| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
1936-ban, tizenhat évesen írta első verseit; 1953-ig, tizenhét évet kellett várnia, míg első kötete, az Esztendők terhével megjelenhetett. Pedig korai versei azt tanúsítják, hogy a keserűségében verselgető parasztdiák szinte már a kezdet kezdetén birtokában volt minden költői eszközének. Az évtized vége már érett, mesterségét fölényesen tudó költőnek mutatja. Költői világa, verseinek hangulata, de legfőképpen építésmódja azóta sem változott lényegesen. Lírájában az idő, a történelem változásai, az egyéniség átalakulása: merőben csak tárgyként hagyott nyomot, s alig van kimutatható hatása a lírai személyiségre, a versszerkezetekre. Jóllehet a változásokról az új magyar lírában ő adott számot a legkonkrétabban, a legrészletesebben: költészetének tényszerű gazdagságát, "históriás hitelességét" sem nemzedékéből, sem a nála fiatalabbak közül senki fölülmúlni nem tudta. A Fejér megyei Zámolyon született kisparaszti családból, mely dacosan ragaszkodott nemzedékekre visszavezetett "helvét hitvallásához". A Dunántúl nyelvében, eredetében és szociális körülményeiben vegyes népességű részében a vallási hovatartozásnak hangsúlyozott etnikai és társadalmi jelentősége volt, mely kezdettől fogva fölkeltette a katolikus papi városba, Székesfehérvárra adott diák érdeklődését. A plebejus indulat, a kurucos rezisztencia igazolásául kínálkozott a német bürgerek és úri hivatalnokok lakta városban. Zárólapra című versében (1941; gyűjteményes kötetébe, a Csillagforgóba Könyv végére címmel került) nagyapja példájára hivatkozik, aki amíg katonának nem vitték el, Czuczor-, Arany- és Petőfi-strófákat másolgatott szorgalmasan, s az unoka véletlenül rálelt a kallódó, sárguló füzetre. "Tollat, elmét forgatva | folytatom, hol elhagyta" – jegyzi a "könyv végére".
Így is cselekedett. Indulásától nyomozója lett szülőfaluja és a környék múltjának, mindennapi életének; nyelvjárási sajátosságokat kutatott, s az így nyert adatok, emlékek, szóbeszédek tényekként, formáló eszközként fokozódó intenzitással épültek költészetébe s végigkísérték egész pályáján (Nyerere, 1941; Kalendáriumi rigmusok, 1954; Valaki jár a kertembe, 1955; Határnevek. 1961; Egy hajdani templomra, 1965). A zámolyiak a Dunántúl északi részéről, Komárom környékéről húzódtak a hódoltsági terület szegélyére, a vallási kérdésekben közömbös török fennhatóság alá, melynek fölbomlásában már a rendszeres sarcoláshoz sem volt annyi ereje, mint a gondosabban szervezett monarchiabeli Magyarországnak. E szegélyvidék a gazdálkodásra, kereskedelemre is jó lehetőséget kínált. Néhány környékbeli falu református kisebbsége családnevekben, tájszólásban, szokásokban is közös, a közvetlen környezettől elütő sajátosságokat mutat, s a legutóbbi időkig viszonylag épen megőrizte a 18. század fordulója körül csúcspontra jutott s végleges formát nyert "új típusú" népkultúrát. Csanádi Imre azonban már inkább e kisparaszti közösségek dacos elzárkózását, puritán ridegségét, kiszolgáltatottságát és belső degenerálódását élte meg, s nemcsak a "szabad" kisbirtokosok reménytelen küszködését tapasztalhatta a saját bőrén, de a {793.} betelepített vagy bevándorló szolganép zsellérnyomorúságával is szembe kellett néznie (Jóvátétel, 1940; Öreg zsellér, 1941).
Pályakezdő költészetét tüzetesebben vizsgálva föltűnő, hogy a népi versformák, az ütemező verselés csak a negyvenes évek elejére válik jellegadóvá. Korábban a klasszikai mintákat, az időmértéket s a fortélyos metrumú szonettformát részesítette előnyben. Indulása a diáklíra jegyeit viseli magán: megadott formákban, poétikai penzumokat és kereteket vállalva fejezi ki mondanivalóját, s a forma példás megoldása szinte fontosabb, mint a belé szorított tartalom. De már ebben a kezdeti "iskolás" korszakban is föltűnik két, a diákpoézistól élesen elütő vonás, bár a poétikai feladatmegoldás motívuma később sem tűnt el teljesen költészetéből. E korai versek nemcsak eminens formaérzékenységre, de kivételes alakítókészségre is vallanak. Ösztöne a klasszikus hagyományokon belül is a prédikátorlíra forrásai felé viszi; a "deákos" hexameterek lépcsőin ahhoz a zsoltározó-hitvitázó költészethez, mely a szülőfalu népkultúrájának is egyik rejtett építőeleme, majd pedig rátalál a felszabadító élményre: Bornemisza Péter költői példájára. Pályakezdésének másik, az előzőnél is fontosabb megkülönböztető vonása: leírásainak érzékletes gazdagsága, gyakorta nyersesége. Indulása éveiben fedezik föl újra és magyarítják Janus Pannoniust; föltehető, hogy az ő reneszánsz panaszainak, betegségei leltárának is ihlető hatása volt Csanádi Imrére, mikor a klasszikai formákban a paraszti robot keserves és lélekölő egyhangúságát fejezte ki. "Küszködik ócska tüdőm, verdes-hörög állati kínban, / fetreng mocskaiban, – mocskos vagyok, állati én is, / barbár lázadozó a rakott, hibogó szekerek közt, / indulat éktelenít ..." – panaszolja 1938-ban az Elégia esti porban – címével is igen jellegzetes – versében, szókimondásban is messze túltéve az ihlető mesteren. A szonettforma viszont – sokszor igen merész és ritka metrikai megoldásokkal – így honosul az induló költőnél: "Avatja gönceim göndör por, trágya-pára; / bokámig alig ér a nadrág latyma szára; / törek csíp, nyakamon hetes borosta szúr. / Egy-egy istent, van úgy, a számon kiszalasztok; / főd – mondom; hallgatok, hosszan, mint más parasztok. / Megszólít egy öreg a minap: – Ifiúr ..."
