| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
A népi tehetségek emlékezetes áttörése idején, a koalíció éveiben jelentkezik verseivel a pécsi Sorsunk, majd az Illyés Gyula–Sárközi Márta szerkesztette Válasz hasábjain. Bartók című verse (1948, megjelent 1949 februárjában) a háború után indult nemzedék első jelentős hittevése a zseniális zenész öröksége mellett, s a kor ellentmondásait megragadó, disszonanciái kifejezését vállaló művészet ars poetica érvényű programnyilatkozata:
| A Divertimentóban volt egy |
| tántorgó, szinte másvilágról |
| sziszegő vonósrész, olyan, mint |
| valami dermesztő, de inkább |
| mindentudó üzenet. Abból |
| értettem meg valóban, hogy csak |
| az halhatatlan, aki fél, de |
| ki félelmét is biztatásként |
| hagyja reánk, a rokonokra. |
Más mesterei megválasztásában is hasonló igényességet és tisztánlátást árul el. József Attila költészete vezeti rá a líra műhelytitkaira, Illyés Gyulától tanulja meg a népiség, plebejus elkötelezettség összeegyeztetését az európai távlattal, a világpolgári fesztelenséggel. Idősebb dunántúli pályatársai közül főként Takáts Gyula, Csorba Győző hatását olvasztja be költészetébe. Esztétikai elképzelései Eötvös-kollégista korától a nagy művészetfilozófushoz, Fülep Lajoshoz fűződő tanítványi kapcsolatban szilárdulnak meg. Egyeztető, szintetizáló alkat, Csokonai, Berzsenyi, Arany hagyományát 20. századi költők érdesebb hangjához közelíti, úgy rajong Bartókért, hogy Josquin des Prés-től Sztravinszkijig és a legújabb európai és hazai kísérletekig különféle korok, stílusok zenéjében mélyed el.
Első verseskötetét öt évvel megelőzve már 1950-ben megjelenik tolmácsolásában Puskin Ruszlán és Ludmilája. A versírás szüneteiben később is sokat fordít. A fordított költők világától nem határolja el mereven a maga líráját. Puskin realisztikus romantikája, érzékletes, részletező miliő- és emberfestése éppúgy belejátszik költészete első évtizedének ihletébe, mint ahogyan három szótagú verslábai, daktilikus vagy anapesztikus megoldásai mögött a Nyekraszov-fordítások ritmusemlékei sejlenek föl. Később W. H. Auden közvetlen, tárgyias, ironikus és póztalan hangja, költőietlennek látszó racionalizmusa, majd a hatvanas évek végétől a még szárazabb, lakonikusabb Tadeusz Różewicz képekben, metaforákban szegény tényközlő stílusa erősíti meg törekvéseiben. Válogatott műfordításkötetének (Napraforgó, 1967) jelentős teljesítményei közé tartoznak még a 19. és a 20. századi világlíra emelkedett hangú, a retorikai eszközöket tiszta lírába emelő hosszú versei, epiko-lírikus és filozofikus költeményei Shelleytől {807.} Jeszenyinig, másfelől a lírai konkrétság, megfigyelés, tárgyiasság apró remeklései Bunyintól Zabolockijig, valamint az "antilíra", a dísztelen, szikár prózaiság olyan változatai, mint Zbigniew Herbert költészete.
Első kötete, a jókora késleltetéssel 1955-ben kiadott Hazafelé legfőbb ihletforrásai, középponti témakörei a természet, a szerelem és a humánumot tápláló kultúra; eszmei alappillére pedig a közösségi ember hite az általa vallott értékek maradandóságában, erejében. Az agitatív politikai költészet vulgáris változatától – legtöbb nemzedéktársával, egészen kiválóakkal is ellentétben – mindvégig tartózkodik, bár a korszakos jelentőségű társadalmi átalakulások bekerülnek horizontjába (Napszámosok, Mulatság, Új falu). Keletkezése és megjelenése idejét figyelembe véve váratlan természetességet, spontán nemzetköziséget áraszt a Colin Masonnek szóló Vers a távoli baráthoz. Férfi és nő egymásra találása, a szerelem mindenfajta önzésen fölülemelkedő kölcsönössége fogalmazódik meg több hasonló erejű vers közül például az Együttben:
| Ime a boldog pillanat, |
| mikor kétféle érzék rezdülése |
| a kedves zajban egymást veszi észre: |
| a világ közös örömét. |
| S egy villanásra őszintén megérti, |
| hogy másokért szép önmagunknak élni. |
A Bartók vagy a Szervánszky Endrének ajánlott Vallomás tanúsága szerint intellektuális lírájában a fiatal Fodor András nem törekszik végleges lapidaritásra, nem a gondolkodás végeredményét rögzíti, hanem a tudatfolyamat spontán alakulását is utánozza. A dikció mégsem bőbeszédű, a szerkezet nem laza. A témák variálása, a visszatérések és ellentétezések megformálása mögött zenei törekvés, egy sajátos lírai szonáta- vagy rapszódiaforma kialakításának ambíciója sejthető. Igazolja ezt az Egry József emlékének szentelt, antológiadarabbá vált A vízrenéző is, amelyben a múzsák testvérisége nemcsak a festői és költői kifejezésmód találkozásában jelenik meg, de a szöveg részben akusztikus, részben motivikus és kontrapunktikus megszervezésében is:
| Barázdált arca vízre néz, |
| de szeme egyre érzi, látja, |
| ahogy körötte tündököl, |
| csodákat ír a fény, a pára. |
| És tudja: nincs szilárd világ, |
| a föld, a hegy se mozdulatlan, |
| valami lelkes lendület |
| feszeng a sok nehéz anyagban. |
{808.} Nehéz időben jelent meg és kirekesztéssel járó kritikai fogadtatása miatt pályáján újabb válságot idézett elő második kötete, a Józan reggel (1958). Az otthon keresésének és kiküzdésének emberi melege után az ocsúdás, az illúzióvesztés élménye következik, hazug káprázatok, vakító tilalmak idézik elő azt a télies, viharos asszociációvilágot, amelyik Juhász Ferenc, Nagy László és mások metaforikájához hasonlóan az ő költészetében is izgalmas kettősséggel, vibráló ambivalenciával telítődik. Bonyolulttá válik, rétegződik a korábban egyszerűbb időszemlélet, a kötetben a fejezetcímek helyét is évszámok foglalják el: 1955, 1951–52, 1956–57. Zaklató élményeket mond ki, a Rossz, az embertelenség, az abszurditás bugyrai felé sodródik a költő; új, drámaibb értelmezést kap a korábban védett intimitást jelképező otthoni kisvilág (Mérei dombok), s bármilyen vonzóak, ígéretesek az 1955-ös varsói VIT lírai élménybeszámolói, annál nyomasztóbbnak mutatja tünékeny átmenetiségüket a másik két ciklus közérzetjelentése. Az önkínzó feszültségek átélése, a szorongva is kiegyensúlyozottnak maradó ember őszinte helytállása során Fodor András egyfajta szigorú dialektikához, a világ kétarcúsága megragadásáig jut el, és az üldözöttekkel való szolidaritás korszerű erkölcsiségét alakítja ki (Villámlik). Első kötete szabadabb verselése után élményvilága disszonanciáit különleges ritmikai bravúrokkal kényszeríti formába, legszívesebben az oroszos, nyekraszovi időmérték sokféle lehetőségét variálja és alkalmazza a magyar nyelv természetéhez.
1957-es nyugat-európai útjának élményei ihletik az Át a tengeren című ciklust, amely évek múlva, az elhallgatás kísértését legyőző költő Tengerek, dombok (1961) című kötetében jelenik majd meg. Lírai útinapló, de a tájakkal, városokkal, emberekkel: a nagyvilággal való találkozás mámora közepette belső utazás is folyik, a lélek számvetése, hovatartozásának eldöntése, immár megélt alternatívák alapján:
| Szerinted nincsenek határok, |
| nincsenek országok, se népek. |
| Szerinted csak az ember fontos ... |
| Én mindig őket hordozom: |
| az összebúvó közösséget, |
| az otthon kötelékeit. |
| Csak általuk, csak értük élek. |
| (A barátság csodája) |
A közösség és a barátság tiszta örömével, "a jóra érző emberséggel" "a személytelen mohó világ" ábrái feleselnek. Anarchia és fegyelem dilemmáját éli át az Aréna költője, a polgári kultúra, a modern zene problematikája töprengő meditáció, belső vita tárgya lesz a Hangverseny Párizsban című hosszabb versben. A versek elrendezése, kohéziós kapcsolataik kiaknázása olyan epiko-lírai karaktert kölcsönöz a ciklusnak, amelyben a későbbi főmű, a Kettős rekviem formai {809.} előzménye tapintható ki. A Tengerek, dombokat Kezdeni újra címmel önálló fejezet zárja, epilógusaként az ötvenes, prológusaként a hatvanas évek Fodor-lírájának. Leküzdi elnémulással fenyegető válságát, vállalja a "köznapok igáját" s vele együtt egyénisége, alkata belső parancsát; itt szilárdulnak meg magatartása, világképe és poétikája módosulásaikban is tartós jellegzetességei. Polemikus ars poeticája, a Titánok toborzója "űröklelő modor" és "jeges romantika" helyett a pontosság, a tisztesség, a látszólagos szürkeség és alázat kötelmeit vállalja, emberi és költői erkölcsét ebben a maximában összegezve: "kimondani a tiszta szót / a csillagoknál nehezebbet."
A hatvanas évek egyenletes ritmus szerint sorjázó további kötetei (Fordul az ég, 1964; Arcom útjai, 1967; A csend szólítása, 1969) folyamatosan kirajzolják érett költészetének főbb vonásait. A világirodalomban való műfordítói tájékozódástól sem függetlenül, vezéreszméje a térben és időben lehető legtágasabban értelmezett szellemi haza és a benne való otthonosság keresése. Nem kiagyalt, elvont utópiát kér számon a valóságon, mércéje – az eszményi pillanat, a boldogító tapasztalás – immanens, átélt realitásból származik. A világkép gyermekkorban birtokolt teljességét és harmóniáját akarja magasabb fokon újjáteremteni (Sínen járni), az átélés és a megismerés vágya hajtja otthon és idegenben (Lengyelek), a kisközösségek, a közvetlen emberi kapcsolatok univerzumában talál elemére. Kulturális vonzalmai, szellemi élményei mögött személyes kötődések, társulások rendszere sejlik föl:
| Világító tekintet udvarában, |
| emberi bűvöletben élni! |
| Amennyit mások fényében láttam, |
| annyit tudok. |
| (A szem hatalma) |
Szemléletében a lélek ünnepei elválaszthatatlanok a külső szituációtól, a helyszíntől, személyektől, a "rítus" körülményeitől; a szellemi és az érzéki élmény összeforr: "Ujjunkon, arcunkon sosem érzett tapasztalások pórusa" – írja Fülep Lajos szavainak hatásáról Az ezredik estében. A tiszta és tartalmas kapcsolat, a közösség mint öncél, emberi igény, a humánum gyakorlati terepe Fodor András költészetében a legnagyobb érték. Ehhez képest kitüntetett szerephez juttatja a barátság érzelmi és erkölcsi kérdéskomplexumát. W. H. Auden példájától is bátorítva gyakran egyetlen személyhez, meghatározott befogadóhoz intézi szavait, mintegy a vershelyzettel érzékeltetve az intimitás, az egymást félmondatokból is értő közvetlenség hangulatát. A másik emberre irányuló figyelem az önmagunkból való kilépésnek, a személyiség megsokszorozásának lehetőségét is ígéri, térbeli és időbeli korlátai áthágására képesíti – misztika vagy gerjesztett révület nélkül – a másképpen izolált, önmagára korlátozott individuumot. Így lesz lírájában a barátság a "véges szabadság ráadása, / egyetlen érv az elmulásra" (Egy {810.} barátságra), a fogalom filozofikus távlatot kap, az emberi létezés ígéretes perspektívájaként igazolódik.
Az emberiesített természet, a szép beszélgetések, a peripatetikus filozofálás alkalmai, a zenében, művészetben, irodalomban való közös elmélyedés gyönyörűsége, ezek az evilági üdvösséget jelképező motívumok költészetének csak egyik pólusát alkotják; a másikat az az élmény határozza meg, amelyet egy találó verscím Az idegenség bánatának nevez: "Mert mindegy: ínséges kopár, vagy tündöklően tág világ, / ha emberként kívülrekeszt, futnál kínoddal máshova." Történelmileg Fodor Andrást és nemzedékét a személyi kultusz, a dogmatizmus, a hidegháború évei ismertették meg a valóság szorongató, ellenséges oldalával, s ez a trauma életre szólónak, feledhetetlennek bizonyul pályáján. Nemcsak az idevágó tapasztalatokat rögzítő versek máig gyarapodó sorozata vall erről (Töredék, Tilalmas ifjúság, Az ördög győzelme, a későbbiek közül: Barátaimmal, Álom a megalkuvásról stb.); szemléletét, költői magatartását is határozottabbá, keményebbé, összetettebbé változtatja az ötvenes évek problematikájával való tudatos szembenézés. Fölerősödik a polarizált világ élménye, a dualisztikus, ellentétekben való gondolkodás. "A dolgok tükre két arcot mutat", a világ ideális és torz, jó és rossz részre hasad, s a feszültségek föloldása – ellentétben a harmonikusabb, tudatosan klasszicizáló korai versek többségével – gyakran elmarad (Józan reggel, Holtak és élők). A másik következmény a művészi felelősségtudat megnövekedése, a szenvedéllyé fokozódó józanság, a konok igazmondás imperatívusza. Stílus, írásmód, költői irály kérdésein túl mindez már az Ars vitae szférájába tartozik, a világ és az egyén folytonos, öntudatos megfigyelését jelenti, benyomások összevetését és ellenőrző elemzését, megfeszített intellektuális munkát, hogy az élmények minden rétege, az emlékezet teljes tartománya tudatosuljon, életként és tanulságként megőrződjék. A Zuhatag idő programérvényű szavai a sorsot a múlás rétegei alól kifejtő emlékezet elkötelezettjének mutatják a költőt:
| Néma a lét és hallgatnak a dolgok. |
| Szólj hát, bármily nehéz. |
| Formálj az elfolyóból maradandót! |
| Makacs bálványaidtól visszahőköl |
| talán a feledés. |
Ami a megvalósulás mikéntjét, a költői módszert illeti, verseit a lírai realizmus és az elemző intellektualitás, az életszerű konkrétumok és az absztraháló, általánosító tendenciák együttesen jellemzik. Indulat- és gondolatmenetének, érzelmei mozgásának nemcsak végső összegezését írja le: a folyamatot is fontosnak tartja, míg a sejtelemszerű homályos belső tartalom megvilágosodik, határozottá válik, formát ölt. Gyakran kezdi a verset a hely és az idő megjelölésével, a "szereplő" személyek portréisztikus jellemzésével. Elbeszélő elemek, mozgás, időbeli folyamatok rögzítése sem idegen tőle, mégsem válik anekdotikussá; az inkább jelzett, mint kifejtett események voltaképpen az egymást követő lelkiállapotok tárgyiasulásai, a {811.} belső mozgás tükröződései, alkalmak a reflexióra, az érzelmi és gondolati kommentárra. Az érzéki realitás és a bensőség síkja között izgalmas vibrálást érzünk, az új valóságelemek, megfigyelések új emocionális és intellektuális mozzanatokat is felszínre hoznak. Az említett Aréna, Át a tengeren, Hangverseny Párizsban után a Pannónia, a Születés, a Változás, a Vonatok, Az újszülött stb. is a hosszúvers ilyen sajátos, a Juhász Ferenc és Nagy László műhelyében kikísérletezett típustól markánsan eltérő változatát testesíti meg. Amazok egy-egy mitikus magjáig lecsupaszított emberi, természeti alaphelyzet metaforikus, látomásos expressziójával érnek el erős hatást, Fodor András eszköze a mozgásában ábrázolt érzés és gondolat; amott a szókincs megújítása és a költői kifejezés eszközeinek (ismétlés, halmozó fölsorolás, mitikus jelképrendszer) fölelevenítése jelenti a legfőbb újdonságot, itt a rugalmas, változatos, a közlendőhöz simuló mondattan, a lényegretörő szerkezet, az "értelem grammatikája", még az olykori prózaiság, dísztelenség és diszkurzív jelleg árán is.
Fodor András korántsem hiszékeny, magabízó költő. Lírája egyéb szólamait kezdettől fogva hol lappangó, hol nyíltan megvallott válságmotívumok, a kételkedés, az önvád hangjai kísérik. Egyre nyomatékosabban figyelmeztet, hogy életének és művének rendje feszültségek eredője, s egyensúlya széttartó erők megregulázásából származik.
| Láthatnád, |
| ... |
| Mennyi halálos nyugtalanság |
| feszül, dobog keresztezések |
| ideges tilalomfáin. |
| ... |
| míly különös, mi foghatatlan |
| magány köröz |
| a működés |
| kövekbe ékelt |
| tengelye fölött. |
| (Magasból) |
A természetesen, szervesen bontakozni látszó életművet hivalkodás nélkül tudatosított törések, az elhallgatás hosszabb-rövidebb próbái szakítják meg. 1949, majd 1957 után évekig nem ír verset, s ha az alkotás vágya legyőzi is a némaság kísértését, második kötetétől kezdve a hit és a kétely belső küzdelme állandóan jelen van verseiben. Költészete az olyan, másokért élő, közösségi ember vívódásainak tükre, akit a József Attila-i örökségből alkatánál fogva a jóság és a szeretet költői kifejezésének lehetősége ragad meg, az a feladat, hogy "szépet, tisztát kell már egyszer fölmutatni az embereknek". De nem a szerep naív eljátszására, hanem lehetőségeinek megvizsgálására törekszik, e vállalkozás és alkat mai esélyeit elemzi, a bűntelen bűnösség sajátos új változatát fogalmazza meg (Feloldozás). A hatvanas években egyre világosabban látja: ha az önmegvalósításhoz, vállalt {812.} programjához ragaszkodik, az árral szemben kell úsznia. Közvetlen tapasztalatai a szeretet kudarcára, a jóakarat elégtelenségére, visszájára fordulására figyelmeztetik (Bukott angyal, Bűneim). Tragikus élmény forrása lesz számára az emberi kapcsolatteremtés korlátozottsága, a barátságokra, szerelmekre nyitott lélek kiszolgáltatottsága, magánya (Válasz egy levélre, Kockázat). S mindez beleilleszkedik a rohamosan fejlődő, de az emberi lelket nem gazdagító technika, az új sivársággal fenyegető világcivilizáció látomásába, amely külföldi utazások, de némely hazai tapasztalatok nyomán is egyre komorabb figyelmeztetésként fogalmazódik meg újabb termésében:
| Minden gyorsabb és elérhetőbb lett, |
| de zuhanó testünk a felelősség. |
| Az idő súlya mellünkre tolul. |
| Hogy védjük meg magunk a szeretettel? |
| (Változás) |
A Másik végtelen (1970) verseiben a kínzó konfliktusok, a drámai küzdelem föltárása olyan zaklatott, hajszolt, "modern" hangot állandósít, amilyenre addig még a legsúlyosabb krízisek idején is csak elvétve akadt példa. Lélekállapotának stilisztikailag a fölfokozott expresszivitás, a jelzésszerű, a közlést inkább sejtetéssel, szuggerálással fölcserélő technika felel meg, a költői képek néhol már Dylan Thomas módjára kergetik egymást (e kapcsolat tudatosságát néhány fölismerhető "rájátszás", szándékolt allúzió is bizonyítja).
Főként az eddig pályája egyik csúcsát jelentő Kettős rekviemben (1973) erősödik meg s villant fel tragikus tartalmakat ez a tendencia. Egyfelől költői útirajznak, az 1957-es angliai versfüzér folytatásának látszik e ciklus, másfelől a gyászolás és emlékműállítás gesztusának, Fülep Lajos és Colin Mason, a tragikus hirtelenséggel elveszített mester és barát búcsúztatásának. A két cél összefonódik, megnöveli egymás hatását. A kettős haláleset fájdalma fokozza a költő érzékenységét az európai élet és kultúra válságjelenségei iránt, ez utóbbiak tükrében viszont az emberség és műveltség végvárait sújtó egyetemes veszteségnek mutatkozik Fülep Lajos és a zenetudós Colin Mason távozása. Fodor András költői világának pólusai, a szorongató idegenség és a szívósan kiküzdött remény-elv minden korábbinál tüzesebben szikráznak össze a versekben, az otthontalanság, a száguldás a semmibe élményét (Hajsza) már csak az elpusztíthatatlan szubjektív bizonyosság, az értékek, megőrizni való emlékek továbbvitelének hite és pátosza ellenpontozza:
Ahogy Domokos Mátyás megállapítja: a Kettős rekviem úgy vall a költő halottairól, hogy a bennük testet öltő "emberi és szemléleti szubsztanciát tükrözi", "Fülep tekintetével is nézi Angliát és Masonéval a hazát". Ez egyúttal bölcseleti állásfoglalás, lírai válasz a végső létkérdésekre. Fodor András halál-költészete nem eszményíti és nem poétizálja az elmúlást: a személyiség varázsát megörökítve, a "lélektől lélekig" kapcsolatokban megmutatkozó arculatot, ismételhetetlen értéket őrizve és formába öntve próbál meg védekezni "a sors törvénye ellen".
A hetvenes években egy-egy önálló kötetben tolmácsolja Tadeusz Różewicz, Alekszandr Tvardovszkij, Philip Larkin költészetét, s szorosabbra fűzi kapcsolatait a skandináv és finn, valamint a jugoszláv és a bolgár lírával. Ennek az újabb műfordítói korszakának legjobb eredményeit tartalmazza a Mezsgyék című gyűjtemény (1980). A válogatást mérlegelő Mező Ferenc joggal írja, hogy Fodor András "egy nagyon tág, de mégiscsak körülhatárolható költői magatartás iránt" a legfogékonyabb, azokkal azonosul igazán, "akiket művészi alkatuk a szárazon izzó, intellektuálisan is motivált szenvedélyek, s a jelszavakat mindig figyelmen kívül hagyó szikár hűség szavainak kimondására predesztinál". A költő maga kritikai esszéiben "elsődleges költői teljesítménynek" nevezi a műfordítást, de olyannak, amely "azonos vagy közelítő szinten föl tudja idézni" az eredetit, belülről újra megteremtve "a kompozíció teljességét, művészi igazságát". Legjobb műfordításait az értelmező intellektus szabatosságigénye, tisztázásra törő racionalizmusa, az érzékletes festői láttatás, az eredeti ritmikának minél pontosabb, de legalább hangulati sugallatában hasonló visszaadása jellemzi. Lehetőleg a versmondattani sajátosságokban is követi az eredetit, így az Auden-tolmácsolásokban az aforisztikus fogalmazás példái mellett az asszociációk kanyargását, az alárendelői szerkezetek hierarchiáját áttekinthetően közvetítő hosszú mondatok is megállják a helyüket. Fodor András mindvégig saját költőit fordítja, világirodalmi vonulatot rekonstruál a maga költészete mögé, de nem a szellemi kisajátítás, hanem a termékeny közvetítés, a hasznos kölcsönösség jegyében.
A hetvenes években megjelent versköteteiben (Az idő foglya, 1974; A bábu vére, 1978) folytatódik a megőrzés, a belső kontinuitás, az üresedő világgal szemben az emlékekhez való dacos és gondolatilag egyre mélyebben átélt ragaszkodás motívuma:
| De nem igaz, hogy akinek |
| lábát, kezét levágják, ott belül, |
| átkapcsolt örömök vigaszával |
| él mint a többi, él, mint azelőtt. |
| (Élni tovább) |
{814.} Az érzékenység jogát, a konkrét elemzés, a tárgyszerű hitelesség szükségét és emberi méltóságát emelik ki gondolati versei (Különbözés, Csak mi ...), amelyekben új fejleményként egyre gyakrabban jelenik meg a merészebb elvonatkoztatás, az életképszerű keret elhagyása. Az ember, divatos filozófiákkal ellentétben, az ő fölfogásában nem azonos a közérzetével, élete nem merül ki a szorongásban, mert más, hatalmasabb kozmikus, biológiai és szellemi erőkkel is érintkezik, s ezek arról győzik meg, hogy a folytatódás "annyi keserves szégyen után is" megérdemli a kegyelmet. A Tovább aforisztikus megfogalmazásával kifejezve: "a működés több, mint a lét." Ha korábban a lírai én mitikus és kozmikus fölnagyításától, végtelenbe növesztésétől, az "űröklelő romantikától" határolta el magát, most az arctalan egybemosódás, a különbözni képtelen sablon és konformizmus ideológiájával is vitatkozik. A már címével is nagyszabású körképre utaló Panorámában a magasból szemlélődő moralista tekinti át a kor londoni vásárát, egyforma iróniával az "éltető közöny nagy fogaskereke" meg a törtető "egyéniségek" érdekből táplált kultusza iránt. Fölényét azonban rezignált lírai helyzetelemzéssé változtatja az optika megfordítása, a lentiek szemléletébe való belehelyezkedés: alakját talányosnak, igazát elhanyagolhatónak minősítik, megkérdőjelezve a példa-emberségre törekvés, az etikus eszmények melletti kitartás értelmét:
| – Az a kíváncsi szobor ott, |
| akár a katedrálisok |
| talányos figurája, |
| mindegy: angyal, vagy ördög. |
| Túlságosan magasból néz a földre. |
| Nem láthatja a küzdés igazát. |
| Fölénye csak viszonylagos. |
| Tulajdonképp |
| elhanyagolható. |
Az intellektualitás és az erkölcsi kritika szerepének növekedése a keményebb, kevésbé poétikus versbeszéd térhódítását vonja maga után. A valóság prózája gyakran áttétel nélkül, közvetlenül kerül a versbe, hol a leleplező irónia eszközeként, kollázs-szerűen (Breach Candy Swimming, Bombay), hol meghittebb tartalmak alig stilizált közlése, elhitető tárgyiasítása céljából (A feleség levele, Egy kamaszregény vázlata). Ugyanakkor a nyomorúság, a betegség legkézzelfoghatóbb formáival való találkozás élményei (kórházi tapasztalatok, az elmaradott országok kiáltó szociális igazságtalanságainak megismerése) a költői tematikát is átszínezik, s a kegyetlen, verista valóságszemlélet benyomását erősítik (Ki itt belépsz ..., Tanúvallomás). Megfogyatkoznak a bensőséges pillanatok, az idill alkalmai, a szemlélet elszántan objektív. De a vállalt tartózkodó visszafogottságon áttör az emóció és indulat, a mértéktartás és önfegyelem csak leplezi, de nem oltja ki az érzelmek belső izzását:
Műveltsége és racionalista hajlama Fodor Andrást kiváló értekező prózaíróvá avatja. A vers esszéizálódásának és az esszé műalkotássá emelkedésének tendenciája – mint modern intellektuális költőink legtöbbjénél – nála is együttesen jelentkezik. Tanulmányíróként közvetlen szolgálatot vállal, az irodalmi értékrend és szemlélet előítéletein akar változtatni. József Attila-esszéjében, a Szólj költeményben (1971, 1975) egy költőtípus mellett érvel, egy művészi attitűd létjogosultságát bizonyítja a példa- és mértékadó géniusz életművének bemutatásával. Nyílt