KONDOR BÉLA (1931–1972)

Mikor Kondor Béla (1931–1972) első kötete, a Boldogságtöredék (1971) megjelent, a képzőművészt már a kivételes jelenségeknek kijáró figyelem és megbecsülés övezte. Kivált a grafikust. E hírnév fedezetet ígért, érdeklődést támasztott a költő iránt, de magas igényt is jelentett, melynek megfelelni a költő Kondor Béla kizárólag verseivel akart. Ez lehet az oka annak, hogy noha költészete és festészete egyidős, verseivel jóval később lépett a nyilvánosság elé.

A habozás és késlekedés indokolt: a képek és versek világa nem mérhető egymáshoz, a természetük közötti különbség is nagyobb, mint amennyi a formanyelvek különbségéből szükségképpen adódik. A képek jelen idejű drámát tükröznek és egy teljes értékű univerzum megalkotásának szívós szándéka ismerhető fel bennük. Görcsbe merevedett ujjak, kapaszkodók és ragadozók, groteszk vonaglás, iszonyú tudást kifejező szemek, barbár és rafinált gépezetek, {858.} esetlen, árva és megfeszített szentek néznek ránk a képekről. De bukás, szégyen és abszurditás, az emberi nem megcsúfoltatásának és megváltásának végletei között, tehát a "minden lehet" mitológiai színterén jelenik meg, kegyetlenség és kegyelem metszéspontjain. Innen a modernség és az ikonos időtlenség különös egysége.

A versek a képekben zajló küzdelem intermezzóiként hatnak. Csitultabb ihlet, tűnődő önszemlélet termékei. Míg kortársai a meggyőződés bizonyosságával állították igazaikat vagy vallatva, vádolva kérdeztek, Kondor Béla az "úgy tűnik, mintha ..." jegyében közli szomorú észleléseit az emberi szféra beszűküléséről (Szidalmazás). Verseinek ideje sokszor a múlt, arról beszélnek, ami lezajlott.

Mert minden régen volt. Más.

Minden megtörtént, sírhatunk utána;

indulnak a szegényes, mosdató vizek.

Alakot vesznek a kövek ... című korai verséből valók e sorok, de a poszt-állapot érzete a későbbiek során is vissza-visszatér. A rosszkedv stílussá ülepszik, a csalódások, vereségek sem heveny mivoltukban, hanem az egykedvű emlékezés hőmérsékletére hűtve jelennek meg a versben: "Koronként rosszkedvű vagyok hideg, meleg és más miatt. / Aki olvasod, fejtsd meg vett szándékom! Bizony, bizony / várat akartunk és úrnő nélkül a ház, a várúr pediglen bo/ garas gyerek. Micsoda élvezettel jajgatnak a bántott feleségek!" (Utazás, ház). A későbbiekben ez a belső állapotra irányuló figyelem egyre súlyosbodó kondíció-diagnózisokkal szolgál, de a halál közelsége sem képesíti élet-összegező számadásokra. Ahol erre kísérletet tesz, mint Angyal, ördög, költő című terjedelmes írásában, ott is a laza bölcselkedés és a tanulságok közlésének egykedvűségével teszi. A kihűlt keserűség folytán beszéde akkor is szárnyaszegett monológ benyomását kelti, ha fohászkodik, vagy panaszkodik. Furcsa módon még a leromlás miatti önvád és kétségbeesés is inkább egy-egy korai versben sűrűsödik a de profundis helyzetet tükrözni képes művé (Két fohász), ahol az Istenhez könyörgés tragikus létállapotot éreztet. Különben magánya a dikciót is iránytalanságra kárhoztatja. A Kondor-vers általában monoton.

Pedig a képfantázia szabadon követi a belső események szeszélyes logikáját, ki nem mondott indítékok és homályban hagyott összefüggések hézagain zökkenés nélkül halad át, de szeszélye ritkán játékos, gondolattársításaiban a meglepetés és megnyugvás feszültsége, a találat izgalma kevesebb, mint képzelete és látáskultúrája alapján várni lehetne. Nem banális, de a gondolatot fölszikráztató metaforákban szegényes. Szuverén költői világ teremtéséhez anyaga sem elég gazdag; jelképrendszer megalkotására nem is törekszik.