E vers, az Ifiúr (1938) arra vall, hogy a kortársi irodalomban is otthonos volt: a tájszavak használatára, paraszti élményanyaga kifejezésére a népi írók ösztönzése – mindenekelőtt Illyés Gyuláé – biztatta; formakultúrájára viszont a "pannon költők", Takáts Gyula és Csorba Győző is hatottak. E vers arra is példa, hogy a helyzetében fenyegető meghasonlással milyen korán szembetalálta magát. Személyes balsorsa mellett ez is szerepet játszott abban, hogy majd másfél évtizednek kellett eltelnie valóságos költői indulása és pályafutásának voltaképpeni kezdete között. Eleinte gyötrő kételyei, konok, sérülékeny és visszahúzódó természete s a vidéki számkivetettség akadályozták, hogy a vele egykorú költőtársakhoz fölzárkózzék – azok jószerint nem is tudtak a létezéséről –, később, a háborús években a katonáskodás, majd a hadifogság késleltette költői kibontakozását. Csak az 194l-es év kecsegtette kitöréssel, amikor Budapestre, a Györffy-kollégiumba került. Bár pályára ez az év sem segítette, volt szerepe abban, hogy {794.} ösztönös lázadása történelmi távlatú radikalizmussá érett, s a hazai kisvilágban tapasztaltak a paraszti és nemzeti sors általánosabb képévé tágultak.
Csanádi Imre nemzedékének közös sorsa, lírájuk egyik, több-kevesebb nyíltsággal jelentkező alapmotívuma a kényszerű megkésettségből, a háború és a fasizmus hosszú cezúrájából, a publikációs lehetőségek összezsugorodásából, majd megszakadásából eredeztethető; ezt a sorsot ő rendkívül megszenvedte. Amikor 1948-ban a hadifogságból hazatért, és sikerült bekapcsolódnia az irodalmi életbe, nemzedékének más reprezentánsai már első vagy éppenséggel második kötetüknél tartottak, verseik élénken kommentált antológiadarabok, sőt, az újabb költőnemzedék kiemelkedő egyéniségei éppen a Csanádiéval rokon élménykörből, az átalakuló paraszti világ híradásaival törtek be az irodalomba. Súlyosbította ezt az a "középhelyzet" is, amit a költőnek el kellett foglalni: Illyés Gyula, Erdélyi József nemzedékének "utóvédjeként", Juhász Ferencék, Nagy Lászlóék előőrseként.
Ez a bizonytalanság és a sokéves hallgatás színvonalában nem, hangulatában, tragikus meghasonlásaiban annál inkább meghatározta költészetét. Amúgy is zárkózott alkat, s már eszmélésekor a kárhozottság, az elkallódás balsejtelme szól én-lírájából a legerősebben. Akár mint "protestáns" bűntudat ("vagyok vétkes fiad, Zámoly"), akár mint a szegénylegények társadalmon kívülisége, az 1938-ban írt Négysorosban:
| Felnőttem, akárcsak a gomba, |
| nem nőttem a társadalomba; |
| ki-kihajlok, mint a goromba |
| szál a takács szép szőttibe vonva. |
Két év múlva már a rezignáció felhangjával ismétlődik ez a motívum, egy kissé görcsösen pedáns szonett, a Késpenge befejezésében: a költő rohamot vezényel, de aztán "minden elsötétül". A később valóságosan is megélt hányattatás és kallódás tovább erősítette ezt az alapmotívumot. A negyvenes évek végének átmeneti föltisztulása – egyszersmind a pálya egyik csúcspontja – után ismét rossz idők jöttek históriás realizmusára, melynek alapföltétele a tárgy, a konkrét tapasztalat megnevezése. Borús hangulatú költészetét földhözragadtnak és pesszimistának minősítették, s a publikáció lehetősége ismét lezárult előtte. Így nem csoda, ha az egykori "vétkes fiú" 1954-ben már "foga hulló ebként" nézi keserűen, hogy "mit tudnak a tárgyak – (szégyellnek-e? szánnak? elzúgnak előtted) téged kikerülnek, érzed: lemaradtál". Ám arra, hogy e személyes keserűség és elégtelenségérzés nagy lírává robbanhat, éppen a Kitérő című vers zárópasszusa a bizonyság:
| Jobb volna hisz erdőn csörtetni mogorván, |
| megtépve kiülni egy árva oromra, |
| hogy még felüvöltsd a csillagtalan égre |
| torkodba-gyülemlő farkas-zokogásod – – |
{795.} A vers végére csapott kettős gondolatjel azonban nem az átok elharapását, az átok kifulladását, inkább egy konstruktívabb pályára váltását sejteti költészete kontextusában. Az ötvenes évek dereka meghozta lírája végleges feszabadulását; ekkor derült ki, hogy küzdelmes életútja nemcsak a dacos elzárkózás indulatát rögzítette, de programmá érlelt egy másik, ugyancsak korai sejtést, hogy sorsában százezrek osztoznak. Az pedig, hogy a feudalizmus nyűgeitől megszabaduló, a szocialista rendben otthonát kereső parasztság szószólója, életének krónikása lehet, hivatástudatát, önbizalmának parazsát szította föl.
Csanádi Imre költészete mélyen realista és hagyományőrző költészet. E két jellegadó vonása egymást föltételezi és bonyolult kölcsönviszonyban áll egymással. Realizmusa, élményérzékenysége költői teremtőerejét táplálta új meg új tapasztalatokkal, s megóvta a parasztromantika idillizmusától éppúgy, mint a hagyományos formák tartalmatlan ismételgetésétől, hiszen mondanivalójának jellege nem tűrte volna a formai megmerevedést. Verskultúrája, formaérzékenysége révén viszont a paraszti indíttatású líra legnagyobb veszélyét, a provincializmust sikerült elkerülnie. A költészetébe honosított versformákkal együtt ugyanis egy emelkedett, szélesebb távlatokra tekintő szemlélet is költészetének része lett, feszült egyensúlyban a verseiben kifejezett élethelyzet érzéki, gyakorta nyers valóságával. E kettősségben rejtező költői lehetőségekre szintén már pályája elején ráérzett, mint példa rá a Lázadozás című verse (1940). Befejező szakasza sűrítve mutatja jellegzetes versalkotási módját: miképp kezd formálódni egy köznapi epizódból a metaforák fokozódó súlytöbblete révén történelmi ítélet, s mint hullik vissza a költő ismét a tapasztalati világba, de már egy megfogant gondolatcsíra emlékével:
| Rozsot fehérít, jő az aratás. |
| Búza szőkül, merő iparkodás. |
| Békés a táj. Az idő érlelő. |
| Vajúdik a föld (örökterhü nő). |
| És beissza, mint roppant hangfogó, |
| A szavakat. Akár a puszta szó, |
| vagy patak, melynek sivatagba visz |
| útja: belevész vágy is, ember is. |
Ez a vers egyszerre példa verselő biztonságára s gondolkozásában, képzeletében az empíria súlyponti szerepére. A metaforasort hajszál választja el a képzavartól, de épp e feszültség sugallja táj és szemlélő azonosságát. A tényközlő funkciójú első sortól észrevétlenül kap föl a költő az "iparkodás" és az "érlelő" szavakon át a növényvilágból az állati-emberi lét szférájába. A szakasz vége ismét a természetbe, de már a kiürült, érzéketlen, sivatagi természetbe visz; ez a "büntetés" a 4., 5. sor ambivalens fölismeréséért. Mindehhez még azt kell hozzátennünk, hogy a vers egy paraszt szitkozódásával indul: "Ki kőne irtanyi az urakat! ..."Az idézett szakasz így ennek az indulatnak a sorsát, értékét is megjelöli az "egyszerű" tájfestéssel. A versalkotás e módszerétől soha nem tért el. Realizmusát a tárgy, a költői {796.} élmény versbeli funkciója határozza meg. Még merészebb gondalati szökelléseiben, meditációiban, formai játékaiban is ritkán mond le a verset invokáló tapasztalat konkrét megjelöléséről. Egy-egy jelzővel, szóösszetétellel "ráolvasó" verseiben, rigmusaiban is érzékelteti a valóságos tér és idő valamely sajátos elemét. Legtöbbször azonban magából a helyzetből indul ki, arra építi a versét, a befejezésnél rendszerint visszacsapva az eredetire, mint zenében az alaphangra. Legjelentékenyebb verseiben, például a hadifogság alatt írt Berdicsevi nyírfákban (1945), Virágok példájában (1951) vagy az Erdei vadak, égi madarakban (1956) ugyancsak e minta szerint jár el, de az élmény naturális, tárgyszerű mozzanatai ott is felismerhetők, ahol elmaradt az invokációs megnevezés.
