
Ez a békére hangolt magatartás 1956–1957 konfliktusokkal zsúfolt, harcra kényszerítő hónapjaiban nehéz helyzetbe került. Jellege nem bomlott meg, s egymást követő kötetei is (Pacsirtaszó. Válogatott versek, 1958; A Jangce vitorlái, 1959; Februári szivárvány, 1959) hangsúlyozzák a szerves gyarapodás töretlenségét. Közelről nézve azonban észrevehető, hogy a pálya egyenletesnek látszó íve ezen a szakaszon meg-megereszkedik. A Jangce vitorlái például derűs, meleg képekkel, messziről hozott érdekes színekkel, távoli népek irántunk való barátságának üzenetével oldani tudta a dermedtséget, melyben megjelenésekor líránk leledzett, s a költőt az egyensúlyőrzés feltételeihez: a tiszta és értelmes munka alkalmaihoz juttatták, de el is térítették a hazai terep veszedelmesebb feladataitól. A Februári szivárvány már szükségképpen többet vállal, de életképeiben, epizódjaiban sokszor elmosódnak a gondok, s az a kibeszélni való, szorongató mondandó, amely a Húsvéti körmenet szép példázata szerint a mellet nyomta. E költemény lírája ettől a gátlást átszakító, "csak kidalolt" allelujától kapja kivételes erejét, s kivételessége azt is jelzi, hogy a versek többsége ekkoriban adós marad ezzel a "kidalolás"-sal. Az élményekhez oly szorosan tapadó költő legtermékenyebb forrásával, a valósággal került így feszélyező viszonyba. Élményei természetes dialektikáját nagyon is alá kellett rendelnie a mértéktartás és a tapintat parancsainak. Versek sorát írja, melyek a lélek egyetlen szintjén játszódnak. Többnyire azon, amelyen béke van, szomorkás fájdalommal árnyalt családias meleg, ahol a higgadt értelem és józan erkölcs mindent előre kimér. A harmóniát is, tehát nem a valóság robbanékony anyagát vallatja érte. Elégiára hajló líraiságából ezért hiányzik oly gyakran a tusakodások utáni jó érzés, csendjéből az elült morajlás emléke. Örül, ha megvetheti lábát emlékeinek földjén, s ami ezzel egyet jelent, a kétkezi emberek életrevalóságának példáiban (Napraforgó). Nem volt könnyű dolga. Helyzetét szerepe is nehezítette ekkor. A Tűz-tánc fiataljainak nem volt eléggé hangos, a hallgatóknak nem volt eléggé hallgatag. Ekkor válik el útja Juhász Ferencétől és Nagy Lászlóétól is. Ennek okai azonban mélyebben: alkat és stílus különbségeiben rejlenek.
E különbségekben egy egész líránkat érintő polaritás fejeződik ki: az élménylíra és a mitologikus költészet ellentéteként emlegetett polaritás. Költészetünk története általában, Ady és József Attila példája különösen bizonyítja, hogy valóság-közelség, közvetlenség és a mondandónak érvényt szerző, merész kreativitás jól megfér egymással, de 1968 után, ha nem is egy szimpla képlet rendje szerint, az említett ellentét mégiscsak kialakult. Ebben a konfliktusban költői jelleme folytán Simon István a valóság közvetlen vonzásában szülemlő költészet {788.} képviselője lett. Részesek ebben kritikusai is, akik a mitologikus líra ellenpéldájává avatták, de vállalásra sarkallta az a meggyőződés is, hogy az avantgarde újjáéledő divatja kikezdheti líránk erejét. "Föllazult, elhígult valami – írta egyik vitacikkében –, amit már megszerzett a magyar költészet: az értelem keménysége, a líra melegsége. Fontosabb lett a póz, mint az asztalra tett munka." Ebből a vitacikkből s A virágfa árnyékában címmel 1964-ben megjelent esszéinek gyűjteményéből elméletileg is kirajzolódnak a Simon István-i ars poetica alapvonásai: a hagyomány tisztelete, a belső érték s a forma megfelelése, az egyszerű, világos beszéd, a szervességet jelentő logikai rend, vagyis az erős kohézió igénye. Jogos igények s a nyegle divat hóbortos álságaival szemben fegyverként is hasznosak, s a költő Vajda Jánosról, József Attiláról, Szabó Lőrincről és másokról írott tanulmányaiban nem is fegyverként él velük, hanem a józan értéktudat s a fogékony ízlés hajlékonyságával.
Költői gyakorlata azonban szűkösebb és merevebb, mint mértéke. A látomás jelentőségének belátása az esszéíróból is hiányzik, az empíria anyagával vakmerőbben bánó alakítás, a rejtelmesebb, szeszélyesebb szépség, a lebegőbb egyensúly, a jelzésszerű, rendhagyó forma iránt pedig Simon István, az esztéta s a költő egyaránt bizalmatlan. Jelenléte s szerkesztői működése a Kortárs élén (1964 és 1971 között) így is termékeny és fegyelmező erőt jelenthetett volna, ha eleme lett volna a harc, s ha nem éppen egy veszteglésekkel szabdalt időszakban hárult volna rá ez a szerep. Így azonban költőként is, szerkesztőként is defenzívába szorult.
Pedig Almafák című kötetével (1962) a költő visszatalált mélyebb és természetesebb hangjára. Zsibbadtságát friss mozdulatok, vállalkozókedv oldja. A tárgy nagyvonalú, lendületes kiképzése helyett olykor még most is vegyes értékű elemek aprólékos összerakásával jut el céljához; kifejező képeinek kohézióját még a nagyigényű Márciusi fagyban is meg-megbontják az erőtlenebb találatok, s a fáradt reflexiók, de a részletekben már a legjobb Simon-versek megejtő varázsával vonja be olvasóit a szülés, a világszületés értelmes fájdalma előtti főhajtás rítusába.
Mint minden egészséges tehetség, a veszteglés okozta elégedetlenséget ő is termékeny ihletté érleli. Levelek (1960) című híres versében ez az elégedetlenség hívja elő a hazulról jött ügyetlen s panaszos levélből s annak ürügyén költőnkből a legfontosabb mondandót. Nemcsak a költő fájdalmas elégedetlenségét dokumentálja ez a vers, de jót áll az ars poeticáért is, amelynek jogosultságát a szertelenség divatjai közepette egyre nehezebb igazolni. Simon István legjobb lehetőségeit példázza ez a költemény: meghitt s mégis tágas horizontú, gyengéd és mégis vádló, rezignált s mégis igényt őrző. A félszeg merevségnek, ami több versében kísért, itt nyoma sincs. A versmondatok arányos rendben, de oldottan igazodnak a meghatottság érveréséhez. Friss képekből, élénk reflexiókból, vallomás- és elbeszélő elemekből összeálló természetes közlésformája költészetünk veszendő képességeit is reprezentálja.
Ezek a sikerek s a vállalt szerep ösztönzése keltik életre a régi nagy számvetésekre képesítő ihlettípusokat is. Ennek jele, hogy újra szaporodnak az alkalmi problémákon túlnéző, az egész pálya, a megformált élet gondjait rögzítő, {789.} összefoglaló vállalkozások (A mulandóság nyomai, Első lépések, Kerti változások). Az otthonhoz, a gyermekkor oly becses emlékeihez fűződő kapcsolatokban is az élet nagy folyamatának átérzése, a futó eseményeken átívelő állandóság s az igazi emberi értékek őrzése kezd számára is fontossá válni (Nemzedék, Juss, Táncoló öregek, Huszárok). Nem az idő múlása aggasztja, hanem a lélek gazdagságát adó kapcsolatok fogyatkozása, az élet tájait kitöltő emlékek fakulása. Ez az aggodalom, az otthonos, rendezett világ igénye, a szűk köröknek tágasabbakba átható, a tágasabbaknak a szűkebbeket is magukba ölelő kölcsönössége, a közösségi létezés harmonikus eszménye hívja életre a Szőlő és gesztenye (1966) című kötet Örök körben című nevezetes ciklusát. Ezzel a művel ismét ráhangolódott a legnagyobb korparancsra; a világban helyét kereső ember s az emberiségben helyét kereső magyarság képviseletének termékeny és gazdag ihletére.
Utolsó évtizedében mindezek ellenére sem hihette, hogy költészeteszményének kedvez az idő. Látta, hogy a korszerűség más példái hódítanak, de a hibát nem magában, hanem a divatban vélte. Irodalmunk teljes történetét átfogó könyvét is azért írta (A magyar irodalom, 1973), hogy a felhalmozott értékek a mai tudás, érzékenység és mérték részeként működhessenek. Történetírói és poétikai eredetiségre nem törekedett, de azt elérte, hogy könyvében a szoborrá merevített nagy alkotók és tanagyaggá szürkített művek a friss olvasás megelevenítő közelségében rajzolódnak ki.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |