Új utak előtt: a "Kedd" és a "Kis csodák"

A válogatott versek pályaösszegezése után a Kedd (1966) és a Kis csodák című kötet (1968) új egységbe fogható fejlődési szakaszt jelez. A két verseskönyvben egyrészt megrendítő emberi csalódását értelmezi, ugyanakkor kísérletet tesz közéleti lírájának megújítására. Ez a kettős tematika rendszerint szorosan összefonódva jelentkezik. A fájdalmas csalatkozás sem ingatja meg "az összefűző közösség" iránti bizalmában, a társadalmias gondokkal pedig teljes érzelmi intenzitással azonosul. Időközben még közelebb kerül az irodalmi élet mindennapjaihoz: írószövetségi funkcióját odahagyva ismét az Élet és Irodalom szerkesztőségében dolgozik. Az esszék és kritikák ekkori gyűjteménye is ezt a jellemző címet viseli: Meghitt találkozások (1969).

Érzelmi elárultatásának lírai történetét – költői alkatára oly jellemzően – irodalmias-mitológiai szférába transzponálja. Az Idegosztály és Az erdő – a Kedd nyitó ciklusának címadó verse – nemcsak külsőségekben, a terzina-formával és a mottóval idézik a dantei eltévelyedést. A "tisztítóhely" képébe átjátszott "idegosztály" a "ragályos indulatok sötét sűrejé"-vé lett, elátkozott szerelem-erdő: igazi dantei szimbólumok, s a korszerű értelmezéssel, a nehéz dantei–babitsi szókötés és emelkedett stíl bravúros visszaadásával Garai Gábor maradéktalanul magára tudja szabni azokat. Az erdő-ciklus problematikájának végső kiteljesítése és lezárása a Kis csodák 1967-es datálású Orfeusz-verscsoportja. A mitológiai szerelmesek mítoszát – azzal a merész változtatással, hogy a visszanézés pillanatában Euridiké csúful megcsalja Orfeuszt – Garai Gábor ismét nehézség nélkül alkalmazza saját csalódásának regényére. Megegyező a két verscsoport végső kihangzása is. Az erdő azt sugallja: "csak úgy leltem az út s az oltalom / enyhületére, ha egyszerre többen kerestük ..." Orfeusz így beszél: "hadd fogjuk össze mindnyájunk magányát, / hogy a magunk magánya szétoszoljon!"

A Kedd közéleti ciklusa, az Anyaföld néhány ponton még az érzelmi válság élményköréhez kapcsolódik. A kötet és e pályaszakasz kétségkívül egyik legnagyobb kísérlete, az Anyaföld egyenesen a szerelmi líra formanyelvén szólaltatja meg Garai Gábor egyetemes hatósugarú élet- és hazaszeretetét. A himnikusan emelkedett, forró személyességű vallomás a teljes létezés, a végtelen univerzum tereiben csapong, "a mindenség fiaként" újjászülető anyaföld-haza édes gravitációját kapcsolja egybe egy jövendölt világméretű emberi összefogással. A négy tételes rapszódia szilárd szerkezeti rendjét az anya, a szerető, a kiröppenés és visszatalálás témaegységei adják, a nyomatékosítással sokszor megtört, alexandrin {889.} eredetű, hosszú, rímes sorok tágas medrei a buja érzelmi-nyelvi áradásnak, a gyorsuló vershullámzás motorjai a kihallható daktiluszok. Az Anyaföld a Nyárvég fegyelmezett klasszicitásának magasában áll, a Vernek egy embert szemléleti képből általánosít (efféle típus még a lélektani remeklésű Vers az asszonyról ... a Kis csodákban), a Napkelet és a Kedd ismét új versépítési módot jeleznek. Garai Gábor montázstechnikával egymásra és egymásba vetíti különféle érzések és impressziók rétegeit, teljesen szabad kifejeződési teret ad az asszociációknak, de egy szinte refrénszerűen vissza-visszatérő motívummal mégis hangulati és szerkezeti egységben tartja a verset.

A mindennapok, a szerdát előző keddek gondjaiban való önfeledt elmerülés a Kis csodákban már programos vállalás. "De áldottak a köznapi kis csodák, / a váratlanok, a gyermekiek" – vallja a látványos küzdelmek után, a nyugalom, a társadalmi konszolidáció s a lelki felépülés közepette. A kis csodák öröme, a felszabadult személyes jelleg áttöri a korábbi objektív tónust, a tartásos emelkedettséget, egyre több az önvizsgáló, olykor rezignált meditáció. A gyermekkor emlékei, az évszakváltozások, a természet ünnepi nyugalma elégikussá színezett összképet adnak, s megritkul a nyers valóságelemek közvetlen versbe ömlése (Képtávíró, Túl bonyolult ..., Fürtös fejek). Az átváltozás és újrakezdés, helytállás és elmúlás töprengő értelmezései tűnnek fel minduntalan (A Moldva hídján, Szeptemberi fény, A bizonyosság kora, Végül ...). A nagy kompozíciók, a Félálom és A szenvedély évszakai is hasonló gondolatokat variálnak, s az egymásba vágott köznapi vagy profanizált mitologikus szituációk és életrajzi hitelű emléktöredékek rendjéből végül is "a fogható való", a "termő szenvedély" cselekvésre sarkalló bizonyossága csendül ki.

Az Ablakban a nap (1972) leíró látványversein, tájakat, hangulatokat idéző darabjain a napfény harsány, telivér színei uralkodnak. A ciklus címadó versében a ház "ablakában hirtelen lángra lobban vakító vörös-aranyban a nap"; "színarany" a repceföld a hazai júniusban, arany a kertbe szökött tündér szeme, a jaltai nyárban "vörösbe robbannak a gerezdek"; az Asszony a napon képének főalakját "bombázza a nap, vad tavaszi fény"; Bulgária "zöld táj, növényi lángolás" lesz a költő ecsetjén. De túl a látvány szemfájdító élességgel megidézett szépségén, e versek nem csupán leírások; mint egyik kritikusa írta, Garai Gábornál a látás csak nyitánya, feltétele a meglátásnak: a látványban lévő mondanivaló példázatszerű kibontásának. Szép példája ennek a Cseppkő-szobor című vers, mely mintha a szoborba oltott Artistákat ábrázolná: "S nem is válnak szét soha már. / Hűségük lágy kérgét örök / márvánnyá dermesztik szikár / hitek és fényes ösztönök."

A kötet utolsó ciklusa – India, India – a költő indiai élményeinek, ott fogant gondolatainak prózában már megismert (Márciusi nyár, 1971) lírai feldolgozása.

A számvetés, az összegezés után (A szenvedély évszakai, összegyűjtött versek, 1973) mintha hangváltásnak lehetnénk tanúi Garai Gábor költészetében. Az Elégiák évada (1974) fontos állomás az életpályán, érett, az előzőnél magasabb színvonalú kötet. A címmel is kiemelt, előtérbe helyezett elégikus hangnem – mint azt Bodnár György megfogalmazza kritikájában – nem a szomorúság érzetét, {890.} hanem a valóság és ideál közti ellentmondásokat fejezi ki, a harmónia sóvárgása és az ítélkezés indulatának összeütközéséből fakad, amelyből a költő eszménye: az újjáteremtett harmónia utáni vágy kerül ki győztesen. "Ki költi föl hamvaiból a hárfát? / Holt hangok cserepeiből / egy-testű zenét ki teremt itt?" – teszi fel a kérdést a költő a kötet címadó versében. S a harmónia fel is fénylik az olyan rezignáltan megbékélt versekben, mint a Kisüt a nap, a Párizsi kávéház – tükrében Váci Mihállyal vagy a Ködben és hóban.