Olyan hiányok ezek, melyek csak a képíró Kondor Béla nemzedéke nagy költőihez mérten ütköznek ki. Ám a Kondor-vers nemcsak szürkébb és szárnyaszegettebb, mint a kortársak lírája, más is. S ez a másság, ez a szuverenitás jelentős vívmány. S bizonyos, hogy küzdelem eredménye, mert kezdettől és következetesen különbözik. Osztályélményeit nem emeli versbe, a politikum nála feloldódik a helyzettudat tartalmaiban. Ítélkező hajlama egy-egy versben formaalkotó erővel {859.} jelentkezik, de nyomban gépiességbe merevedik (Gulliver a laputaiakhoz), katedrálisépítő készségek és kedv híján káromkodó indulatát sem gerjeszti ihletté. Az azonosulás–megcsalatás drámájának már csak konzekvenciáit közli, pályája nem is olyan tagolt, mint a kortárs költőké. Versei természetében sem észlelhetők a stílusváltás éles fordulatai. Eleinte ugyan ő is kötött versben fejezi ki magát, rímei olykor érzékenyen és könnyedén követik a gondolat lejtését (Estéli cigarettaszó), de versszövése kezdettől a próza felé hajlott; a zárt szimmetriák és a poentírozó rímelés idegen tőle, s ritkán él a dal, a zeneiség oldó és emelő effektusaival. Ez azt is jelenti, hogy később, a tágas és laza alakzatokból is hiányoznak az időmérték és a magyar ütemezés emlékei, melyek a versbeszédet kötetlenségeiben is lüktetőbbé, erőteljesebbé tehetik.

Ám, ha színéről nézzük a Kondor-verset, szembeötlő, hogy szürkesége védekezés is. Védekezés a dagályosság s a retorika ellen. A költészet talmiságával szemben, a virágos beszéd, a tilinkózás, a teher nélküli szárnyalás ellenében ő az eszköztelen és póztalan igazmondás lehetőségeit keresi. Nem a siker bizonyosságával, inkább a korlátait tudók fanyar józanságával, annak tudatában, hogy valamiként a tiszta beszédnek is fel kellene szállnia. A repülés ebben az értelemben is vissza-visszatérő álma volt. "Már miért nem röppen fel a dalom / s lenne dal? – – – Hol van már az igazi ének?" – kérdi Előszó című versében. S bár a verssel való vívódás nem válik témájává, a versírás dilemmáját ő is megszenvedte:

Hallgatni akarj! Ne

szólj, csak jóravalót!

S mielőtt szólnál, tízig

számolj, ha nem tudsz

gondolni százmilliót!

Nagy költők közelségében ez a magas igény és a gorombaságig érdes szigor szükségképpen szorítkozott az álságok és az epigonságra kárhoztató hatások elkerülésére. S ez annyira sikerült, hogy Kondor Béla verseit beilleszteni valamelyik irányzatba csak erőszak árán lehet. Mint annyian, a szürrealizmustól ő is tanult, de ahol ez a tudás megjelenik, már személyes készségként működik. Elsősorban a pillanat megtágításában, nyitottá tételében segíti a költőt. Abban, hogy a konkrét látvány messziről eredő tartalmaknak adhasson alakot: a tárgyi világ az Én, a sors jegyeivel teljen meg, s a kép-részletekből könnyedén válthasson a beszéd vallomásba, könyörgésbe. Többször csak a válságos pillanatok szédületeiben adódó látás furcsaságai miatt érdemel figyelmet ez az álomszerű és groteszk képváltogatás (Beszélgetés, Éjszaka, Képek, Dzsó bácsi leánya, Madárijesztő, Mozgófényképek I-II-III.), de a Belgrád-rakpart című versben például sorsjelképpé mélyül a látvány, a színek súlyos jelentést tárgyiasítanak, a képváltogatások pedig a végső pontra jutott ember létállapotának egybehangzó jeleit szólaltatják meg.

{860.} Ezzel együtt és sok emlékezetes képe ellenére Kondor Béla első kötete esztétikai értelemben is Boldogságtöredék: hiteles tudósítás a teljességet ostromló képíró erőveszteségeiről. S ebben a mivoltában művészettörténeti dokumentum, mely a versekhez mellékelt rajzok, grafikusi kommentárok révén egy rendkívüli jelenség arculatát teszik teljesebbé.

A Boldogságtöredék című kötet 1971-ben jelent meg, s ez tartalmazza a szerző által nyilvánosságra szánt verseket. A Jelet hagyni című gyűjteményt már halála után adták ki 1974-ben. Testes kötet és a kiállítása is látványosabb, de csak árnyalatokat ad a képhez, mely a Boldogságtöredékben kirajzolódott.