Elvontabb tárgyú, gondolati lírájában, távolabbi asszociációi során sem mulasztja el, hogy gyakran visszautaljon a tapasztalati világra. Eljárása éppen itt a legföltűnőbb, annál is inkább, mert lírájának új, a hatvanas években erősödő hangsúlyú rétegével állunk szemben. 1965-ben, a Csillagforgó című poémájában, mely gyűjteményes kötetének is címadó verse lett, az emberiség kozmikus végzetével néz szembe, minden bizonnyal azért is, hogy a maga módján válaszoljon az intellektuális líra kihívásaira és általános kérdésfölvetéseire. Ő is úgy véli, hogy a kozmoszból nézve "ijesztő-mindegy: / hadak nyüzsgése, hangyabolyé", de költői programként most is azt tűzi ki, hogy "nyitva maradjanak mindvégig érzékeink, / eltűnődhessünk virágon, felhőn, évszakok vonulásán", semmiségeken, mint a "hajdani, alázatosan gondos mesterek". Ennek az ars poetica értékű versnek, amit egyik költői pályaszakasza összefoglalására szánt, már a kezdő sora tudtunkra adja, hogy egy emberközpontú, tapasztalás-súlypontú lépték s értékrend vetítődött föl az ég végtelenjére. Csanádi Imre csillagai "csordákban örvénylenek", "táltoslovakként" robognak, át az "emberi törvények pókhálórácsán", s a termonukleáris magfúzió e táltosok "parázs-abraka". A "Galaxis otromba igazára" jóval nagyobb hangulati értékű köz-szólásokkal válaszol a költő, s később ki is jelenti, hogy "örömünk parányi mécse / sugárzóbb, mint az Androméda-köd". A Csillagforgó az egész emberlakta világ históriáját és mai helyzetét versbeszedi a vogul medveénekektől a "meddő tombolás twiszt-üteméig", az "akolba zsúfolt fázós juhoktól" a hétszázmillió kínaiig – így az univerzum nem környezetévé, hanem mintegy részévé válik a kozmikus méretekre tágult emberi kisvilágnak, illetve egy sajátosan régi eredetű, naturális világképnek. Csanádi Imre persze nem hisz a régi természetmagyarázatok tévképzeteiben: az "éber értelem" győzelmét tekinti az egyetlen alternatívának, mint magvas és erőteljes szonettje, a "szabálytalanságában" is rendkívüli fegyelmű Ez a Kor (1963) tanúsítja. Tömörebben és súlyosabb költői hitellel intonálja a Csillagforgó témáját. Más a formai telitalálat: a három négysoros szakaszra bontott s két sorral lezárt vers az angol reneszánsz hangulatát, szellemét idézi: a vallásos nyűgöktől felszabadult ember rádöbbenését tulajdon nagyságára, de a nagyságában rejlő veszélyekre is. Első szakasza korunk határtalan lehetőségeinek példás tömörséggel és pontossággal megragadott összefoglalása, a második a "fékezhetetlen fegyverek" rémét idézi fel, s egy meglepően szép enjambement-nal figyelmeztet, hogy "zöld Bolygónk – talán az Ég {797.} sebe, / tüzes rém holnap – tébolyogva vágtat". A harmadik szakasz tovább feszíti az előző kettőben kifejtett ellentétet, s a verset lezáró két sor kemény replikája pedig éppen negatív megfogalmazásával nyomatékosítja a költő szerinti egyetlen alternatívát:
| Jövő tárul, pusztán, embertelen – |
| vagy győzz, ha tudsz még, éber Értelem! |
Ez a kitűnő vers egyszersmind azt a legtávolabbi pontot jelzi, ameddig Csanádi Imre a tematikai "absztrakcióban" elmerészkedett; a naturális világkép költői szimbólumokká tisztult jegyei és strukturális sajátosságai azonban itt is kimutathatók.
Mivel az idő csak költészetének tárgyi elemeiben hagyott nyomot, periodizációja magától értetődően életének fordulataira alapozódhat. Gyűjteményes kötetének hat ciklusa életútjának hat szakaszát zárja magába; az első kettő a felszabadulást, illetve a hadifogságból való hazatértét megelőző éveket; a következő két ciklus 1956-tal zárul, míg az utolsó kettő a rákövetkező évtized költői krónikája, egyszersmind az életmű összefoglalására tett kísérlet. E periodizáció azonban csak versei tárgyköréről világosít föl, s erről is csak nagy általánosságban. Belső változásokra, költői iránykeresésekre, fejlődésre csak az első, találó című Eszmélkedő verseiből következtethetünk. Mint ezt a Csillagforgó példáján illusztráltuk, költészetének időbeli vizsgálata nem vezethet el jellegzetességeinek fölfejtéséhez, esztétikai minősítéséhez. Hiszen mindegyik ciklusban azonos verstípusokra bukkanhatunk, szinte függetlenül a fázistól, helyzettől, melynek kifejezésére íródtak. Más szavakkal, szinte közömbös, hogy a hadi esztendők "laktanya-rabságáról", a régi paraszti életről vagy a mai téeszek köznapjairól ír: költészete nem az időben rétegzett. Jóval gyümölcsözőbbnek ígérkezik tehát a szinkrónia elve alapján való osztályozás, mely az értékeléshez is megbízhatóbb támpontot nyújt.
