A francia költészet

FEJEZETEK

Kiadások

A magyar–francia líra kölcsönhatása mindig igen gazdag volt. A második világháború idején politikai jelentősége is volt a meg-megújuló tolmácsolásoknak. 1944-ben például egyszerre két Rimbaud-kötet is megjelent Kardos László és Rónay György fordításában, s ez a folyamat harmonikusan folytatódott a felszabadulást követő időszakban is.

A franciából való műfordítás legnagyobb, szinte jelképes, az évszázadok érdeklődését is összegző teljesítménye az Európa Kiadó gondozásában, Lakits Pál, Rónay György és Szegzárdy Csengery János szerkesztésében megjelent kétkötetes Francia költők antológiája (1962) volt, több mint ezer lapon. A gyűjtemény kezdeteitől Robert Desnosig mutatta be a francia lírát, mégpedig azzal a nem titkolt becsvággyal, hogy a Nyugat utáni műfordító iskola teljesítményének tükrében igazolja annak nem múló korszerűségét. "Itt a tolmácsolásban is a lehető legnagyobb hitelességre törekedtünk – írta a bevezető tanulmányban Rónay György –, tartalmi, formai és stílusbeli hűségre. Ezért szerepelnek sok esetben új fordítások ismert, szép, de a hármas hűség valamelyik követelményét figyelmen kívül hagyó, az eredeti stílusától eltérően olykor túlontúl a tolmácsoló korának vagy egyéniségének stílusát tükröző fordításokkal szemben. Antológiánk kissé a Nyugat utáni, új 'realista' magyar fordító nemzedék vizsgája is." A több mint félszáz fordító között ott találjuk természetesen a Nyugat nagy felfedezőit is, "a szép hűtlenek"-et, Babits Mihályt, Tóth Árpádot és Kosztolányi Dezsőt is. De az általuk lefordított darabok közül a fiatalabb, az analitikus fordítói elveket valló s {1046.} megvalósító munkatársak jó néhányat újrafordítottak, hogy hitelesebben kibontakozhassék e gyűjteményből is a korszak új ízlése, mely az egyéniséget háttérbe szorítva inkább a hang s forma hűséges megszólaltatására törekedett, s alázatosan igyekezett alkalmazkodni az eredetihez. "A nagy vállalkozás, a nagy vizsga általában kielégítően sikerült – írta a kötet méltatásában Lukácsy Sándor –, korábbi, már klasszikus fordítások mellé sok szép új sorakozik, főként Rónay György mindig költői színvonalú tolmácsolásai."

A Francia költők antológiájáig természetesen hosszú és igen jelentős fordítói eredményeket és tapasztalatokat hozó út vezetett. Míg a többi nyelvterület tolmácsolását áttekintve megállapíthatjuk, hogy ritka ünnepnek számít egy-egy költői antológia megjelenése, a francia költészet fordítása terén más volt a helyzet. Nem sokkal a felszabadulás után megjelent Gereblyés László Francia ének (1946) című antológiája, majd Rónay György kötete, az Új francia költők (1947), aztán néhány esztendei szünet után ugyancsak ő tolmácsolta A francia reneszánsz költészetét (1956), melynek ez volt első jelentős körképe, nem véletlenül nevezte a könyvet igazi és költői hódításnak Eckhardt Sándor. 1957-ben Ha rózsaszál leszel címmel jelent meg "a francia népköltészet könyve", melynek fő erénye sokoldalúsága volt. Egy évvel később Dobossy László szerkesztésében jelent meg a Mai francia költők című válogatás, melynek méltatásában Gyergyai Albert a többi között ezeket írta: "A fordítások egyébként a magyar műfordítás csúcsain járnak." Az ugyanebben az évben A világirodalom gyöngyszemei sorozatban kiadott Francia költők antológiája már a nagy vállalkozás első igazi erőpróbája volt: benne a népköltészet éppúgy képviselve volt, mint a 13. századtól a 20. századig gazdag termést hozó műköltészet. E kötetet Somlyó György állította össze, akinek ugyanebben az évben jelent meg Szélrózsa című fordításkönyvének első változata, jó néhány pompás francia tolmácsolással. Joggal emelte ki Szabolcsi Miklós Somlyó György "csiszolt formakultúráját" és "mértéktartó ízlését", fordításaira előbb is, később is jellemzők voltak ezek az erények, melyekhez a felfedezés lelkes izgalma is párosult (neki köszönhetjük – Hallomás címmel (1972) – a legmodernebb francia líra értő, kitűnően tájékoztató válogatását és fordítását). A Rónay György válogatta A francia líra kincsesháza már a nagy vállalkozás közvetlen előzménye volt 1961-ben. A két kötet szerkesztési elvei jórészt hasonlóak voltak, emebben még a "szép" fordítások nagy számban szerepelnek, hogy aztán a következő, a végleges kétkötetes gyűjteményben ezeket is felváltsák a lehetőség szerinti teljes hűségre törekvő átültetések.

A Francia költők antológiájának sikerének s egyáltalán megszületéséhez hozzájárultak természetesen azok a kötetek is, melyekben legjobb fordítóink – olykor újra meg újra – bemutatták a francia líra egy-egy klasszikus vagy éppen számukra sokat mondó szerzőjét. Somlyó György már 1948-ban Aragont fordította, s ilyen irányú tapasztalatait nagyszerűen kamatoztatta az 1964-ben kiadott válogatás szerkesztői és fordítói munkájában (ez a kötet a magyar műfordítás-irodalomnak ugyancsak maradandó teljesítménye: Somlyó Györgyéi mellett Illyés Gyula és Rónay György tolmácsolásaival).

{1047.} Jó néhány évig úgy látszott, hogy a romantikus Victor Hugo a legbecsültebb francia lírikus (ez a jelenség alighanem összefüggött a "forradalmi romantika" eszményével). Válogatott versei először 1953-ban jelentek meg, még tisztázatlanabb műfordítói tudatot tükrözve, hiszen a modern hangvételű, póztalanabb tolmácsolások mellett ott szerepeltek Endrődi Sándor, Szász Károly és Vargha Gyula fordításai is. 1956-ban Nemes Nagy Ágnes már az új elvek szellemében mutatta be Hugót, a Századok legendája című válogatásában már csak a nyugatos fordítók átültetései szerepeltek, s mellettük egyenrangú, új ízlésű társakként felbukkantak a legfiatalabbak (Kárpáty Csilla, Tóth Judit) is.

Elvek és módszer fejlődésének nemcsak az Hugo-fordítások tükörképei. A különféle nézetek, a fordítás szemléletének átalakulását még egyértelműbben mutatta a Villon-tolmácsolások fogadtatása. 1957-ben Szegi Pál szerkesztésében, Gyergyai Albert bevezetésével jelentek meg Összes versei. Érdemes feljegyeznünk e hatalmas vállalkozás fordítóinak névsorát is: Illyés Gyula, József Attila, Kálnoky László, Mészöly Dezső, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor. Nem szerepelt a tolmácsolók között Vas István, aki 1957-ben adta ki a Nagy Testamentum fordítását. A két egyszerre megjelent kötet kapcsán felvetődött már az a megállapítás is, hogy a fordítás részben a befogadás mikéntjén múlik. Rónay György tanulmányában kitért arra, hogy Szabó Lőrinc (aki az Összes versekben fordította a Testamentumot) inkább "dúr"-ban, Vas István "moll"-ban hallja Villont, "... ezért lesz Szabó Lőrincnél Villon – érzésem szerint – egy árnyalattal keményebb, kopogóbb, hidegebb: mintha a mulandóság villoni pátoszát nem érezném úgy benne, mint ahogy eredetijében érezhetni vélem ... A villoni dallamot sokkal keményebben kottázta, mint Vas István, és érzésem szerint modernebbre is: valami modern keserűség van benne: Vas István meg mintha jobban igyekezett volna egy bizonyos "lírai-filológiai" hűségre (konkrétan, szöveg szerint is általában hívebb: pontosabban ragaszkodik az eredetihez, főleg az eredeti mondatmenetéhez)." A hűségnek újabb kérdésköre vetődött fel Mészöly Dezső Villon és a többiek (1967) című kötetével kapcsolatban, amikor a recenzens "illegális" fordítói előnynek nevezte a tolmácsolónak azt az eljárását, hogy nem ragaszkodott az eredeti rímképlethez.

Már a Nyugat szeszélyes tájékozódásának idején az egyik legnagyobb és legnépszerűbb fordítói teljesítmény volt Baudelaire A romlás virágai (1923) című kötete, Babits Mihály, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc fordításában. Az 1957-ben megjelent új kiadás a réginek negyedik utánnyomása volt, ám ebben Szabó Lőrinc valamelyest változtatott korábbi tolmácsolásain. Amikor 1964-ben megjelentek Baudelaire Válogatott művei, ebben – az új műfordítói szemléletmód szellemében – Tóth Árpád átültetéseit itt-ott javították. A kötet szerkesztője tudatában volt, hogy a hajdani klasszikus értékű tolmácsolásoknak támadható pontjai is vannak (ezekről részletesen szól kitűnő könyvében, A szép hűtlenekben Rába György), mégis úgy érezte, "az ő fordításaik ma már együtt zengenek a magyar líra legnagyobb alkotásaival. S minthogy a hajdani magyar kötetet egységesnek, {1048.} felbonthatatlannak éreztük, nem akartunk belőle egy vagy egynéhány verset újrafordítani."

1957 után következett be a francia fordítások fénykora. Ekkor jelentek meg Éluard Versei Illyés Gyula, Rónay György és Somlyó György fordításában (Somlyó György már 1954-ben kiadott egy Éluard-kötetet Mindent elmondani címmel), megjelent egy Rimbaud-kötet (A részeg hajó), mintegy az 1974-ben kiadott "összes költői művei" előjátékaként, egy ritkaszép Apollinaire-válogatás, mely Vas István és Radnóti Miklós fordításait tartalmazta; Kardos László és Rába György szerkesztésében Béranger-válogatás, melyben a régi és új műfordítói nemzedékek szinte teljes számban képviselve voltak. 1959-ben Rónay György szerkesztésében két klasszikus francia költő válogatott versei is megjelentek, a Ronsard-válogatás a kétnyelvű, úgynevezett Janus-könyvek között jelent meg, Jammes válogatott verseit pedig A világirodalom gyöngyszemei sorozatban adták közre. Ugyanebben az évben adott ki "színvonalas válogatást" Gereblyés László Eugene Pottier forradalmi dalaiból. 1960 egyik nagy teljesítménye – egy Musset-verset tartalmazó kötet mellett – a Verlaine-válogatás volt, melyben Szabó Lőrinc fordításai voltak talán a legtökéletesebbek. 1961 felfedezése a költő Cocteau volt (Válogatott verseit Szegzárdy Csengery József szerkesztette), akinek költészetét kitűnő fordítók (a többi között Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Justus Pál, Kassák Lajos, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Somlyó György és Vas István) mutatták be. "... ebben a válogatásban a legmagasabb fordítói szinten ismerhettünk meg egy modern francia költőt" – írta Lengyel Balázs.

Ha a következő évek hasonlóan gazdag fordítói termését tekintjük át, három jellegzetességre figyelhetünk fel. Kiadóink egyre következetesebben igyekeztek megvalósítani a teljesség igényét, az volt a céljuk, hogy a legjobb francia költők hű és modern fordításban jelenjenek meg. Maguk a fordítók azonban szabadon követhették ízlésük parancsát, s tolmácsolhatták azokat a francia lírikusokat, akik saját költészetük fejlődésének is ösztönzői lehettek, vagy akikben rokon hangokra ismertek. [E törekvés legjellemzőbb dokumentuma Blaise Cendrars Húsvét New Yorkban (1963) című kötete volt, melyet Kassák Lajos fordított le, de ő tervezte a védőborítót és a kötéstervet is; alighanem hasonló cél vezérelte Weöres Sándort is, amikor Mallarmét (1964) tolmácsolta, vagy Parancs Jánost, amikor A megismerés himnusza (1973) címmel válogatta és fordította Lubicz-Milosz verseit.] Végül fontos továbblépést jelentett az a tény, hogy a modern francia és magyar líra kölcsönhatásának jeléül költőink élő francia lírikusokat is egyre nagyobb számban tolmácsoltak. Már 1962-ben megjelent egy Guillevic-válogatás (Föld és víz), melyet tizenegy évvel később követett a -val-vel című versválogatás, az előbbit kilenc fordító készítette, az utóbbit Somlyó György egymaga. Az új francia lírát reprezentálta az 1964-ben megjelent Jean Follain-kötet, melynek előszavát Illyés Gyula írta (Az élet képei), s ugyancsak Illyés Gyula bevezetésével ismerhették meg a magyar olvasók André Frénaud líráját (Háromkirályok) és Robert Goffin költészetét (Márvány-vágtatás).

{1049.} E hármasság jegyében az utóbbi években is számtalan műfordításkötet mutatta és mutatja be a francia líra legjobbjait és legjellemzőbb alkotóit, jelezve, hogy az a folyamat, mely költészetünknek szinte egész történetét jellemezte, nem szakadt meg, inkább új és új meglepetéseket, felfedezéseket tartogat. S hogy a fordítás munkájában mennyire érvényesül a jelzett teljességre való törekvés, annak igazolásául elég talán egyetlen 1969-ben készült gyűjteményre hivatkoznunk, mely Timár György válogatásában Belgium mai francia líráját mutatta be.