Lázár Ervin (1936)

Lázár Ervin akkor jelentkezett első írásaival, amikor a hatvanas évek konszolidált légkörében a hétköznapiság felé fordult a figyelem, s a kollektivitás eszméje helyett a személyiség, illetve annak a közösséggel való kapcsolata kerül a gondolkodás előterébe. Az élet látszólag leegyszerűsödött formája újféle tájékozódásra adott lehetőséget, a közvetlen környezet dolgai lettek fontosak, a jelen idő emberének magatartása ejtett gondolkodóba. Lázár Ervin éthosz helyett a mindennapi élet tisztességéhez szükséges moralitást keresi, jelenségekre csodálkozik, olyan helyzetek után kutat, ahol megfigyelhetők az emberi viselkedés aktuális gesztusai. Így próbál küzdeni az emberségért a közönyös világgal szemben, ezért használja a hagyományos, cselekményes epika eszközeit s a maga alkotta különös, szép nyelvet. Mindezek segítségével hozza létre azt az egységes világot, amelynek játékszabályai könnyen felderíthetők, s ha már ismertté váltak, az addig külső szemlélő kénytelen őket magára is érvényeseknek elfogadni. Nagy érzelmi hatása ebben a mindenkit résztvevővé varázsoló közvetlen hangban, a mese fortélyainak modern alkalmazásában van. Jelrendszere sajátosan egyéni: meséi, egyetlen regénye és mesenovellái a hozzá legközelebb álló Milne vagy Saint-Exupéry által kialakított mesehagyományt követik. Lázár Ervin alapvetően felnőtteknek, felnőttekről beszél egy benne bújdosó és általa kiteljesedő gyermek kérdései, reakciói segítségével.

Hogy ez a mániákus kérdésfelvető képes a szokványostól elütő módon kérdezni, az új válaszokhoz is juttatja, s az érzelmek felől közelítő szemléletmód ennek alapján erőteljes értékhierarchia felépítését teszi lehetővé. Az értékek zárt rendszere {1246.} lesz műveiben a fő mozgató erő, miközben olyan szituációkat vizsgál, ahol kiderülhet, hogy az ember vállalja-e adottságait, mer-e tisztán, őszintén élni, képes-e akarni a jót, van-e ereje tenni valamit a számára fontos dolgokért. Ennek az értékrendnek csúcsán az általa igaznak, érvényesnek, természetesnek tartott dolgok, cselekedetek, az ilyen sajátosságokkal jellemezhető élet áll. Mivel Lázár Ervin legjellegzetesebb stílusalakító eszközeinek egyike a vizualitásra törekvő, láttató írásmód, a legfőbb értéket kifejező jóság szimbóluma is egy szín, a kék lesz. Kék az egész Masoko Köztársaság (A Masoko Köztársaság), még a zene is kék benne, mert a lehetséges, bár jogfosztott igaz életet vallja magáénak, kék minden a Ló a házban című novellában, mert arról a boldogságról beszél, ami felé sem kicsinyeskedéssel, sem erőszakkal nem lehet közeledni, kék Veréb apjának a szeme is, mely olyan, "mint a nagyon tiszta ég, néha meg olyan, mint az acél", hisz az ő lényéből áradó erő segít jónak maradni (Veréb a Jézus szívében). Ha nem a szín, akkor a szem, az arc árulkodik: Illés Ézsaiás arcán a beavatott szem észreveszi a hazugság pöttyét (A búbos pacsirta), s A doktor vikendje főhőse is kénytelen beismerni, már nem olyan, mint "valamikor" nagyon régen, amikor még tiszta volt, "pöttyök nélküli". A mese általános rendjének megfelelő módon az erkölcs világából való jóság esztétikai formát ölt, szépségként jelenik meg a gyermekmesékben (Szegény Dzsoni és Árnika) , de nem így a mesenovellákban, ahol különválasztja a szépség nélküli jóságot (s ez a gyakoribb: Bukfenc és törökülés, A Föld szíve) és a jóság nélküli szépséget (Egy lapát szén Nellikének). A szépségnek a novellákban nem ellenpólusa a rút, a jósággal sem a gonoszság szegül szembe. Az eldologiasodó létezés, a minden különösebb krízistől mentes nyugalmi állapot nem kényszerít állásfoglalásra, nem az ellentétes és kihívó tulajdonságokat csalja elő az emberekből, sokkal inkább terel a szürkeség, közöny, a figyelmetlen felületesség felé. Lázár Ervin könyveiben ezért nincsenek egyértelműen példaként állítható vagy elítélhető hősök. Helyette egy elképzelt, sóvárgott, harmonikus világ ideálképe merül fel, melynek rendjét a jóság szabja meg, és emberek, akiknek köznapi gesztusai hol jobban, hol kevésbé jól igazodnak ehhez a rendhez.

Hogy a gesztusok értékét mérni tudja, az emberi viszonyulásokat veszi alapul. E téren éppúgy fontos embernek dologhoz, tárgyhoz való viszonya, mint kapcsolata embertársaival. A Ha okos vagy, mint a kígyó szobrászhőse nem csinálhat jó szobrot, mert hiányzik belőle az a humánum, amely összebarátkoztatná az anyaggal. Veréb rájön, az embereket elkülöníti egymástól az, mennyire nyúlnak szeretettel a tárgyakhoz ( Veréb a Jézus szívében). De jellemzi az embert kapcsolati egy bolhával, pókkal (Állattörténeteim), hisz csak így válhat kapcsolata teljessé környezetével. Lázár a legegyszerűbbnek tűnő viszonyulásokról beszél, de ezeknek háttér jelentésére hívja fel a figyelmet. A hatsoros Pávárbeveszévéd fintor arra, milyen lehetetlen két ember között a megértés, de a bűvész kapcsolatteremtési próbálkozása is kudarcba fullad, a közönség tudás helyett az ámítás pártját fogja (A bűvész). "Általában mindennel törődni kellene. Hogy ne hagyjanak cserben a dolgok" – mondja az Utazás hőse; szívből, természetesen közeledni egy másik létezőhöz azonban éppúgy nem tud, mint a Furcsa kövek Géniánál férfi alakja. Lázár szerint a szándék nem elegendő, a cselekedetek értéke hozza csak felszínre az {1247.} emberi tulajdonságokat. S az aktív akarás nála eredményhez is vezet: a várost meg lehet menteni, ha minden lakója egyformán fontos benne (A város megmentése), vagy ha a "törvényen kívüliek"-kel szembe mer valaki szegülni az igazság nevében (Isten választott embere). Mélyről fakadó közösségtudatát, a megválthatóságba vetett bizalmát a Szegény Dzsoni és Árnikában így fogalmazza meg: "Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül."

Az értékrendszer bemutatásában különböző motívumok jutnak nagy szerephez. Ezek közül legfontosabb a szeretet, a másik féltése. Jól szeretni rendkívül nehéz dolog: a kislány gyilkossá válik, mert mindenkivel egyformán viselkedik (A kislány, aki mindenkit egyformán szeretett), de nem szeret igazán az sem, aki feleslegesen pazarolja el érzéseit (A gyűjtögető). Szeretni nála annyi, mint önmagunkat is kicsit feladva a másiknak segíteni, vállalni az ezzel járó kellemetlenségeket, gyakran kiszolgáltatottá válni, csalódásokat elviselni, azaz felelősként élni. Így lesz Prométheusz az emberi melegség felelőse (Tűz), így próbálja értelmessé tenni egy másik létező életét A kuka villanyszerelője. A szeretet ellen elkövethető legnagyobb bűn az álarcviselés, a hibás beidegzések nélküli őszinteség helyett a látszattartalmak vállalása. Lázár Ervin babonásan fél a szürke világ csapdáitól, ezért találja fontosnak a játékot, ezért játszik ő is unos-untalan helyzetekkel, emberekkel, s az ehhez elengedhetetlenül szükséges nyelvvel. A játék nemcsak elfeledteti az egyhangú életet és széppé varázsolja az unalmas napokat, hanem kihívást is jelent az ember számára, aki játék közben kénytelen feladni a dolgokhoz való passzív viszonyulását és a cselekvés álláspontjának elfogadására kényszerül. Ami a valós életből hiányzik, az itt valósággá válik, s mert a játéknak mindig logikája van, ezért szabályai kötelező érvényűek lesznek (Stregovác, A csapda, Retemetesz, Társasjáték). A játéknak tehát egyik funkciója a megméretés, ez a szükséges rossz ahhoz, hogy az emberi teherbírás kiderülhessen. "Minden érzelem csak az árulás lehetőségével ér valamit" (Játék álarcban), azaz minden csak a veszélyeztetettség tudatában válik minőséggé. A valódi megméretés próba, az embertől magától függ az eredmény. De Lázár szerint az ember ezt éppoly ritkán veszi észre, mint ahogy elmegy az élet csodás, megváltó pillanatai mellett is. Egyetlen regénye (A fehér tigris, 1971) olyan krízis-szituációt hordoz magában, amely alapvetően választásra kényszeríti a főhőst, Makos Gábort. A fiatal mérnök korábban közönséges ember, de a hozzászegődő és csodás tulajdonságokkal rendelkező tigris olyen lehetőségeket teremt, melyekkel valahogyan élni kell. Makos a kihívást elfogadja, ám nagyszerű helyzetével visszaél: nincs ereje a felajánlott jót véghez vinni, az egyszerűbb megoldásokhoz fordul, erőszakkal kíván győzni. Az eszköz, amivel egy ismeretlen hatalom megajándékozta, magasabb rendű annál, hogy a férfi élni tudjon vele, a szürkeséghez szokott ember nem képes kihasználni kiváltságos helyzetét a célnak megfelelően. A tigris csak szimbólum, igazából nem is valós létező, nem lehet lefényképezni, nincs neve. Inkább az ember jobbik énje, a lehetőségeket fogja össze egy képben.

Az emberi természet kettős mivoltát Lázár Ervin mindig szem előtt tartja. Az érzékeny, tisztaságra törekvő én kiszolgáltatottá válik saját maga előtt is, oly védtelen, legyűrik az elhatalmasodó indulatok. Erre jön rá a két, Káint és Ábelt {1248.} egyaránt önmagának tudó testvér közül Ferenc az Ördögűzőben: "Az ember nem engedheti el magát. Semmit sem kap ingyen. Minden jóra törő cselekvéshez, minden szép emberi viszonylathoz fegyelem kell, lemondás." Kísérti valami az embereket, s ha ráéreznek a rájuk törő kísértésre, küzdenek is ellene (Bukfenc és törökülés) , sőt, sok Lázár-hős maga nevezi meg az eszményt, amiért élni érdemes volna. Tenni azonban legtöbbjük képtelen.

Művei morális magjának kifejtésére formát is talál, megújítja, a mai fül számára is élvezetessé teszi a mesét. Nem erkölcsi tanulságot példáz, hanem a mindennapi életre vetíti a varázslat logikus magyarázatát, játékossága az élet teljességét kívánja közelebb hozni. Meséi intellektuális tartalmúak, amelyek az évek során az érzékeltetés más-más árnyalatában fejeződtek ki. Az első kötet (Csonkacsütörtök, 1966) hangját az emberbe vetett boldog hit, az élet feltétlen szeretete, az elnézés álláspontja határozza meg. Az író legközvetlenebb megszólaltatója Illés Ézsaiás, ez a csendes, gátlásos, de mindenhez szeretettel nyúló figura. Ez a kötet még egységes, nem úgy, mint a következő (Egy lapát szén Nellikének, 1969), melybe becsúszik, de még külön ciklust alkot félelmének néhány megnyilvánulása. A korábbi érzelmes, néha majdhogynem érzelgős hang helyébe az irónia, s az ezzel váltakozó groteszk lép (az utóbbi jellemzi A fehér tigrist is). A visszatérő figura itt Simf, maga is botladozó, kiegyensúlyozatlan lélek, aki a többi hőshöz hasonlóan könnyen elköveti a konformizált világ tévedéseit. A regény már a csalódott ember kiábrándultságát mutatja, a Buddha szomorú (1973) pedig az abszurd kegyetlenségének jegyében fogalmaz meg jelenségeket. Az Öt szentimentális történet, A nagy madár vagy Az anyajegy az idealizált világgal szemben olyan durva sötétségét mutatja az életnek, amellyel szemben az író szándéka esélytelennek látszik. S mintha ezt ő is így érezné: egyelőre felhagyott felnőtt-történeteinek írásával, az utóbbi időben tiszta világú gyermekkönyvei jelennek meg. Mondandója azonban itt sem kevesebb, csak más szinten magyarázza a számára ellenszenves jelenségeket (Gyere haza, Mikkamakka!).

Meséinek és novelláinak alapvonásai megegyeznek, ezért is jellemző műfaja a mesenovella. Írásaiban teljes összhangot képez irreális és reális, csak a másik jelenlétében válik érthetővé valószínűtlen és racionális. Ha egy-egy elem a képzelet világából kerül elő, a mesemondás menete rögtön beilleszti a történetbe: mindig a részlet, soha nem az egész lesz valószerűtlen. Az író ebben – ugyanúgy, mint a felsorakoztatott jellemek, ellentétesen ható erők esetében – egészséges egyensúlyt tart. Esetrajzai emberközpontúak, egy gesztus, magatartás vagy személyiségvonás teremti a novellákat. Soha nem stilizál, egyszerű, spontán, mégis míves nyelven ír: formát keres a gondolathoz, miszerint lázadni kell a beidegződések, az érzékelést, szenvedélyeket tompító megszokás ellen. Ezért a szótorzítás, szócsonkítás, ikerszógyártás, ezért a bolondos rímek és mondatfűzések (Hóban, Mese Julinak, Társasjáték, Szerelmes történet). Ámde a játékosság csak könnyebbé teszi az életet, idillt nem teremt. Az írások alaphangja a szomorúság, mely nemcsak hangulati tényező, de értékítélet is. Lázár Ervin kérdez, s kérdezősködése hol nosztalgikus emlékezésbe csap, hol fáradt elfogadáshoz juttatja, hol elkeseredett tiltakozáshoz vezeti. Mindez miért? Mert rádöbben, a számára fontos értékek lassan az emberi {1249.} tudat perifériájára kerülnek, természetes élet csak nagy erőfeszítések árán valósulhat meg, a tiszta létezés már nem életképes, összeütközésbe került természet és társadalom, egyén és közösség. Hiába a játék, a harmóniára vágyó ember tudja, mégha a gyermek naív hitét őrzi is magában, hogy képzelete békés képei helyett félelmei nyernek igazolást. Lázár a problémákat nem a társadalmi-politikai élet nyugtalanító, új jelenségeiből vezeti le, sokkal inkább az emberi természetre mint alapvető tényezőre koncentrál. Az Ibolyalebeszélő beszél az emberről, aki már nem az igazságot, csak annak illúzióját akarja, s beszél arról az ártatlanról, aki vagy áldozattá válik, vagy elveszti tisztaságát. Valós választási lehetőség senki előtt nem áll, a személyiség védelmét csak az egyes ember sajátos Masoko Köztársasága láthatja el. Lázár Ervin képzeletbeli birodalmát a gyermekkor ösztönös érzékenysége, derűlátása, bizalma lepi el. S ő ezt nemcsak őrizni, mások előtt feleleveníteni akarja, de szándéka a morális kategóriák tisztázása is, hogy ebben az értékhatárokat elmosó korban legyen mindig mérték, legyen mindig mihez viszonyítani.