Realista költő, életművének magától értetődő alaprétege a krónika, a napló, a lírává izzított emlékirat. Költészetében egy-egy verstípus, illetve motivációrendszer súlyban és számarányban is túlnyomó, s ezen belül alakulnak ki a más költőknél rendszerint elkülönülő versfajok, az én-líra, a helyzetdal, a magyarság-vers, a bölcseleti költészet. A csupasz krónikától a filozófiáig, a daltól a poémáig ível a skála, de szín- és formagazdagsága sem hagyhat tévedésben lényegi egyneműsége felől. A tárgy, a részletek iránti figyelem mögött e magányos, visszahúzódó költő kapcsolatteremtő igyekezetét fedezhetjük föl: menekvést a befelé fordulástól, az önszemlélet csapdáitól. Lírájának egyik hajtóereje az éber bűntudat, mely élete minden szakában hangot kap, ha magáról vall, a pályakezdő már idézett Négysorosától a Kitérőn át a Hazát keresőben 1965-ös keltezésű, katarzist előlegező drámai vallomásáig: "Kering fölöttem noha iszonyat; / kibontom hetyke zászlaimat." Önszemlélete komor, illúziótlan, sokszor már-már flagellánsan kíméletlen: "Vagyok mint kötött kutya, / megmarom ki közelemben / szelídnek-{798.} jónak noha / szült anyám valaha engem" – írja például 1955-ben (Szeptemberi ének). Aki így látja magát, a korral is kénytelen magát szembesíteni, hátha onnan ered a metamorfózis. Föl is tűnik a versben későbbi költészetének egyik fő motívuma: "bomlik atom és elem, / ráng a föld is, ősi földünk." A megnyugvásig, vagyis az öntetszelgő, a felelősséget a külvilágra hárító rezignációig ez sem viheti el: "hadba kényszerül a gyáva, / vitézkedni kénytelen, / ki bujt volna önmagába." A terméketlen dohogásoktól, a mardosó kételytől az éber önvallatás és a korral való szembesítés párhuzamosan viszi én-lírájának olyan csúcspontjára, mint az Erdei vadak, égi madarak (1956), mely a költő történelmi helytállásának, személyes sértettségén való fölülkerekedésének nagyszerű példája. A versek dátuma azonban itt is párhuzamosságról, egyidejű rétegzettségről vall mind eszmei, mind esztétikai értelemben. Az utóbb említett vers csúcsára egy évtized múlva, a Hazatérőben sikerül újra fölkapaszkodnia. Föltűnő azonban, hogy e sorok egyszersmind mai költészetünk reprezentáns és kiemelkedő darabjai is –jelentőségükben, esztétikai értékükben, történelmi súlyukban távolról sem "én-versek". Középpontjukban kétségkívül az "én" áll, de ez az én kollektív tudatot hordoz, etikai egységét a kollektívummal, a "zajló idővel" való viszonylatban igyekszik megőrizni és magasabb fokra emelni.
| Nem pénz, nem rendjel, nem is hír vont engem, |
| s ha hír, nem akármi, |
| de hogy érclábon tudjak a zajló |
| időben megállni. |
| (Erdei vadak, égi madarak) |
De ebben az ódon hangulatú, ózamatú versben a mai költő feladatát is megfogalmazza, tömör és tiszta metaforáinak ellentétes egységével megint a Csillagforgó és az Ez a Kor problémafölvetését előlegezve:
| Erdei vadak, égi madarak – |
| eszmék, izotópok |
| örvénylésében meghalljam mégis |
| mint búgtok, sikongtok. |
Már ezek az "én-versek" is jelzik, hogy a tárgyban, a natúrában – ezt a natúrát sínyli, mint gúnyosan megjegyzi, a "jobb költők gyomra" – kereste és találta meg a hazáját. Költészetének krónikás vonulatában végigkíséri a paraszti élet változásait, s minden eseményt, mellyel kalandos útja során találkozott. A portré, a zsáner változatlan elevenséggel él költészetében, s egyáltalán nem idegenkedik a publicisztikus, akár a közbeszédet, akár a klasszikus retorikát idéző motívumoktól. Ezeket többnyire a versforma gondos megválasztásával, fortélyos variációival és archaikus stilizálással indokolja és ellenpontozza. E verstípus útját követve itt is {799.} szembetaláljuk magunkat költői szemléletének, világlátásának változatlanságával. Igaz, az 1940-es keltezésű Hazaballagó még Sinka István-os nyomokat mutat – a Zab Mihály a szélben ihletésére vall –, de egy év múlva, az Öreg zsellérben már eredetiben és hamisítatlanul Csanádi Imre hangja szól. A párás levesbe bámuló reményvesztett vénember ezer éveket "csúszott hátra az időben", s a költő kötelességének érzi, hogy modern Julianus barátként útján kövesse. Nem mintha vonzaná az ázsiai eredet romantikája; háborog a "diluviális" elmaradottságon, viszont a szolidaritás tudata minden fölényt kiéget belőle. Több mint húsz év múlva, a Százszázalékosan (1963) öregemberének portréja kísértetiesen azonos, legföljebb a szánakozás motívuma helyére a keserű gúny kerül, s a "natúrába", a leírásba szívódott át a költői ítélet:
| Van, szegénynek baja, nem kevés: |
| koszorúér-elmeszesedés, |
| meg asztma, meg jóég tudja mi, |
| kikorhadtak híres fogai, |
| nem is kíván enni, nem csoda, |
| odavan a gyomor is, oda. |
Érdemes e versben megfigyelni, hogy miként kristályosul az élőbeszéd prózai természetessége a forma tiszta fegyelmébe. Csanádi Imre természetesen nemcsak a részvét és a lamentáció hangját ismeri a paraszti világ leírásában. Inkább – mint önmagával szemben is – kegyetlen és groteszk, kivált, mikor az úrhatnámság, a falusi degeneráció jelenségeivel kerül szembe (Rigmus egy embertelen vagyonhajhászóra, 1941; Reggeli rapszódia, 1957; Rokonnézőben, 1959).
E leíró verstípus akkor jut csúcspontra, amikor a mégoly pontos és plasztikus tárgyi beszámoló magvát történelmi értékű szimbólummá tudja emelni a költő, és olyan általános érdekű igazságokat ragad meg, melyek átütnek a helyi színeken. Mert Csanádi Imre, mint a kihívó című Provinciális motívumok kicsi, de kitűnő ciklusa bizonyítja, nem mondana le a "kisvilág" részletező megelevenítéséről. Éppen ezek a költői "tollrajzok" – olykor paraszti dohogással, máskor keserű lázadással, de a rezignációt soha nem ismerve – biztosítják az indulati erőt, tapasztalatanyagot az olyan nagy versekhez, mint a Valaki jár a kertembe (1955) vagy az Ismeretlen katona (1963). Az első, a címadó népdalstrófa csodálatos átéltségű variációival, melyek a visszatérő téma, a sír felé ballagó öregember életének hiábavalóságát panaszolják, a régi paraszti élet elégiájává emelkedik és tisztul, s a vers végén megismétlődő népdalidézet mintegy cáfolja, amit a vers hangsúlyoz, hogy ez az élet jeltelenül múlt el. A második vers rokon szerkesztési elvekkel, az ellentétes intonáció indulatot provokáló hatásával szintén az értelmetlen halállal pörlekedik, messze túl a vers konkrét tárgyán, a marhalegelőn elkapart ismeretlen katonán. Mint "én-verseiben", itt is költői hagyománykincsünk arzenálja, tartalmi értékű felhasználása nyomatékosítja lírájának {800.} középponti gondolatát, a folytonosságot. A dráguló krumplitól a táltos lovakként száguldó csillagokig, a vogul medveénekektől a corijambusig és a keményre kalapált szabadversig, az Ob partján ülőktől a szocializmusban helyet kereső parasztokig: valóban egyneműnek látja a világot és a költészetet. Formában éppúgy összefoglalásra vállalkozik, ahogy a múltból jelenre váltó világ krónikásául szegődött. Ha hazáját a "natúrában", az empíria súlyponti szerepében, úgy költői jelrendszerének gyökerét a népi rigmusokban, ráolvasó versekben találta meg. Frissebb mondanivalójú, nagyobb termőerejű költő azonban annál, hogysem a puszta formajátékkal beérné. Mindjárt a pálya elején telitalálat az Egy régi gyalogoslaktanyára (1943). A gunyoros rigmus az egész Horthy-Magyarországot leplezi le:
| Be takaros teátrom! |
| Ihaj, naponta látom! |
| Tilli-tilli tilli-tilli. |
| Itt villámlik, itt pereg |
| egy félelmes operett. |
| Tilli-tilli klin klan klan. |
Az idézetből világos, hogy Csanádi Imre a formában is lepergeti és ütközteti a múlt küzdelmeit, értékeit az adott pillanat abszurd aktualitásaival. Ez a verselési modor később a Kergetőző négy testvér ciklusában tér vissza, amelynek négysorosai egyszerre idézik a népköltészetet és Weöres Sándor groteszk játékosságát. A ciklus és a körötte levő versek megszületésében nagy szerepe volt a Repülj, páva, repülj! című népballada-gyűjteménynek, amit Vargyas Lajossal közösen állított össze 1954-ben. Költészetének e formai rétegét vizsgálva föltűnő azonban, hogy az ősi versidomokat (mert nem egyet ismer), s a hozzájuk hasonított formákat bravúros technikával, de többnyire bizonyos eklekticizmussal ötvözi. Ragyogó variációkat, meglepő fordulatokat csihol ki, de a magyar költészet meglevő formakincsét nem gazdagítja, nem gondolja újra a formát, ahogy azt az "Újholdasok" legjobbjai vagy Nagy László és Juhász Ferenc tették. Költői hagyományunk csaknem valamennyi variációja ott van költészetében, de többé-kevésbé önálló elemként, építőtéglaként, ha költészetének pusztán ezeket a formai építőköveit tekintjük. Ezt ő maga is tudja, mikor az "alázatosan gondos mesterekre" hivatkozik, a mívesekre, a csiszolókra, az átörökítőkre.
Így önmagában költészetének egyik jellegadó motívuma, rétege sem elég a jelentős lírához. Nagy pillanatai azok, ahol e három meghatározó motívum arányos és szétbonthatatlan egységet alkot, függetlenül attól, hogy a vers eredetében és struktúrájában melyik játssza a súlyponti szerepet. Ilyen pillanatokban a népi líra egyszerűsége s a gondolati költészet közvetettebb számvetése összeolvad a végsőkig tisztult forma révén, mely többnyire szűkebb hazájának sajátos új típusú népi kultúrájából nyeri eredetét. Ebbe ugyanis felszívódott már az írásos magyar költészet sok mozzanata – formáján, világképén is alakított. Csanádi Imre nagy versei között ilyen a hadifogsága alatt írt Berdicsevi nyírfák {801.} (1945), hazatérte után a Virágok hatalma, 1955-ben pedig az Orgonavirág. Az első a korszak legszebb hazafias verse. Fölépítése példaszerű. Hét strófából áll; a tájfestő első és második szakasz a vers végén változtatással megismétlődik. Az első variáció természeti kép, mely pusztán a hangulatával utal a látvány sorsforduló jellegére, s természetszerűen kérdéssel fejeződik be: "mit üzensz a romokból, / elhagyott, édes ország?" A második variáció a történelmi fölismerést csattantja el, mint a kitört égiháború villámát: "ránkfér e zord tanulság! ..." A közbülső három szakasz a szerelmi vallomás oly hevességével vall a hazaszeretetről, hogy önmagában akár személyhez szóló is lehetne:
| Fiad vagyok, anyám vagy, |
| végy vissza, égten-égek, |
| halálosan kívánlak, – |
| meddig epedjek érted? – |
A kollektívumnak és a személyiségnek ez az összeolvadása, amit Csanádi Imre költőként el akar érni, éppen a személyes és közösségi érzelmeknek ez az egysége, ami költészetét nagy pillanataiban a magyar líra integráns részévé teszi.
Ugyanilyen tiszta szimbólumok a romos parasztház kertjében nyíló "korcs nárciszok, koldus százszorszépek, virágai csúfságnak, pörnyének", melyek mégis a szabadságot, az élet újrakezdésének lehetőségét hirdetik, amiképp a magával viaskodó költő reményét is, hogy a tulajdon koldus és pörnye számkivetettségéből költészetet tud majd kihajtani. A látvány, az önítélet és a formai telitalálat egységében gyönyörködhetünk itt is, jóllehet a költő magáról e versben nem beszél, a forma pedig a népdalok "fortélyos" egyszerűsége. Az Orgonavirág ugyanilyen dalszerű tisztasággal beszél a keserű kontrasztról: az orgonabokrétás parasztudvarokon az ötvenes évek elejének komor valóságáról, de a refrénként visszatérő "orgonaággal" a szocializmus folytonosságának helyreálltát is sugallja, a mérvadó eszményt jelöli meg. Megfigyelhető, hogy e versekben egy természeti kép, rendszerint növény játssza az invokációs szerepet. Ennek ismét tartalmi funkciója van: a kontinuitást példázza, mégpedig nemcsak retrospektív érvénnyel, hanem programadó hangsúllyal, elérendő célként.
Ha a versek megírásának idejét összevetjük, kiderül, hogy Csanádi Imre költészete több karakterisztikus váltást mutat. Először a hadifogság alatt, illetve hazatérte után, a nagy történelmi-emberi megrendülés, s a felszabadulás élményére; másodszor 1953–1955-ben, amikor sikerült kitörnie az irodalompolitika mesterséges korlátai közül, s nyíltan kimondhatta felelősségérzetét, aggodalmait a parasztság jövőjéről csakúgy, mint arról a meggyőződéséről, hogy e jövő csakis a szocializmus keretein belül képzelhető el. Ezt a felismerést reprezentálják az Erdei vadak, égi madarak, valamint a Kitérő s olyan, a költői hagyomány ihletéséből eredő, mesteri beleérzésre s a mai korban való jelenlét éberségére egyszerre valló versek, mint a Bornemisza Péter és a Húzd rá, cigány. A következő hang- és motívumváltást az ötvenes évek fordulójának átmeneti lapálya után a Csillagforgó {802.} új ciklusa jelzi; ennek az új ágnak közvetlen előzménye a Hitvalló és a Határnevek. A Csillagforgó verseiben költői összefoglalás érlelődik, melyben az eddiginél is nagyobb hangsúlyt kap a folytonosság gondolata; s a legszebb megfogalmazását az Egy hajdani templomra című versében nyeri, melyben falujának őstelepesei példájából merít erőt a jelen harcaihoz.
Amikor a Kortársban 1973-ban először jelentek meg Csanádi Imre Írott képei, rögtön nyilvánvalóvá lett, hogy a líráját kezdettől átható folytonosság kényszere új területre talált, s olyan lehetőségekre lelt, melyek által morális elkötelezettsége még nyilvánvalóbban fejeződhet ki. (Hasonló megfontolások alapján lett nyugdíjazásáig az Új Tükör főszerkesztő-helyettese.) Az Írott képekben a Képes Krónika illusztrációi éppúgy megjelentek, mint Goya vagy M. S. mester képei. Az illusztráció, a képek színeinek és mondanivalóinak szavakban történő feloldása csak külső burkát adja e verseknek. Fontosabb rétegüket alkotja egyrészt az a tartás, mellyel a költő megidézi őket, másrészt az a mód, ahogy a 20. század sokat próbált embere rácsodálkozik azokra a régi szépségekre, melyeket eddig nem ismert, nem ismerhetett föl. Arra tanít Csanádi Imre, hogy a gyorsuló időben is nyitottnak kell maradnunk a hagyományra, s be kell szívnunk azoknak az ősi kultúráknak levegőjét, melyeknek ma is van mondanivalójuk a számunkra. Költő és befogadó között az élmény átsugároztatása révén jön létre rezonancia, s az utóbbi lelkében is feltámad ugyanaz a nosztalgikus életérzés, melyet a költő érez, amikor a jelen valóság szenvedéseiből és kínjaiból visszatér a régi forrásokhoz, hogy erőt és bizakodást merítsen belőlük.
Nem véletlen, hogy Összegyűjtött verseinek (1975) önálló és a költői életműbe szervesen illeszkedő ciklusát alkotják műfordításai. Bár intenzíven foglalkozik a régebbi költészetekkel és az archaikus nyelvi emlékekkel, aránylag ritkán vállalkozik műfordítói feladatok megoldására. De amikor Grúziában járt, s megismerkedett a grúz költészet ősi képzeteket keltő világával, önmaga legbensőbb természetének és költői törekvéseinek igazolását olvasta ki belőlük. Ugyanazt az élményt érte tetten e líra hagyományokra való nyitottságában, melyet erős nosztalgiával fogalmazott meg az 1974-ben írt Zuglói búbospacsirtákban:
| Az volt a szép kor, az igazi, |
| mikor egész környékünk még |
| tővel-heggyel állt, |
| mikor gidren-gödrön, hepehupán |
| üröm vadona virított. |
| Rejtőzhetett, sokasodhatott |
| Zugló pipiskéje gondtalan. |
| Minden fényes virradat |
| pacsirta-zenebonát |
| boldogan dagasztott |
| a jókor ébredőknek. |
{803.} Életének tere – a zuglói új, sokemeletes épület – és képzeletvilágának, korlátokat nem ismerő szabadságának természete olyan feszültségben van egymással, melyet csak egy, a versekben megvalósuló virtuális világrend oldhat fel a maga archaikus szépségével és kötetlenségével. Ilyen szabad világba kalauzolnak az Írott képek, melyeknek mozgásteréből a költő a mába is kilép, hogy e régi világ erkölcsein edzve a nekünk szóló tanulságokat is megfogalmazza:
| Hol dac, merészség, lendület? ott veszett |
| mind-mind Mohácsnál: kosztümökön, borún, |
| fodros, fölmagzott, őszi dudván, |
| pemzli-nyüvő, guruló göröngyön. |
| Kár érte! – károg varjad, egész csapat, |
| lenn, távol ... Érvvel győzöd-e? Győzd, felelj: |
| "Artisztikum? Alátepertem, |
| szolga gyanán, a Didaktikának. |
| Szolgálni, hatni – tudtam-e máshogy itt? |
| Ítéljetek meg! Vállalom, úgy igaz: |
| király voltam, kincsembe fúltam ... |
| Béke velünk, fanyar exhumálók!" |
| (Mohácsi exhumálók) |
Az Írott képek sorozatában kendőzés és stilizálás nélkül nyilatkozik meg Csanádi Imre drámai alaptermészete. A versekkel illusztrált képek rendszerint a múlt egy-egy tragikus pillanatát ábrázolják, s a kései költő-szemlélő a maga szemléletmódjának igazolását látja bennük, s a versek egymásutánjának egyik kulcsszava az "ítélet", melyet nemcsak a hajdani festő rejtett vásznaiba, hanem a mai költő is elmond romlottnak, érzéketlennek érzett kora fölött. Nem véletlen, hogy a régi ábrázolatokat újraélve s újraalkotva a művészet más, költői eszközei révén ő is intim, bensőséges kapcsolatot létesít a romlatlan természettel, melyben az ember jobbik énje inkarnálódik. S ezt a hatást jelentékenyen felfokozza archaikus nyelvhasználata; a költői hagyománynak abba a rétegébe nyúl vissza, mely hosszú ideig ott porosodott a tankönyvekben, s az ő lírai gyakorlatában vált ismét élő, eleven részévé közgondolkodásunknak. A gyakori, főként zárhangokból alakított alliterációk, a szavak elfeledett értelmének feltámasztása, régies szó- és mondatszerkezetek adják e törekvés nyelvi burkát, s a kifejezés erejét, hitelét növeli, hogy újra felbukkan és új értelmet nyer e versekben iróniája is. Amikor úgy érzékeli, hogy a festő megvetésünkre is érdemes emberi gyengét ábrázolt, iróniája szarkasztikussá válik, mert – amint Dániel című versében mondja –: "Hamisakhoz nem suhog angyal."
Az Írott képek történelmi környezetbe ágyazva egyenes folytatása esztétikai hitvallásának is: mindenfajta intellektualizálással szembefordulva a természetes, a {804.} kifejezés és a megnevezés erejében bizakodó költészet ideálképét teremti újjá. Ebben a lírában a látvány a fontos és nem az absztrakció, az érzés ereje hevít, s nem a belőle leszűrt gondolaté. A mögöttes törekvés azonban nagyonis tudatos és alaposan végiggondolt: a költő a felidézés ereje és színeinek bősége által a romlatlan életérzést akarja új életre kelteni, s ezzel párhuzamosan a magyar nyelv elfeledett kincseit is felszínre hozni. Az Írott képekkel nagyjából egy időben született egy másik, hasonló kiindulású költői kísérlet is, Weöres Sándor ekkor írta a Psychét. A múltba való visszaszállás módja azonban kettejüknél különbözik: Csanádi Imre felelős, elkötelezett, már-már görcsös komolysággal, prófétai küldetéstudattal éli újra a hajdani ábrázolatokat, a nosztalgia vezérelte, "hogy a múlt a maga változatosságában, történelmi és földrajzi távlataiban szervesebben itt éljen köztünk, mint ahogyan él". Vagy ahogyan a már idézett Dániel befejezésében írja, egész költészetére érvényesen:
| Mert kellett, kell a reménység, |
| kell példa verembe-vetettnek; |
| igazak hogy fényleni méltók, |
| hogy jaj valamennyi csalárdnak. |
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |