| Irodalom | TARTALOM | Szép Ernő (1884–1953) |
Gellért Oszkár (1882–1967) a felszabadulás után az idősebb nemzedék egyik legtevékenyebb tagja volt. Új életre keltette a Nyugat-kiadót, melyet azután felajánlott a Révainak, s szervezeti önállóságát megtartva adta ki Kosztolányi összegyűjtött műveinek két kötetét, Németh Lászlótól az Iszonyt, Babits Jónás könyvének hasonmás változatát s még jó néhány értékes munkát. Publicistaként is szerepet vállalt az irodalmi elvek és az írói közhangulat tisztázásában. Gyakran jelentek meg írásai a Szabad Népben, Népszavában, Forumban és az Új Magyarországban.
A főváros ostromának idején budai lakását találat érte. Verseinek egy része, melyet hallgatása idején írt, a romok alá temetődött. Mégsem csüggedt. Úgy érezte, nem a múltat kell temetni, hanem a jövőt építeni:
| Dörzsöld ki az álmot szemeidből, |
| Az ébredésed bármily keserves. |
| Ne süppedj vissza századidba, |
| Fogj hozzá inkább párévi tervhez: – |
| Szerényen csak. S ne múlton rágódj, |
| A vágy égjen benned s ne az emlék. |
| Hogy ha újra szólít a Szabadság, |
| Új harcosaként te is jelen légy. |
| (Bölcső vagy koporsó) |
"Ki múltakat ás, az még nem alkot" – ez a gondolat lesz a felszabadulás után újra kivirágzó lírájának központi gondolata. A kor ideálja a közéleti költő típusa volt, s Gellért Oszkár vállalta is e szerepet. "A költő, aki eddig legfeljebb második személyhez szólott – írta Kárpáti Aurél –, váratlanul megtalálta hangját mindenkihez anélkül, hogy hűtlenné vált volna önmagához, művészi-költői lénye legmélyebb adottságaihoz." Szakított a Nyugat hagyományaival, elutasította magától az "akváriumlírát", s a mindent újrakezdés termékeny lendületében írta verseit, jelentette meg köteteit sűrű egymásutánban. A zsoltáros modorában írta nagy békeverseit. Ezeknek művészi értéke azonban meglehetősen másodlagos, mert rendszerint moralizáló tanulságokat illesztett a költemények végére. Az ötvenes években írt verseinek egy részét áthatotta a politizálás nemes buzgalma, ám az aktualizálásra való törekvés, a közérthetőség vágya, a költői eszközök szándékos redukciója gyengítette e költemények belső hitelét. A felszabadulás olyan élményt, olyan lehetőséget adott számára, melyet mindenkivel meg akart osztani, mindenkihez el akart juttatni. Talán ezért választotta újra a rímes formát, abban a megformálásban, ahogy azt a századvég hagyományozta. A patetikusan tolmácsolt közéleti mondanivaló azonban e köntösben sem vált elsőrendű anyaggá.
Szebbek azok a versei, melyek az öregedő ember személyes érzéseinek naplószerű rögzítései vagy a társait vesztett íróember nosztalgikus emlékrajzai:
E hajdani "nagy család", a Nyugat köre több változatban is felbukkan emlékezéseiben. Kétségtelen, hogy a folyóiratnak – mint Simon István írta – "szorgalmas mindenes embere" volt, de több is annál: ő volt a Nyugat körének az a központi alakja, aki egyensúlyt tudott teremteni a végletek között, s a szerkesztés munkájából éppoly sokat és fontosat vállalt magára, mint a kiadóhivatali adminisztrációból. "Legfőbb feladatomnak azt tekintettem – írja a Nyugat körüli évekre visszatekintve –, hogy a Nyugat szerkesztőségében harmóniát teremtsek." Gellért Oszkár azonban lényegesen több volt, mint a nagy tekintélyű folyóirat "szürke eminenciása": kéziratokat bírált, részt vállalt a szerkesztés nem mindig hálás munkájában, s különösen abban a korszakban, amikor Babits és Móricz együtt szerkesztették a lapot, igyekezett kiegyensúlyozni a két annyira különböző szerkesztői felfogást és ízlést.
Több különféle nézőpontból tekintette végig a Nyugat megindulásától keltezhető modern magyar irodalom történetét, illetve azt a szerepet, melyet ő maga játszott ennek folyamatában. A Kortársaim (1954) és a Levelezésem a kortársaimmal (1955) szubjektív krónika, melyben túlteng a memoár jelleg és a személyes elem. Az azóta eltelt időben örvendetesen megélénkült folyóirattörténeti kutatások több lényeges ponton revideálták a Gellért Oszkár által megrajzolt képet, melynek talán az a legfőbb hibája, hogy önnön szerepét túlságosan idealizálta, s a személyi kultusz éveinek szellemében átpolitizálta. Mérsékelten érvényesült e törekvése az Egy író élete (I–II. 1958, 1962) két kötetében. Tárgyszerűbben, pontosabban idézte vissza ezekben életét és – kivált a második kötetben – a Nyugat történetét. (Az általa írtakkal részben vitázva, részben emlékeit kiegészítve vetette papírra Fenyő Miksa Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről (1960) című könyvét.) Különösen azok a fejezetei ösztönözték a további kutatást, melyekben a folyóirat kiadásának és terjesztésének körülményeiről írt, személyes emlékei és irodalmi nézetei viszont joggal keltettek vitát.
A lírikust egy kétségbeejtő élmény, zseniális rendező-fia, Gellért Endre tragikus halála szabadította föl ismét benne. Ekkor keletkeztek "utószüretének" gyümölcsei, a szomorú, a kedves fiú emlékét idéző lírai sóhajok, melyekbe azonban belejátszik az egyetemesség perspektívája is: a közéleti költő most sem húzódik magányba panaszával és bánatával, hanem igyekszik azokból általános érvényű {162.} tanulságokat levonni. Központi gondolata lesz az idő kérdése, s egyre filozofikusabb, egyre mélyebb művekben vallatja a lét értelmét.
Terjedelmében is tiszteletet parancsoló életművére érdemes vállalkozással tette fel a koronát: ezer verséből maga választotta ki és látta el apró bevezetésekkel azt a százat, melyet a legértékesebbnek, "átmenthető"-nek vélt (Száz az ezerből, 1967). Ez a gyűjtemény egyben búcsúja is a matuzsálemi korba ért költőnek, aki – Fodor József szavai szerint – "amit kellett, és amit erői engedtek, elvégezte becsületesen".
| Irodalom | TARTALOM | Szép Ernő (1884–1953) |