| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
Ladányi Mihály a városba szakadt fiatalember otthontalanságát panaszló zsengék alkotójából néhány év alatt saját líravilágot felépítő lírikussá fejlődött; a forradalmi indulatú, közéleti elkötelezettségű és plebejus szenvedélyű szocialista költészet egyik legérdekesebb és legizgalmasabb képviselőjévé érett. Az út kezdete (1959) a maga egyszerűségében is poétaavatást jelentett, a "tejszagú falut" elhagyó s a hirtelenében még idegennek érzett városba került lírikus közérzetét, hangulatait fogalmazta meg közvetlenül, hitelesen. Az Öklök és tenyerek (1961) pedig ehhez képest jelentékeny horizonttágulást és művészi gazdagodást hozott. A falusi színek, élményelemek visszaszorulnak, s helyüket fokozatosan elfoglalják a városi életben új otthont, hazát kereső személyiség frissen szerzett élményei. A városi lét számára elsősorban a külvárosok jellegzetes közegében kóborló, csatangoló költő újonnan felfedezett valóságát jelenti. Itt érzi magát otthon, a "testvéri tömegek" rokon világára talál rá, hozzájuk akar tartozni, az ő sorsuk példája eszmélteti, alakítja benne a feladattudatot. Új valóságövezeteket hódít meg, s ezek a tapasztalati élmények formálják ars poeticáját is, melynek fontos része, hogy a költő "új zenét, frisset", "valami füstízű éneket" akar és követel.
A Mint a madarak (1963) az előbbi verseskönyv helyenkénti himnikus-ódai izzását, illetve ezzel sajátosan keveredő groteszk hangját és szemléleti formáit lényegében halkabb, néhol fáradtabb, tűnődő-reflexív versbeszédre változtatta át. Most jobbára elégikus színezésű "szomorúan boldog dalokat ír", a szemlélődés, a kesernyés töprengések alkalmait fogalmazza versbe; több itt a kétely, a kérdés, szembeötlőbb a tétovaság, mint korábban. Persze, korántsem a megállapodottság, az elfáradás vagy a nyugalom dokumentumai ezek a költemények, a Mint a madarak nem is egyszerűen a csöndes elégiák gyűjteménye. Ladányi Mihály egyéniségében ugyanis van valami nyughatatlan mozgékonyság, mindenre felizzó fogékonyság, élményt sóvárgó mohóság. Él benne a "lázas szívként lüktető tüzes indulók" igénye, indulattal szól a forradalmisággal ellentétes társadalmi tünetekről, az értéktelen kispolgári szemlélet és életmód látványa hívja elő haragját. Forradalmi türelmetlenség és a seregtelenség magányérzete, világjobbító indulat és fáradt legyintés, forradalmas pátosz és a megkeseredettség ironikus-groteszk fintorai egymást ellenpontozzák. Nyugtalanító konfliktusokat észlel a közélet jelenségei, a társadalmi valóság mindennapi gyakorlata és saját elképzelései, erkölcsi eszményei között, dühösen utasít el mindenféle értelmetlen megkötő szabályt, önelégült és kisszerű nyugalmat, de igen sokszor egyedül is érzi magát, s a cselekvés elvét valló magatartását a tehetetlenség rosszérzése fogja vissza. "Vagánykodom kínomban, mit tehetnék, / s a világ ellen szólok hevesen" (Szegény költő dala), jelzi a vers ezt a konfliktust, s ez a motívum lírájában újra és újra felhangzik (Utánad kószálok, 1965). A feladás, a lemondás, a visszavonulás érzelmei azonban sohasem tudják bekeríteni, nem ritka rosszkedvét, csüggedéseit, groteszk fintorokra és rezignált öniróniára csábító elkeseredéseit a "pogány {894.} kalandozások" szabad lelkű énekeseként szüntelen megfellebbezi. A letörtséget sugalló vallomások mögül fel-felbukkan a forradalmi elvek és eszmények nyugtalan s vágyakozó idézése, a hős-igény, a tettvágy (Dobszóló, 1967). Világképében mindig is föltétlen tisztelet tárgya volt a teremtő élet, a kétkezi munka, a világ "cifra mutatványosaival" szemben a dolgozó ember, a munkások igazsága, a vágyott közösség, a forradalmas szándékok és akaratok tisztasága. Ezek az erők sohasem engedték meg, hogy a személyiség megadja magát a bezárkózás és a passzivitás felé húzó rosszkedvnek, fáradtságérzetnek. Az igazságkeresés szenvedélye, őszinte elszántsága folytonosan új áramokkal tudta feltölteni a közéleti-társadalmi valóságra reagáló, politikus töltésű líráját. Indulatait, megalkuvásokat elvető radikalizmusát, lázadó türelmetlenségét tévedés volna holmi társadalmonkívüliség pozíciójából eredő anarchizmusnak minősíteni. Látszólag hetyke, garabonciásan szertelen, minden kötöttséget, normát elvető magatartása – mindjobban kitetszik – erkölcsi komolyságot, tudatosan vállalt közéleti felelősséget rejt, a forradalmas alkatú világalakítás hol törtebb, hol fölerősödő pátoszát sugározza (A túloldalon, 1969).
A Mint a madarak óta teljesen saját hangon beszélő költészete elsősorban talán azért különösen érdekes és izgalmas jelenség, mert igen egyéni alakban tükrözi a közéleti forradalmár lírikus belső konfliktusait, etikai gondjait, mai szemléleti problémáit. Életlátásának feszültségei, ellentétei, végletek közt szikrázó nyugtalansága nem egyszerűen az egyéni karakter belső tulajdonságai; ebben a dinamikában tágabb érvényű jelentés is kifejeződik. A költő egyszerre érzi magát "szigorú szavú" ostorozónak, a forradalmak elkötelezettjének, a forradalmiság eszményekre néző hirdetőjének, aki a szegények, a hősök, a munkás tömegek oldalán áll – és "erre-arra hányódó", magányosan kószáló, hiába kiáltó, szegett szárnyú énekesnek. Forradalmi elvekhez fellebbez türelmetlen indulattal, ugyanakkor rezignáltan konstatálja lázadó gesztusainak lehorgadását; indulót dobol és panaszkodik, gúnnyal támad és önironikus keserűséggel szemléli önmagát; a forradalom mindenhatóságában hisz, ugyanakkor a gyakorlatnak az eszményekhez mért elmaradását s ellentmondásait érzékeli, szemrehányóan fogalmazva meg az elégedetlenségét. A kispolgárság jelenségeit éles kritikával támadó lírikus félti a forradalmat, kutatja a forradalmiság mai érvényét és értelmét. Választott hőstípusa a cselekvő forradalmár, ehhez méri saját magatartását, s ezt kéri számon, amikor a kor emberére gondol. Illúziótlanul néz a jelenre, így szembesíti az ideálokkal, a progresszív eszmékkel – és a maga életét is ezzel az el nem lágyuló illuziótlansággal méri fel.
Kiegyensúlyozatlanságra és viaskodásra utalnak a hangulati váltások, a kedélyhullámzások, amelyek egybefogják a hitet és kételyt, a fellobogást és az elcsüggedést, a lendületet és az elfáradást, az elszántságot és a legyintést. Az elbizonytalanodások bizonyosan összefüggnek azzal a költői helyzetértékeléssel, amely a közösséget áhító alkotót a kószáló, olykor fenegyerekeskedő, szegénylegényes szerepben igazán magányosnak mutatja. Társul ehhez a rosszérzéshez a költői szó haszontalanságának, hiábavalóságának, hatástalanságának nemegyszer elő-{895.}bukkanó képzete is, mely szintén a panasz motívumát erősíti, a társtalanság és idegenség komplexusát táplálja, a támadó kedvet s a forradalmi erélyt befolyásolja, a felelősségérzettől vezérelt közéleti szenvedély áramait apasztja. Néha túlzásokba is esik: az elkeseredés és a felfokozódó elégedetlenség állapotában a forradalomra tekintő költő egyedül maradt igazságkeresőnek és társtalan virrasztónak látja magát. Megfigyelhető, hogy a panaszba foglalt számonkérés, a lemondó-beletörődő keserűség, a bajlátó szkepszis, a fájdalmas – helyét nem lelő – sóvárgás szólamai "a túloldalon" felé közeledve egyre gyakrabban, mind több változatban hangzanak fel; s eközben a művész az ismétlő variálás, a monotónia veszélyeivel is küszködik. Mindenesetre a Ladányi-líra a hatvanas és hetvenes évek költészetének jellegzetes és szemléleti-poétikai értelemben egyként jelentős képződménye, mely a korszak valóságának számos jelenségét egyéni módon tükrözi, nem utolsósorban épp ellentmondásos szerkezetével.
A jelzett tartalmak – melyek Ladányi Mihály művének fő motívumát alkotják – az eleven, sajátszerű költőiség minőségeit alakították ki ebben a lírában. Egészen természetes létformája a lírikus-szerep, amelyet megejtő közvetlenséggel és póztalan őszinteséggel formál meg. Varázsának egyik forrása az átvetítés és stilizálás nélküli önbemutatás, az elemi vallomásosság, a köznapi empirikus "én" belső világának mindenféle álcázásról és távolításról lemondó bemutatása. Szándékkal kerüli az ünnepélyességet, a kimódolt emelkedettséget, elvetve tógát, talárt és szobortalapzatot. Elragadó természetességgel vállalja a maga esendőségét, kószáló életstílusát, s a kitüntetetten köznapi élményhelyzetek minél konkrétabb versbe-olvasztására törekszik. Valóságlátása hajlik a profanizáló megjelenítésre. Ez a szemléletmód teremti meg költeményeinek jellegzetes, gyakran meghökkentő stílusát: a groteszk elemeket, érzéki-erotikus motívumokat, a "költőietlen" köznyelvi rétegeket, nyersebb tárgyi mozzanatokat, disszonánsan éles effektusokat összeolvasztó, képkincsében nem különösebben gazdag, de meglepő képzettársításokat bőséggel tartalmazó egészen egyéni modorú költői beszédet. A személyiség varázsa, szuggesztív, vallomásos közvetlensége fontos stílusteremtő tényező is; a féktelen játékosság, a szabályokat szétvető rögtönzések és a szocialista eszmeiséget, a forradalmár művész-magatartás feszültségeit is kinyilatkoztató szemlélet komolyságának együttélése a Ladányi-vers esztétikai különösségének, poétikai sajátszerűségének is folytonosan megújuló forrása.
Az Élhettem volna gyönyörűen (1970) című, az addigi pályát összefoglalóan felmutató gyűjteményes kötet mintha egy korszakot is zárna Ladányi Mihály pályáján: a hetvenes évek újat hoznak az ő költészetébe is – mint azt a Kedvesebb hazát (1971) és a Kitépett tollú szél (1974) című kötetei bizonyítják. "Verseim még mindig árokparti álmodozások, kóborlásaim közben írom őket kiskocsmákban, vidéki állomásokon, üres présházban, de soha könyvtáramban, dolgozószobámban – mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt soha" – vall költészete, költői magatartása konzekvens továbbviteléről. Költői világa azonban, mely – lehet – a kocsmák asztalán és árokparton épül, elmélyül; eszközeiben is igényesebbé és fegyelmezettebbé válik. Mindkét kötetben feltűnnek a hagyományo-{896.}san "ladányis", a polgári mentalitást ostorozó versek is, főként a fogyasztói társadalom és a – továbbra sem szűnő, inkább élesedő – társadalmi különbségek jelenségeit bírálja szatirikus-groteszk hangnemben. De mindinkább szembekerül régebbi, vagabundus önmagával; a megnyugvás, az állandóság utáni vágy – ha nagyon álcázottan is – ott munkál nem egy versben. Ladányi Mihály is – elérvén az érettebb férfikort – bevallja, hogy "már nem tudnék szecessziós dalt pengetni hozzá / a Dob utcai lépcsőház rács-hárfáján" (Ének mollban); nem kevés keserűséggel írja: "Megszelídülsz végül / s kihalsz akár az indiánok" – s ez a motívum a Kitépett tollú szél Törzsfőnök esti éneke ciklusában folytatódik, amikor "fáradt harcosként" mondja lemondó, rezignált énekét. Sűrűsödik a szomorúság szorongató érzése: "elmennek éveim / elhagynak asszonyaim / keserű órák ökrei cammognak rajtam" – sírja el a Panaszfalnál; az idő múlása, az emberi élet egyszeriségének és végességének tudata ebben a kötetben lép be először lírájába. Különösen a Kitépett tollú szél szép szerelmes verseiben hangzik fel erőteljesen az egzisztenciális létélmény; a Csak ez, a Kés, a Kiűzetés vagy A csillagok, a szerelem, a könyvek egy új szerelemfelfogást hordoznak: a reménytelenség, kiábrándultság, az elkerülhetetlen vég tudata rávetül és szomorúsággal telíti a másik ember iránti érzést: "De tőled / éppúgy megtelek szomorúsággal már, / akár a vegetációtól."
Kérdések a címe a Kitépett tollú szél utolsó ciklusának; s valóban, Ladányinak számot kell vetnie nemcsak a múló idővel, de – az idő múlásával – saját szerepével, a vállalt magatartás- és költészetmodellel is. A számvetés – akárcsak legtöbb nemzedéktársánál – a negatívumokban jelentkezik, a kiábrándult, csalódott költőt, az "egyedüllétből a magányba vándorlót" mutatja meg. A Küldetés keserű iróniája a hiábavalóság érzetét, a vállalt feladat szerep-voltát, s elhibázottságát sugallja: "Fáradtan, keserűen / kísérlem meg a verset. Családom szétzüllik körülöttem, / kigyúl a ház, amelyben élek, jég veri a tetőt, de / sebaj, elnevezem sorsnak és küldetésnek ..." – de a Meditáció "talán"-jai mégis a bizonyosság hitével ellenpontozzák s igazolják ezt a "küldetést"; "Ha más nem is marad / talán kétségbeesésem, talán kétségbeesett kiáltozásom / talán végső nekifutásom." "Nem költemények ezek, csak csillagok kutyaláncon" – hirdetik az Epilógus kétségbeesetten öntudatos befejező szavai is.
A két kötet a költői megújulást ígéri Ladányi Mihály már-már egy ponton megrekedt költészetében. Az ötletek, nyelvi játékok, a frappáns és meghökkentő, polgárpukkasztó hang, a direkt tárgyiasság mellett megjelenik az elvont gondolatiság igénye; a gondosan megmunkált költői kép – versépítésének erőssége – gyakran már a jelképiség szintjén érzékelteti a kifejezhetetlent, azt, amit csak a költészet tud elmondani. A Napló, a Kés már magas szinten valósítja meg ezt a másfajta verseszményt, s mutatja, hogy Ladányi Mihály sikeresen tájékozódik és kutat a költői kifejezőeszközök birodalmában.
| Irodalom | TARTALOM | Kiadások |