Az önképzőkörtől a "Tűz-tánc"-ig

Első verseskönyve, a Zsúfolt napok (1956) bevezető szonettjében Garai Gábor rezignált, védekező öniróniával beszél arról, hogy "nem egy táj küldte és nem egy szakma szülötte". Budapesten született, de nem a külváros, hanem egy patinás budai polgárnegyed emlékei tünedeznek fel verseiben: nem a felemelkedő, hanem az elsüllyedő osztályokhoz tartozik; apai nagyapja, a gazdag dunántúli földbirtokos egy 19. századi arisztokrata gőgjével tagadja ki az örökségből fiát, mert nemtelen polgárlánnyal merészelt házasságra lépni. A származás azonban számára egyáltalán nem jelent homogén osztályélményt és szociális jólétet, mert szülei hároméves korában elváltak, ettől kezdve anyagi gondokkal bajlódó anyja, a szavalóművész Garay Etelka nevelte.

A környezet adta lehetőségekkel ellentétben Garai Gábor tizenhét éves koráig egyáltalán nem olvas verset. Inkább a festészet és a próza iránt vonzódik, mígnem anyja Ady olvasására veszi rá.

Az Új versek utánzásra késztető hatása alatt 1946-ban a gimnáziumi önképzőkörben jelentkezik először formabontó kísérletekkel. De mindjárt hangot vált, s első megjelent verse egy biztos zártságú szonett a Fodor József szerkesztette Új Idők 1948. februári számában. A Hajnali fények közlésével ugyanez év májusában Kassák Lajos Kortársa is költővé avatta. Választott mesterei azonban nem ők voltak, életrajza szerint az Ady-utánzás idején "Szabó Lőrinc tanácsa intette fegyelemre", s tőle kezdettől gondolati pontosságot és intellektuális fegyelmet tanult.

De hiába az ígéretes indulás, az ötvenes évek elején – bár a MINSZ "Felszabadulás"-pályázatán egy díjazott novellával ismét hallat magáról – már nincs jelen az irodalmi életben. Nemzedéktársaitól elszakad, magánéletét megpróbáltatások súlyosbítják. Közgazdasági tanulmányokba kezd az egyetemen, de "alig ismert rokonai bűneitől befeketítve" egy év után távoznia kell; nyolc éven át MÁV-tisztviselő, két évig munkaszolgálatos katona; 1955-től levelező hallgató a bölcsészeti karon; kisfia megbénul – "élete eszméje" azonban már tizennyolc éves kora táján a szocializmus. Kivetettség és elkötelezettség e szorongató dilemmájáról a pályakezdő költői periódusban alig vagy csak áttételesen esik szó, s ez az "inkognitóban vállalt elkötelezettség" is magyarázza, hogy a harsány színek, a féktelen elragadtatottság helyett már kezdetben harmonikusabban talál saját költői hangjára egy objektív, tárgyilagosan tényszerű, allegorizálásra hajlamos látásmódban.

Első fejlődési szakasza közel egy évtizedet fog át. Az Ének gyógyulásért (1958) ugyanis – mintegy igazi bemutatkozásul – újra közli a megkésett Zsúfolt napok (1956) legjavát, sőt az onnan kimaradt korai versekből is válogat. Garai Gábor már az indulás pillanatában magas szintű költői technikát birtokol, de tartalmai még {882.} jórészt konvencionálisak, világa idilli nyugalmat áraszt, s ebben kevés a valós életanyag. Egy hangulat pontos rajza, valamely gyermekkori élmény vagy szociális színezetű emlékkép éles felidézése azonban már igazi költőt ígér (Eső, Gellérthegy, Gombaszedés, A kispolgár szól). A versek képanyaga jellegzetesen művészies (Jegenyék, Inota, Olvasztárok), s a művészi vértezettség és a tartózkodó hangnem egyfelől természetesen a sematizmussal szembeni védekezés. Ez azonban nem zárja ki, hogy ne tudjon felszabadultabban is hangot adni az új világ látványának (Tavaszi hírmondó, Új perlő zsoltár, Zsúfolt napok). E némileg stilizált nyugalmú valóságlátást csak a később publikált ekkori versek teszik teljessé: egyszerre hordoznak szorongást és bizalmat, illetve a jó ügy és a jó eszközök egymásra utaltságának igazát és tragikumát is megjelenítik (Nyugtalan óra, Novemberi éjszaka, Messzi verőfény, Tankréd, 1951–1955). Dialektikus szemléletmód és allegorizáló hajlam – Garai költészetének állandó jellemzői – már ezekben a versekben kikristályosodnak. A Messzi verőfény például a modern lírában Dante óta eleven Ulysses-motívumra épül, s Ulysses alakjával Garainak nemcsak a mítosz általános emberi érvényéből merítve sikerül példáznia a bolyongás és megérkezés egymást követő biztos tudatát, de legalább ennyire azzal is, hogy Ulysses sorsába teljesen behelyettesítheti a magáét. (Általában elmondhatjuk róla, hogy tudatosan éli bele magát allegorikus élethelyzetekbe, s jó kötetszerkesztőként verseskönyveit egy-egy központi gondolat vagy érzelemkör köré építi.)

Az Ének gyógyulásért a Zsúfolt napokhoz képest határozottabb kontúrokkal, a személyesség hitelével rajzolja elénk mind az emlékeket, mind pedig a korhoz kötött mondanivalót. Megsokasodnak az ifjúság emlékeit és színtereit idéző versek (Gyermekkori halászat, Alkonyi sereglet, Téli rapszódia, A Rácz-fürdőben, Legénybúcsú), s feltűnnek Garai Gábor jellegzetesen tudatos, mindjárt intellektuális reakciót kiváltó valóságszemléletének jegyei. A Klóretil – időben is majdnem közvetlenül – Váci Mihály Kések között című versének párdarabja, s jól szemlélteti a kettejük költői alkata közötti különbségeket. Váci Mihály odaszánja magát a késnek, és a halálos fájdalommal azonosultan kitárja "szíve retteneteit", Garai Gábor éber figyelme a műtőasztalon sem lankad, nem sodortatja magát érzelmeivel, hanem a teljes elmerültségig értelmét működteti; belülről és kívülről egyszerre látja és láttatja magát: a lírai szituáció teljes, minden oldalú értelmi ábrázolására törekszik. Később az Otthon a világban (1964) programszerűen is rávilágít ennek az összetett intellektuális látásmódnak és objektív versépítési technikának jellemzőire: "akármit élek át, egyszerre élem / kívülről is, belülről is ..." A távolról Szabó Lőrinc Elveszett vigaszával rokon Játszani volna jó ... (1962) is jellegzetes példával szolgál, s látomásai majd érett korszakában is fegyelmezettek, szinte "szabályozottak"; "Úgy tetszett, kigyújthatom vagy elolthatom a látomást kedvem szerint" (Álmomban: csillagok, 1968). Az objektív attitűd az Ének gyógyulásért című kötet verseinek még csak egy szűkebb rétegét karakterizálja. A gondolati megismerés igénye, a racionális vizsgáló hajlandóság viszont már ekkor természetes programja. Az elmén egyszer átnyilalló "ösztönöst, e tűnő akaratlant / próbáld a tudat csapdájába csalni" – fogalmazza meg jellemzően {883.} ars poeticáját (Költő-virtus). A kötet történelem, politika, közélet és személyes sors összefüggő alakulásának is érzékeny tükre. Az 1956–57 fordulója körüli versek szorongás és bizalom, magány és közösségi elkötelezettség érzeteit váltakoztatják. A Legénybúcsú befejező strófájában Garai szinte a Tápai lagzi nyomasztó látomását éli újjá, az Alkonyi sereglet szürrealisztikusan összefogott emlékmotívumait 1956 őszének kietlen sivársága keretezi, az Életem sűrűjében ... "a feloldozó egyedüllét perceit" szomjazza, s a költő rejtezik a szonettfüzérrel megidézett tragikus magányú Balassi Bálint alakjában is. A kortárs költészet néhány Balassi-értelmezésétől eltérően Garai Gábor egyrészt modern jelképpé fokozza Balassi kivetettségét, ugyanakkor kiváló történeti érzékkel a reneszánsz ellentétes vágyakat átélő bonyolult egyéniségét is felmutatja benne. A definitív történeti pontossággal és lírai azonosulással megragadott élmény később tovább gazdagodik: Balassi Bálint – "filoszok lerágott csontja" – néhány év múltán filmforgatókönyvben is feltámad, amelyet a Kortárs 1965-ös évfolyamában közölt.

Az ellenforradalom utáni politikai konszolidáció időszaka megérleli Garai Gábor végleges emberi-közéleti magáratalálását. Örök mítosz és korhoz kötött látásmód kifejezésformái most is a mondanivalótól függően váltakozva vetítik elénk a lélek konszolidációját. Az Odysseus és Kirké, a Milarépa halála művészet és emberi teljesség értelmes, cselekvő tartalmának vállalásával mutat előre. Ulysses 1952-ben még hajótöröttként áll előttünk, 1957-ben végleg eloldja magát Kirké bűvölő szigetétől, s új emberi küzdelmekre készen elindul hazafelé. A magáért való művészi varázslat elutasítását csak látszólag ellenpontozza a varázserőről lemondani képtelen Milarépa, mert amikor a halál mellett dönt, egyszerre emberré lényegül ő is. A Tűz-tánc és az Új kor nyitánya e két vers általános emberi érvényű választását korszerű, aktív közéletiséggel munkálja tovább. Mindkettő 1956-ra felel, de Váci Mihály hasonló felfogásával rokoníthatóan nem a puszta politikum jegyében vagy az eseményekre koncentrált kényelmes tárgyiassággal. A Tűz-tánc kavargó víziói világméretű közöny és pusztulás képeit villantják fel, s Garai Gábor önnön kínzó kétségei fölé kerekedve kiált expresszív hangon, szürrealisztikus és szimbolikus stíluselemek egybeolvasztásával "Egyetlen Rendért". A felszabadulást idéző Új kor nyitánya szorosan a Tűz-tánchoz illeszkedik, de ugyanaz a mondanivaló – "Gerinced: Közös Rend erkölcse segítsen / emberül megállni" – itt is az egyetemes összefoglaló szándék nemzeti történelmünket faggató aspektusából jelenik meg.

A Tűz-tánc szintézise lezárja az első pályaszakaszt. Szocialista költészetünk új hulláma programként írja zászlajára a verset, s a Tűz-tánc-antológiát követő verseskönyvekkel Garai Gábor végleg beérkezik.