{834.} EÖRSI ISTVÁN (1931)

Eörsi István (1931) fordításaival hívta fel magára a figyelmet. Első verseskötete 1953-ban jelent meg. Munkássága szerteágazó: írt drámát, novellát, s rendszeresen jelennek meg publicisztikai írásai és tanulmányai. Műfordítói tevékenysége jelentős: érdeklődése főként az angolszász és német nyelvű irodalom felé vonzza. Sikerrel fordít klasszikus és modern szerzőket egyaránt. Az ő nevéhez fűződik Lukács György Esztétikájának és Ontológiáiknak magyarra fordítása is.

Eörsi István is annak a nemzedéknek a tagja, akik fiatalon, tele lelkesedéssel indultak a költői pályán az ötvenes évek elején. A Fiatal szemmel (1953) című kötete még harcos optimizmust, fiatalos lendületet és töretlen hitet tükröz, a sematikus költészet íratlan szabályai szerint. Az aktuális közéleti, politikai tárgyú versek mellett megjelennek a hétköznapok apró idilljei, a szerelmi és családi boldogságot megéneklő költemények.

Nem telik el azonban sok idő, s az Ütni az ördögöt (1956) című kötetben már egy egészen más költő jelentkezik. Ez a kötet egyik tanulságos – ha esztétikailag nem is kiemelkedő – dokumentuma az időközben lezajlott politikai változásoknak s az irodalmi élet lassú – de csalhatatlan jelektől kísért – magáraeszmélésének a sematizmus tetszhalálából. A kötet szinte teljesen visszhang nélkül maradt, a hamarosan bekövetkező történelmi kataklizma elsodorta nemcsak a verseket, de írójukat is a nyilvánosság porondjáról.

A biztonság megingásáról, az idill szertefoszlásáról adnak hírt ezek a versek. "Régi, fényes biztonságom nem volt mégsem színarany" – panaszolja a költő a Gubbasztó című versben; s egykori "vakságán" gúnyolódik önironikus fintorral:

Kurjongattam: úgy vigadtam

hejehuja-hopp!

Hittem: minden egyszerű,

Mégsem a kiábrándultság, a pesszimizmus mozgatják a költőt, hanem mindenekfelett az igazság kimondásának, a tisztázásnak, az őszinte szónak a vágya: "Ne kelljen soha mást beszélni, mint amit ajkaim kívánnak" (Egy gyanakvónak).

Közéleti érdekű, közvetlenül politizáló versei szatirikus éllel veszik célba a társadalmi, politikai megújulást gátló erőket. S noha szerepel a kötetben jó néhány hangulatot, élményt közvetlenül megverselő, hagyományos eszközökkel dolgozó leíró költemény, egyik-másik vers már költői pályájának további állomásai felé mutat. A groteszk iránti hajlam villan fel a Hála című versben, a Vallomás címűben a leírás képi érzékletessége az elvont intellektualitás hordozójaként jelenik meg. A kötetben szereplő műfordítások is jelzik a költő világlátásának tájékozódási pontjait: a legtöbb verset Heinétől fordította, s a klasszikusok mellett szerepel két Brecht-fordítás is.

{835.} Hosszú szünet, tizenkét év után jelenik meg a Változatok egy közhelyre című kötete (1968), s bizonyítja, hogy az eltelt idő alatt Eörsi István egyéni hangú, eredeti költészetet hozott létre. A kötet versei híven tolmácsolják a költő életérzését: a rezignált kiábrándultságot, a kilátástalanság és bizonytalanság állapotát, a költő személyiség- és egzisztenciális válságának tüneteit.

igenből lesznek nemek, a nemből meg igenek,

de én vajon mi vagyok, de én vajon mi leszek

(A nemek és az igenek)

– kérdezi villoni hangütéssel és villoni szenvedések árnyékában, de a 20. századi, talaját és biztonságát vesztő költő konfliktusait érzékeltetve.

A szenvedés, a kilátástalanság tudata mégsem a mindent feladás, a kétségbeesés irányába mutat. Eörsi István iróniával és öniróniával egyensúlyozza ki a közte és a világ között támadt légüres tér veszélyes hatását. A Mióta nem vagyok veled című ciklus a szenvedést, a kiszolgáltatottságot idézi, keserű szarkazmussal, visszafojtott izzású intellektualizmussal, a lírai önsajnálatot és ellágyulást száműző, tárgyilagos, szűkszavú objektivitással.

Objektivitását, azt a képességet, hogy kívülről és felülről szemlélje önmagát, a későbbi években is megtartja. Az Egymás mellett-ciklusban a vágy, a kielégülés és beteljesülés, az aggódó és tünékeny boldogság fanyar énekeit gyűjti egybe; az érzelmek líraiságát itt is racionális fegyelemmel ellenpontozva. A Fintor-ciklus versei is a kívülállás jegyében fogantak; a költő elidegenedettsége önmagától és a világtól azonban nem abszolút érvényű, hiszen gunyoros-ironikus felhangjaival magát az elidegenedettséget is megkérdőjelezi:

így él ma Eörsi – hiába beszélek,

a késemre bámul, némán nem-et int,

s ha nagyritkán szól, elidegenedésnek

nevezi baját bölcs könyvek szerint.

(Mint hajótörött)

A hatvanas években Eörsi István megtalálja a számára leghitelesebb, mondandóinak legmegfelelőbb látásmódot és kifejezési formát: a groteszk ábrázolást, mely nemcsak lírájában, de színműveiben is uralkodóvá válik. Ezzel nemcsak a világirodalom mozgásaira, változásaira reagál, hanem a közösségben helyet nem találó, a meghasonlott és csalódott egyén magatartását is kifejezi, aki inkább torz fintorba görbíti az arcát, mintsemhogy sírni, panaszkodni lássák.

Csak virágon élni a marha se bír,

meg kell ma tanulni groteszkül

mondja a programadó versként is felfogható, Groteszk című versben.

{836.} Eörsi István azért is sajátíthatta el kitűnően a modern lírai technikákat, poétikai vívmányokat, mert műfordítóként számos modern költő verseit tolmácsolta a magyar közönség számára. Elsősorban az úttörő Brecht-fordításokat említjük. Brecht költészetét már az ötvenes években felfedezte: tőle tanulta a hetyke fölényt, a könnyed, de súlyos mondanivalójú szellemességet, a dolgoktól és jelenségektől való ironikus távolságtartást, az "elidegenítő effektus" technikáját. Azt a fajta "költőietlen költőiséget", mely elveti az érzelmeket, a költői én versben való őszinte kitárulkozását, s helyette a racionalizmust, az értelmet, az intellektust avatja a legfőbb versformáló elvvé.

A meghökkentés, a polgárpukkasztás, az erős, váratlan és szokatlan kiaknázása sem idegen Eörsi Istvántól. A számtalan világirodalmi párhuzam közül említsük meg Ginsberg, Kerouac és Gregory Corso nevét, az amerikai költészet és próza híres-hírhedett fenegyerekeit.

A párhuzamok itt valóban csak párhuzamok; tanult ugyan költői technikát és látásmódot a modern költészet képviselőitől, de közvetlen hatásról nincs szó. Azért sem lehet, mert nála mindig a gondolat, az intellektuális mag a versformáló erő, s nem a különböző formai megoldások alkalmazása vagy elvetése.

Talán az sem véletlen, hogy a következő kötet (Különremény, 1971) leghosszabb ciklusának az Útközben címet adta; elképzelhető, hogy a cím távoli utalás Kerouac Úton című művére, de mindenképpen hasonló életérzést fejez ki. A 20. század ötvenes-hatvanas éveinek modern vagabundusai közé tartozik Eörsi István is, aki a ciklus mottójában így fogalmaz:

Otthontalanságokban otthon,

meztelenre-öltözött

idegen tájak s nők között

kell önmagammal összeszoknom.

