BEVEZETÉS

1956 táján jelentkezett a fiatal szocialista költészetnek az a nem túlságosan szoros szerveződésű csoportja, mely a Tűz-tánc című antológiában lépett fel először együttesen, demonstrálva a líra átmeneti válságos helyzetében a fiatalok magatartását, a bonyolult társadalmi-politikai eseményekre való reagálás igényét és elszántságát, a szocialista eszmeiség, elkötelezettség jelenlétét. Ezek a pályakezdő lírikusok a szocialista eszmeiségű költészet újjáélesztésének szándékával jöttek az irodalomba, természetes gesztussal vállalták – nem mentesen az avantgarde hatásától sem – a forradalmár költő szerepét. Egyértelmű válaszokat adtak 1956 drámai élményére, ars poeticájukat ez a szembesülés alakította nyomatékosan. Verseikben megszólalt a politikus szenvedély, a forradalmi erély, a szocialista fejlődés megvédett és megtisztított eszményeihez való föltétlen hűség, az állásfoglalás nyíltsága és demonstratív pátosza. A "tűztáncosok" együtteséből – az antológiában, majd az első önálló kötetekben – elsősorban Garai Gábor, Ladányi Mihály, Györe Imre, Mezei András, Hárs György jelentkezése mutatkozott jelentősnek, esztétikailag is figyelemre méltónak.

Néhány év múlva – a hatvanas évek elejére – már jobban szétágaztak útjaik, alkotói pályájuk más-más ritmus szerint alakult. A társadalmi ihletésű, elkötelezett, közéleti szenvedélyű modern szocialista költészet elvéhez ragaszkodva, de az egyéni hajlamokat is szóhoz engedve léptek tovább az együtt indulók. A "tűztánc"-örökség folytatói eltérő irányok szerint keresték a saját ösvényeket. Közös tartalomként elsősorban a politikus költői beállítottság, a forradalmiság, a kombattáns művészi magatartás, a "tiszta szigorúság" jegyében álló etikai program őrződött meg. A politizáló indulat egyik éltető elemévé vált a polgári mentalitás elleni bajvívó kedv, s az eszménykeresés többek figyelmét a nemzetközi munkásmozgalom s a "harmadik világ" harcai felé fordította. A konszolidáció után némelyek közérzetében szóhoz jutott az elégedetlenség, a türelmetlenség, a "magányos forradalmár" keserűsége is, mely olykor bizonyos megmerevedéshez, szemléleti egyoldalúsághoz, érzelmi szikársághoz is vezetett, a valóság szövevényességét leegyszerűsítő művészi szemléletmódba torkollott. A hatvanas évek végén induló lírikusok közül néhányan a hajdani "tűztáncosoknak" ehhez az irányához közeledtek.

A fenti jellemzés közvetlenül az alább szereplő költőknek csak egy részére érvényes. Bár kétségtelen, hogy ennek a csoportnak a karakterét legerősebben a {868.} Tűz-tánc közvetlen folytatói határozzák meg, a fejezeten belül vannak olyan lírikusok, akik – ha részben szerepeltek is az 1958-as antológiában – a direkten politikus költőiség ellenében derűsebb, kiegyensúlyozottabb líravilágot teremtenek, legjellegzetesebb élményfajtáik a hétköznapok valóságához, a falu – város életköréhez, a paraszti vagy a munkásélet szeleteihez, illetve a szűkebb haza egy-egy jellemző tájegységéhez kapcsolódnak (például Simon Lajos, Ténagy Sándor, Papp László, G. Szabó László, Goór Imre).

Mint minden antológia esetében, a Tűz-tánc költői sem mind váltották be a hozzájuk fűzött reményeket; míg egyes pályák kilombosodtak, s bő termést arattak az évek folyamán, mások – kiapadván a lírai ihlet vagy kevésnek bizonyulván a feltörő indulat a pálya továbbépítéséhez – elhallgattak, vagy más műfajokkal próbálkoztak. Elhallgatott a biztató ígéretként induló Hárs László is, 1961 óta nem jelent meg verseskötete. Egykötetes költő mind ez ideig (nem számítva 1943–1947 között álnéven kiadott versfüzeteit) G. Szabó László (Perben az örömért, 1967) és Papp László is (Borkóstoló, 1958). Örvendetes volt viszont az ötvenegy éves Goór Imre önálló kötettel való jelentkezése (Csigolyagyöngyök, 1976), amelyből az olvasók a festő- és grafikusművészt mint egyéni arculatú, a természetben és a tárgyi világban rejtőzködő rokonszenves költőt ismerhették meg.

Maróti Lajos (1930–1982) első versei 27 éves korában jelentek meg. Két verseskötetet adott ki (Villódzó fények, 1959; Pantomim, 1964), ezután pedig más műfajú írásokkal volt jelen az irodalmi életben: cikkeit, esszéit kötetbe is gyűjtötte, több drámáját mutatták be; A kolostor című regényében önéletrajzi emlékeit írta meg. Ezekben a műfajokban verseinél érvényesebben tudta kifejezni mondanivalóit. Költészetében ugyanazokkal a társadalmi kérdésekkel néz szembe, mint a Tűz-tánc című antológia költői, közérzetéről és közéleti gondjairól tudósító versei gondolatilag az ő költészetükkel rokoníthatók.