{1201.} A PRÓZAI HAGYOMÁNY ÚJÍTÓI

FEJEZETEK

A hatvanas évek magyar prózájának egyik jellegzetessége, hogy megrendült benne az úgynevezett "valóságirodalom" hitele, a sematizmus korszaka után eleve gyanúsnak látszott minden olyan írói törekvés, mely a hétköznapi valóságból meríti nyersanyagát, s fejlődésükben, alakulásukban, részletező módon mutatja be hőseit. A mind bonyolultabb életjelenségek között az író joggal érezte úgy, hogy a világ, melyet ábrázolni kíván, készen adja ugyan neki a szavakat, de belső változásai sokkal bonyolultabbak, nehezebben követhetők, semhogy ki lehetne iktatni az ábrázolás menetéből a bizonytalansági tényezőt, a folytonos keletkezést és elmúlást. Már Kosztolányi Dezső megjegyezte: "Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint valami tanítómester, elmagyarázza. A költő nem érti az életet, és épp azért ír, hogy az írással, mint tettel, megértse." Ennek az állapotnak a tudatosításával szükségszerűen járt együtt, hogy az író a létezést formai oldaláról, az írás segítségével igyekezett megragadni. Konrád György A látogató című regényének elemzésekor figyeltek fel a mű kritikusai, hogy az író nem egyszeri, zárt esetet akar elmondani, hanem narratív fókuszt teremt, lehetséges, virtuális tartalmakat fog össze, s a befogadónak az a kötelessége, hogy végighaladjon az értelmezés különféle lehetőségein. A francia regény egyik antológiáját éppen Konrád György állította össze, s éppen az újregény poétikájának az az eleme termékenyítette meg őt is, de másokat is, mely szerint a nyelv nemcsak a közlés eszköze, hanem teremtő tényező is.

Ez a teremtő folyamat tetten érhető abban is, hogy ez a fajta próza lemond minden fölöslegesnek érzett, önmagáért valónak hitt leírásról, a művek minden mozzanata olykor aszkétikus önfegyelemmel szolgálja az ábrázolás hitelét. Két kulcsfogalma ennek az ábrázolásmódnak az igazság és a pontosság. Az író többnyire nem arra törekszik, hogy beszéljen témájáról, hanem hogy azt minél találóbban, minél ökonomikusabban megválasztott stíluseszközök révén megmutassa, s a következtetések levonását részben olvasójára bízza (ezek az erények jellemezték például Sükösd Mihálynak az Ólomketrecben összegyűjtött elbeszéléseit, melyekkel kapcsolatban egyik méltatója eljárásának őspéldái között Julien Green Minuit című művére hivatkozott).

Az ábrázolásnak ez az eszköztelensége, egy-egy gesztus kinagyításának módja, a szereplők arcrebbenéseinek megmutatása és jelentőssé tétele nemcsak az irodalom övezetébe utalja az új prózai törekvések előzményeit, hanem a filmébe is: a magyar irodalom új prózai törekvéseinek, ábrázolási technikáinak mintáját olykor a modern filmművészet egy-egy mozzanata ösztönözte; vágások, premier planban való megjelenítések jellemzik a regényeket is, melyekben a kihagyott "filmkockákat" az olvasónak kell behelyettesítenie beleérző és értelmező tevékenysége révén.

Konrád György 1960-ban A lemondás irodalma címmel írt ismertető méltatást a francia újregényről, ezzel mintegy azt is jelezve: az új próza egyik fontos eleme, hogy sok mindenről tudatosan mond le, ami az előző korszakok regényírói számára még fontos volt. De miközben oly jelentős lesz maga az ábrázolás, s vissza-visszatérnek – mintegy az elmondottak hitelesítőiül – pontosító adatok, környezetrajzi {1202.} közlések, megfigyelhető, hogy az új prózai törekvések mily sokat merítettek az esszé megfigyeléseiből és ábrázolási módszereiből is. Akár a harmincas években, a hatvanasakban is kitűnő esszéírók azok, akik a próza új látás- és ábrázolásmódjának megteremtésével próbálkoztak. S ez természetes, hiszen az esszé születése pillanatától az újra való tájékozódás műfaja volt, mint ahogy az volt a francia új regény íróinak kezében is (Michel Butor például esszéíróként kezdte pályáját). Részben az esszéisztikus látásmód jelenléte magyarázza, hogy az ilyen típusú művek, jóllehet az ábrázolás síkján már-már egzakt pontosságra törekszenek, mégsem személytelenek, bennük az írónak az ábrázolt valóságanyaggal kapcsolatos állásfoglalása áttételesen jelenik meg. (Kitűnő példája ennek az eljárásnak Maróti Lajos A kolostor című regényének első része, melyben a rendházi élet leírásába rejti állásfoglalását.)

Gyakori eljárása a modern prózaírónak, hogy a tárgyilagos távolságtartással ábrázolt eseményanyagot és történelmi eseményleírásokat elvonatkoztatva modellálják. Ilyen technikával születtek Hernádi Gyula "erőszakmítoszai" (Béládi Miklós találó kifejezése), melyeknek az a legfontosabb prózapoétikai újítása, hogy az életszerű ábrázolást szürrealisztikus nyelvi fordulatokkal és geometrikus térlátással elegyítik. Ez a törekvés egyben jelzi azt is, hogy a hazai törekvések eltérően például a francia újregényéitől, nem ezoterikusak, bennük az írót a társadalmi fejlődés menetének mikéntje foglalkoztatja.

Kétségtelenül vannak ennek a módszernek veszélyei is. A hazai prózairodalom ilyen irányultságú alkotásaiban nem egyszer figyelhetők meg üresjáratok, melyek során az író nehezen vagy sehogyan sem tudja általánosítani mondanivalóját. A film ábrázolási eljárásainak áthonosítása is lehet mechanisztikus, Mészöly Miklós később maga is ráébredt a megjelenésekor nagy vihart kavaró Film "folytathatlanságára". Tény azonban, hogy a modern magyar prózai törekvéseknek mégis nagy szerepük van abban, hogy az írókat ráébresztették a korábban kissé egyneműnek látott valóság felfoghatatlan gazdagságára, s egész irodalmunk valóságfogalmát nyitottabbá tették. Az ebben a fejezetben tárgyalt írókat csupán az a törekvésük kapcsolja egybe, hogy különféle módokon létmodelleket igyekeztek megteremteni, végső soron azonban ezek a különféle modellek is segítenek eligazodnunk és rendet tennünk a látszólag kimeríthetetlen realitásban. Míg a francia újregény jelentős képviselőinél – például Alain Robbe-Grillet-nél – alapvetőnek mondható ama törekvésük, hogy a hagyomány tagadása révén társadalmi szembenállásukat is hangsúlyozzák, a modern hazai prózai törekvések megvalósítói jórészt inkább az adott történelmi-társadalmi valóságot igyekeznek azonosuló módon értelmezni, amikor annak sokarcúságára irányítják figyelmünket.