Az állandóság, megállapodottság helyett a bizonytalan, a mindig változó, a mindig új lesz ennek a költészetnek a közege. Ez a fajta életérzés egyrészt a kispolgári – polgári, szokásokon és hagyományokon alapuló, állandóságra törekvő életforma elleni lázadást fejezi ki, de Eörsi István esetében több és mélyebb mondanivalót is hordoz. A változás, a mindig új megnyilvánulási formája nála is elsősorban a szerelem, a nő: a búcsú és egymásratalálás szüntelen villódzása.

Fontosabb azonban az a változás, a mindig újra, ismeretlenre való törekvés, amely a költő belső világában, a gondolkodás, az intellektus körén belül zajlik.

Herakleitosz óta örömest szemlélem

a folyókat. Csak a változás

vígasztal. Ha jól értem,

az elégedetlenség jele ez.

(Herakleitosz óta)

{837.} A kötet Folyamatok című ciklusa a nézőpont tarka sokféleségével hódol a változatosságnak: olykor meghökkentően groteszk hatású, modern helyzetdalszerű verseket tartalmaz (Kutyaszemmel, Egy hegylakó naplójából, Egy hómunkás feljegyzéseiből, Pályafutás).

A Laci és Fodor című apró vers látszólag igénytelenebb költeményei közé tartozik. De az egyszerű, majdhogynem primitív hangütés, a gyermeki nézőpont hangsúlyossága kiáltóvá teszi azt a gondolatot, mely szinte pőrére csupaszítva, megfellebbezhetetlen evidenciaként szólal meg a versben: hogy "sose jó, ha felakasztják a macskát, mert a macska nem arra való". Hogy a macska nem arra való, hogy felakasszák, hogy a kegyetlenség sohasem lehet racionális – ez közhely, de olyan közhely, mely állandóan bizonyításra szorul.

Nem minden esetben sikerül hasonló evidenciaélményt nyújtania. A gondolat olykor már félig kész, nyers állapotban verssé válik; a szándékolt költőietlenség elnagyoltságot, bizonytalanságot takar. A választott költői magatartás olykor pózzá merevül, s nem hitelesíti a vers megszenvedett, kiküzdött igazsága, mely ha költőietlen formában jelenik is meg, mindig esztétikai hitelt is ad a versnek.

Eörsi István küzd a verssel, küzd saját magával és a világgal. A kötet első ciklusának darabjai közérzetregisztráló, felmérő-leltározó, önelemző versek. A költő "igenek és nemek", erkölcsi választások, dilemmák kereszttüzébe szorítva próbál meg hűséges lenni önmagához; nem keres "közöket", inkább vállalja az "élek és szögletek" veszélyeit (Közök). Mindezt egy "különremény" nevében, mely filozófiai-etikai megalapozottságú, s mely elvontnak és partikulárisnak tűnhet ugyan, de a történelem távlataiba vetítve a humanizmus, az emberközpontúság eszméivel telítődik:

Nem a csillagok sorsa izgat,

örökre megvannak ott,

de hogy a hunyorgó csillag

majd kikre hunyorog.

(Szabadság, szerelem)

Még közvetlenebbül, a társadalmi gyakorlat közegébe illesztve képviseli humanizmusát, erkölcsi alapállását a kötetben közölt drámai mű: a Huligán-Antigoné. Itt a "bölcs belátás", a józan kompromisszumok, a kicsinyes és álszent megalkuvás ellenében az antigonei magatartást mutatja föl: a csak saját belső erkölcsi parancsainak engedelmeskedő következetességet és meg nem alkuvást, melyre a kisszerű környezet inkább az őrültség bélyegét ragasztja, mintsemhogy szembe kelljen néznie saját felelősségével és bűneivel.

Eörsi István költői pályája még korántsem lezárt. A legutóbbi években azonban, úgy tűnik, egyre inkább távolodik a költészettől, a próza és a dráma irányába. De lehet, hogy ez a távolodás csak időleges és látszólagos, hiszen ő maga így vélekedik a műfajokról: "Én másutt húzom meg a határvonalat a költészet és a nem-költészet {838.} között, mint a lírai közvélemény; igaz, kevésbé is érdekel ez a határ, mint ama másik, amely a jó és rossz szövegek között húzódik."

Irodalom TARTALOM KISS KÁROLY (1930)