vagy közvetett vitát folytat azokkal az interpretációkkal, amelyek az avantgarde lázadót, az elidegenedés és az egzisztencializmus előfutárát, egy elvont lírai ontológia megszerkesztőjét vagy – ellentétes elfogultsággal – a szólamszerű agitációt méltatják József Attilában. Élet és mű hézagtalan összeforrása, az alkotás egészében és részleteiben egyaránt érvényesülő belső, személyes hitel, a versek kép- és hangzásvilágát meghatározó törvényszerűség, a kompozíció rendjét szervező tudatosság, "vízió és ráció teremtő kölcsönössége" – ezek a legfőbb ismérvei József Attila-képének. A költő sorsáról, az értetlenség és a magány okairól, következményeiről szólván Fodor András a tehetség megbecsülésének, szeretetének és támogatásának azóta sem avuló követelményeire figyelmeztet. Ez utóbbi gondolat aktuális nyomatékkal tér vissza A nemzedék hangján (1973) című tanulmánykötet lapjain, főként irodalmi, képzőművészeti, zenei életünk érdemüknél kevesebbet szereplő, a szükséges bátorítást, elismerést hosszasan nélkülöző alkotóiról vázolt portréiban. Az értékek háttérbe szorulásának okát és eredetét leggyakrabban a dogmatikus periódus torzulásaiban fedezi föl, de a jóvátételhez, a szemléleti és gyakorlati következmények levonásához szükséges rugalmasságot és erélyt a későbbi időszakban is kevesli. Megfigyelésekben gazdag vers- és műfordítás-elemzések, zenei tárgyú eszmefuttatások, a világirodalom távlatait fölvillantó tanulmányok, a hazai táj meg Anglia, Írország vonzásáról tanúskodó naplójegyzetek bizonyítják a kötetben az esszéíró szellemi világának tágasságát, a kozmopolitizmustól érintetlen nemzetköziségét, sokoldalú fogékonyságát és több művészeti ágra kiterjedő műveltségét.
Más könyvesszéi (Igor Sztravinszkij, 1976; Vallomások Bartókról, 1978) a modern zene történetének egyetemes jelentőségű alakjaihoz kapcsolódnak, s az ábrázolás pontosságával, az életrajzírói, illetve kortörténeti alapossággal szakma-{816.}beli zenészeket is elismerésre késztetve fejlesztik tovább a korábbi tanulmányok gondolatkörét. Sztravinszkij sokat vitatott, bonyolult, proteuszi egyéniségében a modern ember és művész ismérveit kutatja, oroszos és kelet-európai vonásait szerves egységben láttatva nemzet fölötti függetlenségével. A századelőn indult nagy nemzedék magányos, rokontalan alakjai helyett azért is fordul éppen hozzá, mert "hosszú életpályáján vitalitása, alkotóereje és merkúri összekötőképessége miatt folyamatosan vonzotta magához a kor nagy szellemeit". A Bartók-könyv történetírói precizitással és a személyes emlékezet élményszerűségével idézi föl azt a "küzdelmet", amelyet a fordulat éve után az akkori fiatal értelmiség javának a bartóki örökség teljes birtokbavételéért, földolgozásáért a megmerevedő kulturális politika ellenében kellett megvívnia. A két kötet egyik fontos közös tanulsága, hogy a modern zene nemzetközi kapcsolataiból kiszakítva a maguk értékeit sem tudjuk igazán fölfogni és kultiválni, tehát a Bartók-élmény szükségszerűen vezette el a költőt és nemzedékét a bezárkózás kritikájához, a művészetek egyetemes szemléletéhez, a szellemi tágasság igényéhez. Így bontakozik ki a vers, a műfordítás és az esszé hármas egységéből Fodor András emberi és költői arculata, egy összetett és eredeti intellektusé, aki elhárítja a magyar szellemi élet megosztottságát, antinómiáit, s a különböző nemzedékeket, művészeteket és szellemi irányzatokat közelítő kísérleteivel a megőrző, a megtartó, de az új felé is nyitott, a korszerűséget a folyamatossághoz ragaszkodva kivívó magatartás életképességét igazolja.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |