{1203.} KARDOS G. GYÖRGY (1925)

FEJEZETEK

A hatvanas évek egyik legkiugróbb regénysikere volt az Avraham Bogatir hét napja; írója az ismeretlenségből lépett elő, szinte teljes prózaírói vértezetben. A szerző, aki hét évet töltött a háborús Izraelben, szolgált az angol csendőrségnél és őrmesterként harcolt az izraeli hadseregben, a magyar irodalomban páratlannak mondható életanyagot dolgozott fel ebben a regényben: az 1947-es év Palesztinájának az angol mandátum és a zsidó nacionalizmus megerősödésének szinte áttekinthetetlenül bonyolult politikai és társadalmi, emberi viszonylatait. A témát ezzel korántsem merítette ki az író: néhány év múlva jelent meg a Hová tűntek a katonák? (1971), végül 1977-ben A történet vége, melyekben a problémakör további megközelítéseire vállalkozott.

A korabeli kritika is felismerte és hangsúlyozta, hogy az Avraham Bogatir hét napja (1968), noha rendkívüli és érdekfeszítő életanyagot dolgoz fel, mégsem pusztán és elsősorban témájánál fogva, a hordozott információmennyiség újdonsága és érdekessége következtében aratott sikert. A kritikák szóltak a regény általános érvényűségéről, az ábrázolt politikai-társadalmi szituáció modellszerüségéről, elismerve és aláhúzva a regényben megjelenített világ történeti és szociológiai hitelességét. Kevesebbet szóltak azonban a méltatók – s ez érthető és jogos, hiszen első megközelítésben a téma újdonsága és rendkívülisége tartja fogva az olvasót – a regény poétikai sajátosságairól és ábrázolásmódjáról. Holott épp egy ilyen irányú elemzés teszi lehetővé, hogy fölfedjük: miért is több ez az írás, mint egyszerű riport, vagy híradás egy rendkívüli helyzetről, politikai-társadalmi formációról. Mert az nyilvánvaló – s a kritikai fogadtatás is felismerte – hogy Kardos G. György regényei nemcsak hogy "igazi" regények, hanem az utóbbi húsz év legkiválóbb teljesítményei között foglalnak helyet.

Kardos G. György írói módszere látszólag igen egyszerű. Eseményeket, párbeszédeket ír le jelen időben, a megtörténés kronológiája szerint: ezt a jelen idejű folyamatot ritmikusan szakítják meg a múltat idéző visszaemlékezések. Hangnemében, az elbeszélés karakterében van valami riportszerű; leírásai tárgyilagosak, objektivitásra törekvőek. Nyelvezete áttekinthető, majdhogynem puritán. Az egyszerűség, eszköztelenség azonban csak látszólagos, s igen tudatos írói munka eredménye. Ennek a fajta látszólag eszköztelen ábrázolásmódnak a lényege – mint azt az író maga is hangsúlyozta egy interjúban – a kiválasztás; az ezerféle mozzanatból, illetve nyelvi megoldásból annak az egynek a kiválasztása, mely az epikus céljainak leginkább megfelel. Az író soha, semmit sem bíz a véletlenre, s nem enged a mindent elmondás, a mindent megmutatás csábításának. Amit kiválaszt a végtelenül gazdag valóság mozzanatai közül, azt a lehető legpontosabban rajzolja körül – legyen az egy tárgy vagy egy esemény.

Tulajdonképpen mindhárom regény egyazon elbeszélői módszert követ; noha formailag az első két regény egyes szám harmadik személyű, jelen idejű elbeszélés, A történet vége pedig egyes szám első személyben íródott. Az Avraham Bogatir ... és a Hová lettek a katonák? narrátora semleges, személytelen; az eseményeket egy {1204.} filmkamera objektivitásával és pontosságával rögzíti. Az Avraham Bogatir ... nem érvényesíti teljes következetességgel ezt az elvet; a külső jellemzés, leírás mellett Avraham, a főhős belső világa is megmutatkozik: a narráció helyenként észrevétlenül olvad bele Avraham belső, monológszerű, félhangos-hangtalan morfondírozásába. A főszereplőknek (Avrahamnak, illetve Abednek) mindkét regényben központi szerepe van, amennyiben a kamera az ő útjukat követi, az általuk belátható élettérre irányul. (Az Avraham Bogatirban ugyan tapasztalható némi elrugaszkodás ettől az elvtől is, de ez nem oly mértékű, hogy megváltoztatná a narráció egészének jellegét.) Az elbeszélő nézőpontja (a kamera látószöge) azonban szélesebb, mint a főszereplőké, hiszen a képben ők is benne foglaltatnak. A történet vége – az egyes szám első személyű elbeszélésmód ellenére – hasonlóan tárgyilagos, objektív hangvételű írás; az elbeszélés itt is a külvilág jelenségeire, dolgaira, s nem a belső tudattartalmakra irányul. Az elbeszélő nem mint személyiség lép be az eseményekbe, hanem mint riporter avagy kommentátor, aki külső nézőpontból szemléli az eseményeket, annak ellenére, hogy maga is résztvevője azoknak. A távolságtartást, az elbeszélő és az események distanciáját kellően indokolja egyrészt az elvi különállás, másrészt az események időbeli távolsága; az elbeszélés jelenidejűsége viszont a közvetlenséget sugallja. Mindez némi feszültséget, megoldatlanság-érzést kelt az olvasóban az elbeszélő figurájával szemben.

Mindhárom regény cselekményrétegét, illetve történéseit a hely- és időviszonyok, pontosabban a központi figurák helyváltoztatásai tagolják. Avraham Bogatir történetében a főhős utazása önmagába visszatérő, körszerű mozgás; útjának állomásai szélesítik ki a történet politikai és társadalmi dimenzióit. A kis, szövetkezeti gazdálkodást folytató falucska, Beér-Tuvia belviszonyai, a benne lappangó politikai, faji ellentétek már a teljes képet előlegezik, a "cseppben a tenger" elvének megfelelően. Avraham utazásához egy szecskavágó szolgáltat ürügyet, voltaképpeni célja azonban az általa bújtatott terrorista fiú szüleinek felkutatása. Az útja során megélt rendkívüli események, kalandok nagymértékben kiszélesítik ismereteinek, tapasztalatainak horizontját: nemcsak idegen emberekkel és életformákkal találkozik, de a mindennapi, hétköznapi élet köreiből egyszercsak belép a történelemformáló erők színterére is: kalandjai során elvetődik az Écel (zsidó terrorista szervezet) egyik főhadiszállására. Hazatérése után az ellentétek mindinkább felszínre kerülnek; az angolokkal való békés, patriarchális együttélés végképp a múlté, elkövetkezik a nyílt erőszak ideje, "Beér-Tuvia elvesztette kínosan őrzött ártatlanságát".

A Hová tűntek a katonák? szerkezetét is alapvetően a hely- és időviszonyok tagolják. A három regény közül – formai szempontból – ez a legegységesebb, legösszefogottabb írás. A regényidő egyetlen nap (az Avraham Bogatir hét napra tagolt időfolyamatával szemben), s a szereplők mozgásterülete is igen szűkre szabott: a gedérai tüdőbetegkórház falai határolják. Ez a beszűkült perspektíva a szereplők egész életére jellemző, hiszen az itt kezelt betegek – lengyel katonatisztek – szintén valamennyien gyógyíthatatlan betegek, hónapjaik, napjaik meg vannak számlálva, s így maga a kórház is csak bizonytalan ideig állhat fenn. Az elbeszélő {1205.} nézőpontja, kamerája ebben a regényben körkörös mozgást végez: Abedet, az ügyes, talpraesett, alkalmazkodó arab szolgát követi, aki mindennapos munkája során bejárja a kórházat, s leghosszabb útja sem vezet túl a falu határain. Abed központi szerepe azonban csak formális; noha a kamera az ő mozgását követi, személyisége nem nő túl a többi szereplőén, mint Avraham Bogatir esetében.

A történet vége jelen idejű cselekményrétege is a hős helyváltoztatására, utazására épül fel; ez az út azonban nem önmagába visszatérő, körkörös mozgást követ, mint a másik két regényben, hanem valahonnan vezet valahová, közvetlen és átvitt értelemben is. A főhős-elbeszélő útja földrajzilag a Beér-Sevától északra 15 mérföldnyire lévő katonai táborból Gedérába visz, lényegileg azonban egy életformából egy másikhoz érkezik el. S előrevetít egy még hosszabb és életbevágóbb utat, a végleges hazautazást is.

Az Avraham Bogatir ... és A történet vége tehát pikareszk jellegű regények, melyekben az epizódok láncszerű fűzérét a hős személye köti össze. Az Avraham Bogatir ... a találkozások könyve. Avraham mindennapi munkája, majd utazása során számtalan, általa már ismert és ismeretlen emberrel kerül kapcsolatba. A regény a személyközi kapcsolatok, sőt kapcsolatrendszerek rendkívül gazdag, finom részletmegfigyelésekkel kidolgozott példatára. Ez a regényszerkezet – a találkozásokra épülő akciósor teszi lehetővé, hogy az író intenciói – az előítéletességre, türelmetlenségre, illetve a nyitottságra és toleranciára épülő magatartásformák és mentalitások bemutatása – a célzatosság és didakticizmus leghalványabb nyoma nélkül valósuljanak meg a regényben, a közvetlen akciók és párbeszédek életszerű, realisztikusan feldolgozott anyagában.

Avraham állandó kapcsolataiban a múlt (az oroszországi ifjúkor és a bevándorlás utáni évtizedek) testesülnek meg; erőteljesen kitágítva a hős regénybeli létezésének szűkre szabott idő- és térbeli határait. Ennek a rendszernek a középpontjában két nőalak áll: Malka, Avraham felesége, és Anna, Avraham hajdani munkaadójának, Majerovnak orosz felesége. Az Avraham–Malka–Anna kapcsolat nem más, mint klasszikus szerelmi háromszög, noha ez nem válik hangsúlyossá a regényben. Avraham és Malka kapcsolata "klasszikusan" rossz házasság; a házastársakat csak a megszokás és a közös sors, közös szenvedés kapcsolja össze, ez azonban mindennél erősebb kapcsolatnak tűnik fel. Jellemük, gondolkodásmódjuk merőben ellentétes: Malka a földhözragadt közönségességet, szellemi tunyaságot, előítéletes gondolkodást képviseli; önálló ítéletalkotásra képtelen, sztereotípiákban, sémákban gondolkozik, életmódját, cselekedeteit a szokások és formák irányítják. Képtelen arra is, hogy átlássa saját életének, házasságának csődjét; megelégszik az egymáshoz tartozás illúziójával. Avraham, aki szuverén személyiség, morálisan cselekvő és gondolkodó lény, nem tud, nem is akar valódi kapcsolatot kiépíteni az asszonnyal; eltűri közelségét, s több-kevesebb sikerrel fékezi indulatait, ha Malka értetlensége felbosszantja.

Malka regénybeli ellenpontja Anna, aki éteri, szinte testetlen lény Avraham szemében. Anna kívül esik Avraham életének realitásain: félig az álom és a képzelet, félig a múlt világát jelenti. Váratlan találkozásuk Jeruzsálemben egy másfajta életeszményt csillant meg Avraham előtt: egy olyan élet eszményét, amelyben a {1206.} mindennapi élet gyakorlatias értékei háttérbe szorulnak a szellemi és esztétikai értékek mellett. Kettősük halk, finoman megkomponált idill, amelyben megintcsak Avrahamnak kell alkalmazkodnia az asszonyhoz, s eljátszania annak a művelt és jómodorú, mélyérzésű orosz férfinak a szerepét, amilyennek Anna látja őt. Avraham jól játszik; Krilovot szaval és hangversenylátogatást tervez Annával együtt ... Az elbeszélő enyhe iróniával tekint a szerepet játszó Avrahamra, s nem engedi kibontakozni az idillt: a kijárási tilalom miatt a koncertre nem tudnak elmenni. A főhős csak később tudja meg, hogy ez volt az utolsó találkozásuk, Anna otthagyta férjét, s egy kolostor falai között próbálja megtalálni a "lélek békéjét".

A főhős tehát végletesen és végérvényesen magányos a két asszony: az "égi" és a "földi" szerelem megtestesítői között. Számos falubeli ismerőse között egyetlen igazi barát akad, Jerahmiél, aki ifjúkorának is tanúja és részese volt, s aki hozzá hasonló módon gondolkodik, a megértés és tolerancia határozzák meg magatartását. Barátságukban, kapcsolatukban azonban fontosabb szerepet tölt be a hallgatás, a csend, mint a beszéd; s bár igaz, hogy szavak nélkül is megértik egymást, a főhősnek szinte életszükséglet a beszéd, gondolatainak formába öntése. Ezért kénytelen a falun végigrohanva, magában, magával megvitatni a vele történt zűrzavaros eseményeket; ezért beszél annyit Dávidnak is. Jerahmiél szerepét felnagyítja az utolsó, tehát hangsúlyos jelenet: Avraham tudja, hogy az angolok perceken belül elfogják, sorsa megpecsételődött. S ezekben a percekben a múltat idézi fel Jerahmiélnek, életének azt a darabját, melyből már csak Jerahmiél maradt meg. A fiatalkori erotikus emlék idézése nemcsak a helyzet tragikus feszültségét oldja, hanem mintegy zárójelbe teszi mindazt, ami azóta történt – a történelem fordulásait, háborúkat, családi tragédiákat, születést és halált.

Hogy Avraham számára tulajdonképpen idegen a jelen, amelyben él, azt leányával, Rinával való kapcsolata is példázza. Az ő idegensége annál fájdalmasabb, mert tulajdonképpen hasonlít apjához; józan, gyakorlatias gondolkodású, határozott lény, aki a döntő pillanatban segít elrejteni a terrorista fiút a házkutatást végző angol katonák elől. Embersége, az üldözöttel érzett szolidaritása apai örökség – ám a kor fertőző levegője őt sem hagyja érintetlenül. Rina szövetséges és támasz is apja számára – ám magányát nem tudja feloldani; ő már egy új. erőszakos világ gyermeke, akinek semmi köze sincs Avraham emlékeihez, s ahhoz a kultúrához, melybe azok ágyazódnak.

A főhős egyik legfontosabb tulajdonsága a nyitottság, a kapcsolatteremtésre való készség. Arabokkal, zsidókkal, angolokkal egyaránt jó kapcsolatai vannak. A menekülő terrorista fiút, Dávidot is ezért tudja megszelídíteni. A fiú kezdetben agresszivitással, keménységgel vezeti le félelmét és bizonytalanságát; Avraham embersége, szolidaritása, nyugodt természetessége azonban énje jobbik vonásait csalogatják elő, s végül már ő aggódik Avraham biztonságáért: s inkább elhagyja búvóhelyét, mert ezzel, úgy véli, gazdája biztonságát szolgálja. Igen mély lelki rétegeket sejtet ez a kapcsolat, mely egyre fontosabbá válik mindkét fél számára. Avraham egyik fia meghalt a háborúban, a másik, Dan megőrült; így Dávid valamiképpen a fiút is pótolja számára: azt, akinek tovább lehet adni a tapasztalatokat, a munka fogásait, aki előtt imponálni lehet ügyességével. Dávid {1207.} Avrahamon keresztül az egész családhoz kötődik: Rinában az erő és biztonság vonzza, s a családi együttlétben az az otthonosság, amelyben talán sohasem volt része. Azonban ez a kapcsolat is brutális hirtelenséggel véget ér, mielőtt még kibontakozhatott volna – a fiú tragédiája az adott politikai helyzetben elkerülhetetlen és elháríthatatlan. Avraham heroikus gesztussal feltartóztatta ugyan a végzetet – azaz a megtorlást, ám ennél többet nem tehet; s cselekedetének feltehetően saját maga is áldozatul esik.

Avraham sorsa mindezzel együtt mégsem a tragédia kilátástalanságát példázza. Noha az egyes ember morális indíttatású törekvései eleve kudarcra vannak ítélve a történelmi erők könyörtelen mechanizmusában, az író nem fosztja meg hősét a sorsát beteljesítő és önmagával azonosnak maradó ember erkölcsi felmagasztosulásától. Igaz, ez utóbbit mindvégig erőteljesen ellenpontozza az irónia: Avraham szinte észrevétlenül, minden patetikus felhang nélkül, hétköznapi módon és magától értetődően válik hőssé. Személyiségétől távol áll minden patetikus gesztus – még Dávid félénk háláját, az Avraham erkölcsi méltatására tett tétova kísérletet ("maga jó ember") is szinte durván hárítja el magától. Morális tartását nem elvek és eszmék, hanem hétköznapi józanság és jóérzés támasztja alá. Jósága, segítsége közvetlen és gyakorlatias, s épp ezért mindig célba talál, sohasem téved. Avraham erkölcsi parancsa roppant egyszerű: "Ha éhes a te ellenséged, adj neki enni, ha szomjas, adj neki inni." Ezt az egyszerű igazságot szegezi szembe a terrorista vezetők más fogalomkörben mozgó, másfajta elvek által vezérelt moráljával. Pomogáts Béla A történet végével kapcsolatban állapította meg, de erre a regényre is érvényes, hogy "Kardos G. György két fogalmi kört, mondhatnók azt is: két történelmi modellt állít szembe egymással. Az első körben nagy szavak, pontosabban jelszavak találhatók: az országalapítás, a nemzeti érvényesülés, a történelmi küldetés jelszavai; 'karizmatikus' fogalmak, amelyekre szinte valamennyi erőszakos hódítás és háborús szándék hivatkozott a polgári nemzetállamok óta. A második fogalmi körben nincsenek nagy szavak, inkább a mindennapi élet elemi tényei: munka, barátság, szerelem ..." Az első fogalmi kör patetikus frazeológiája, mely Avrahamtól teljesen idegen, rendkívüli módon hat a gyerekekre és a fiatalokra, s különösen A történet végében válik meghatározó erejűvé. Erella, a tizennégy éves kislány levelei – tulajdonképpen szerelmes levelek! – hemzsegnek a frázisoktól; ez a nyelvezet olyannyira sajátjává vált, hogy emberi nyelven már meg sem tudott szólalni.

Avraham Bogatir sorsa, jelleme az általános emberi létezést, a világba vetettség életérzését is példázza. Sorsa nem specifikusan zsidó sors, pontosabban: az író nem ezeket a vonásokat hangsúlyozza. Alakjával életmintát, követhető magatartásmintát is ad a regény: a vaksors kegyetlenségének és a történelem veszélyeinek kitett egyén számára a derűs munkálkodás, valamint a részvét és segítség aktív gyakorlásának ellenszerét ajánlva. Mindez ugyan nem oldja sem a magányt, sem a tragédiák nyomát nem tünteti el – pusztán elviselhetővé, s emberhez méltóvá teszi a létezést.

A történet végében Uri, az elbeszélő áll a regény középpontjában: a külvilággal szemben – Avrahamhoz hasonlóan – ő képviseli a józanságot, előítéletmentessé{1208.} get, emberséget. Szerepe tehát – a riporteri, kommentátori funkció mellett egyfajta rezonőrszerep is. Ez a mű épp azért nem éri el az Avraham Bogatir ... magaslatait, mert az elbeszélő kívülállóként, a dolgok külső szemlélőjeként nem hitelesítheti kellőképpen az általa képviselt elveket; alakja nem válhat erkölcsi és jellembeli példázattá. Uri, az elbeszélő olykor kísérletet tesz az erőszak csökkentésére vagy magakadályozására, de nyilvánvaló, hogy sokat nem tehet a vad, nacionalista gyűlölettel szemben. Egyetlen lehetősége, hogy elhagyja az országot, ahol a tolerancia és a humánum értékei érvényesítésére nem nyílik mód. Mivel a konkrét cselekvésre nincs lehetőség, Uri az irónia fegyverét használja a nacionalista előítéletek, elfogultságok, primitív beidegződések, különböző tévhitek ellenében. Az irónia olykor öncélúvá válik, s úgy tűnik fel, hogy elsősorban az elbeszélő gúnyolódó, csipkelődő hajlama, s nem szemléletmódja, világlátása és erkölcsi alapállása hívja életre. Kívülállása ilyenkor tudatosan fölényérzetté válik, s az a részvét és segítőkészség, mely szinte mindvégig jelen van magatartásában (a kívülállást is ellensúlyozandó), ilyenkor mintha elhalványulna.

A cselekvő, kockázatot vállaló hős, gazdag személyiségével, múltjával, kiterjedt és bonyolult kapcsolatrendszerével az Avraham Bogatir hét napjának az epikai teljesség, a szuverén epikai világteremtés illúzióját adja. Személyisége szoros kapcsolatot teremt a regényvilág egymástól távol eső elemei között is, feszes, zárt szerkezet kialakítását teszi lehetővé. A történet vége is kitűnően megszerkesztett regény, a megjelenő figurák színes, változatos kavalkádja azonban nem szervesül– az Avraham Bogatirhoz hasonlóan – egységes, zárt egésszé. De az életanyag, melyet bemutat, önmagában is lenyűgözően változatos és magával ragadó, nemcsak etnikailag, hanem a bemutatott magatartásminták szerint is. Egész sorsok, életek jelennek meg egy-egy villanásra, az emberi szenvedés, testi és lelki nyomorúság ijesztő és döbbenetes, de tárgyilagos mértéktartással rajzolt példatára. Az elbeszélő-főhős kitűnő megfigyelő és sokat tud az emberi természetről. Milyen is az ember? Nem alapvetően rossz, de végtelenül gyenge és esendő – áll össze a válasz a regény pillanatfelvételeiből. Életeleme – a szomorú látszat ellenére – nem a harc és az öldöklés, hanem a békés munka.

Ugyanakkor az emberek legtöbbje tele van előítéletekkel, elfogultságokkal. Kardos G. György mindhárom könyve a nacionalista, faji előítéletesség, a félelem és gyanakvás szülte erőszak létrejöttének és mechanizmusának olyannyira pontos látleleteit adják, hogy akár egy szociálpszichológiai tankönyv példatáraként is megállnák a helyüket. Az emberi agy, emberi gondolkodás olykor abszurd torzulásait az elbeszélő nem a megértő megbocsátás, de nem is a megvetés gesztusával kezeli. Hűvös és tárgyilagos marad, akárcsak a szenvedések, a háború apokaliptikus képeinek megrajzolásánál. Célja a megmutatás, a felmutatás; a szemtanú hitelével és a gondolkodó ember felelősségével – de az érzelmi var. intellektuális intencionálás minden nyoma nélkül. S így talán még hatásosabb, amit mond. A hatás nem utolsó sorban az anyag elrendezésének, az ellenpontozó szerkezetnek köszönhető, mellyel az író ritmikusan váltogatja a jelen és a múlt. béke és háború jeleneteit.

{1209.} A legnehezebb írói feladatot Kardos G. György talán a Hová tűntek a katonák? megírásával vállalta magára. Lemond a feszültséget teremtő cselekményről, éppúgy, mint a csak töredékesen, fragmentumokban jelen lévő epikus folyamat vivőerejéről, mely A történet végének adott epikus sodrást. A Hová tűntek a katonák? időben és térben is zárt világában voltaképpen semmi lényeges sem történik. A gedérai tüdőbetegkórház éli mindennapi életét – mely külső szemmel inkább csak vegetálás, mint élet. A betegek közül ki rosszabbul van, ki jobban; van, aki épp ezen a napon búcsúzik az élettől, az orvosok, az ápoló személyzet teszik a dolgukat. A kórházban zajlanak a megszokott találkozások, beszélgetések, fogadások, ugratások, évődések – úgy, mint bármely más napon. Abed, az ügyes és tanulékony szolga mindennapos útjait követve, az ő látószögéből ismerjük meg az apró, jelentéktelen élettényeket, melyek csak a kórház eseménytelen, zárt világában minősülnek eseményeknek.

Ez a mikrovilág azonban foglalata, kicsinyített mása is a kinti világnak. A legkülönfélébb nemzetiségek – zsidók, lengyelek, arabok, olaszok – élnek itt összezárva, mint gyógyíthatatlan betegek és fásult gyógyítók. A zárt, fülledt légkör, a tehetetlenség még jobban szítja az indulatokat, a különféle előítéleteket és elfogultságokat. A gyűlölet, lenézés, széthúzás számos példája mellett felvillan egy-két pozitív emberi viszonyulás is: Abed és a zsidó Hefciba szemérmes, félénk érzelmei, a lengyel ezredes és pani Beáta éteri, halálig tartó kapcsolata. A haldokló ezredes kivételes jelenség a kicsinyes, nemzeti elfogultságukban olykor tragikusan nevetséges lengyel tisztek között. Az ezredes nem gyűlöl és nem is néz le senkit – talán ezért nem szeretik őt tiszttársai. Katonás merevsége mögött emberi érzések bújnak meg; szinte ő az egyetlen, aki emberszámba veszi az arab fiút, európai udvariassággal bánik vele, s aki a fegyelmezetlen tisztekkel az emberség, az emberi méltóság törvényeit próbálja elfogadtatni. Az ezredes halálával eltünt az utolsó igazi lengyel katona; földi maradványait tragikus roncsok veszik körül, akik a gyász pillanatában sem tudnak természetesek, önmaguk lenni, s akikre ugyanaz a sors vár. A többieket – az Anders hadsereg egységeit – már behajózták, hogy tovatűnjenek a messzi partok, a bizonytalan, ismeretlen jövő felé. A Gedérában maradottaknak már csak múltja van, emlékei vannak, hogy belátható időn belül azok is semmivé enyésszenek. Pusztulásra ítélt tárgyi emlékek lapulnak Abed ládájában, aki ily módon mégiscsak meghosszabbítja a tárgyak, s velük gazdáik utóéletét. Ide kerül az ezredes szép, bőrkötéses könyve, a Pan Tadeusz is, hogy az idők múlásával a lengyel nemzeti eposz is beleolvadjon a katonák által hátrahagyott holmik szürke tömegébe ... A regény utolsó soraiban az író felvillant egy igen halvány és bizonytalan lehetőséget, hogy a könyv nem hal meg gazdájával, hogy a benne rejtező gondolatok eljutnak egyszer valakihez – talán Abedhez, aki lengyelül is megtanult, talán Piskéhez, a lengyel-zsidó fuvaroshoz.

A regény központi figurája tehát Abed. Személyisége nem ér fel ugyan Avraham Bogatir színes, gazdag, árnyaltan megrajzolt személyiségével, mely a múltat is magába sűríti – mégis, néhány vonásával azt idézi. Abed egész lénye, élettere, lehetőségei – a regényvilág szűkösségének megfelelően – igencsak korlátozottak. A kórházban betöltött posztja számára a karrier csúcsát jelenti; a világból szinte {1210.} semmit sem ismer a falu és a kórház falain kívül. Apró dolgok – egy szelet csokoládé, egy találkozás, egy kiruccanás a faluba – az öröm és elégedettség forrásai számára; a sértéseket, a megalázó bánásmódot alig érzékeli, olyannyira hozzászokott már. Számára magától értetődőek, természetesek az adott életkeretek, s élettervét, vágyait is a józan mértéktartás határozza meg. Tisztes, szerény megélhetés, egy egészséges és engedelmes feleség – nem terjednek, nem is terjedhetnek tovább Abed vágyai. Személyiségében az író a szunnyadó, lappangó lehetőségeket is megsejteti: alkalmazkodóképessége, természetes intelligenciája, nyelvtehetsége, s az idegen tárgyak iránti vonzalma egy olyanfajta kíváncsiságot, nyitottságot feltételez, mely túlemelheti őt környezete korlátain.

Akárcsak Avraham Bogatir, Abed is a józan realitás praktikus életeszményét képviseli és testesíti meg, noha jóval redukáltabb formában, alacsonyabb szinten. Ennek az életideálnak a központi értékei: a munka és a család. S akárcsak Avrahamot, az arab fiút is megkísérti az "égi" szerelem, melynek semmi köze sincs a hétköznapi, anyagi valósághoz: Hefciba, a szép zsidó lány a költői szépség hordozója Abed életében, rendkívüli, ünnepi jelenés – ám a fiú tudja, hogy életét a kis, egérarcú fellah lánnyal kell majd leélnie, akit jóformán alig ismer, s akinek megvásárlására szorgalmasan gyűjti a nem csekély vételárat ...

A gedérai kórházban ápoltak között egyetlen gyógyult akad, a cseh-magyar-zsidó Bartos kapitány, akivel, pontosabban akinek a legendájával – A történet végében találkozunk ismét. Bartos kapitány elhajózott Izraelből, elhagyva szerelmét, a golyószóró marta arcú Malkát, akinek az alakja sajátos, groteszk módon fejezi ki a humanizmus és az életszeretet parancsát. Malka nem tragédiaként éli meg visszataszító csúnyaságát, torzságát, inkább öntudatlanul is ironikusan, a helyzet fölébe kerekedve. Az a jelenet, amelyben a lány elmeséli az ausztrál katonával való kalandját – a katona a sötétben szexuális kapcsolatot kezdeményez, de amikor meglátja a lány arcát, elfogja az iszonyat – a puritán realizmus és a groteszk helyzetkomikum remek példája. A komikusnak, tragikusnak és a groteszknek az elegyítése nem ritka Kardos G. György regényeiben. A legtöbb groteszk elemet a Hová tűntek a katonák? alaphelyzete hívja elő: itt egy halálraítélt, pusztuló közösség (mely ráadásul nem is igazán közösség) próbálja meg utánozni a valódi, a jövőt is feltételező életet. Ez a színjáték gyakran az élettelen bábok, marionettfigurák görcsös mozgásának hatását kelti, erősen groteszk színezettel.

Még két, az előző regényekből már megismert, fontosabb regényfigura tűnik fel A történet végében: Ároncsík, az Erdélyből elszármazott, gedérai sakter, aki számtalan, éhes gyermekének nyűgét cipelve is megőrzi játékos humorát, és Piske, a lengyel-zsidó fuvaros. Alakjában az író nemcsak eredeti, remek figurát rajzolt, hanem a zsidó kisember kiszolgáltatottságát, "örök vesztes" mivoltát általános érvényű módon jelenítette meg. Piske elpusztíthatatlan, aki mindig talpra tud állni. "Kétszer megsebesültem, egyszer meg bekerítettek a németek. Mit mondjak rnég? Itt vagyok. Élek." Talán jelképesnek is felfogható, hogy a hazatérő Uri lovát éppen Piske hizlalja fel. Piske egyszerű és tanulatlan, de benne is van valami ösztönös igény, vágyódás a szép, az esztétikum iránt – noha nem nagyon tudja, hol és hogyan lehet kielégíteni ezt az igényt. A Hová tűntek a katonák? befejező {1211.} akkordjaként a fuvaros Abeddel együtt silabizálja, s próbálja megérteni a Pan Tadeusz egyelőre még érthetetlen sorait, mely, akárcsak az Avraham Bogatir zárómozzanata, a tovatűnt gyermekkort idézi fel:

"Egy ország van csak messze földeken,

Melyben lengyelnek még öröm dereng,

A gyerekkor! Ez megmaradt – bár eltűnt –

Tisztának, szentnek, mint első szerelmünk ... "

A három regény, bár egymástól független, különálló alkotások, valamiképpen mégis összetartoznak. Nemcsak a helyszín azonossága, a közös földrajzi, etnikai, társadalmi környezet, s nem csupán a visszatérő regényalakok miatt. S nem is csak azért, mert egy történelmi-társadalmi-politikai folyamat három különböző pontjáról adnak metszetszerű képet, érzékeltetve a zsidó nacionalizmus kibontakozását és agresszívvá válását egy rendkívül bonyolult, de eredetileg nem reménytelen helyzetben. Mindezeknél fontosabb az az életfilozófiának is nevezhető gondolkodásmód és morális hangoltság, mely áthatja Kardos G. György regényeit. S ez nem más, mint a kisemberek, a névtelen milliók igazsága a történelemmel szemben – mely vészt, háborút, halált hoz az emberekre. A fennmaradás, a túlélés, az élet folytatásának és folytathatóságának igazsága és szükségessége az élet alapvető parancsa – szemben a történelemformáló erők karizmatikus jelszavaival. Az élet törvényénél csak az emberiesség erkölcsi parancsa lehet még erősebb – mint Avraham Bogatir története példázza. A hősiesség, az áldozatvállalás gesztusa csak így válhat értelmes-racionális cselekedetté. Mert ez az értékrend, ez a gondolkodásmód alapvetően racionális: távol áll tőle minden, ami kívül esik a józan emberi ész, a józan belátás határain. Hogy ez a racionalizmus olykor gyakorlatias pragmatizmusként jelenik meg, azt a regényalakok redukáltabb szellemi színvonala magyarázza és indokolja. De az író még ezekben az esetekben is jelzi e tudatállapot meghaladásának a lehetőségét: a szépségre, tudásra, a megismerésre és a szeretetre való vágy és alkalmasság felvillantásával.