A próza megváltozott feltételei

A mai magyar próza helyzete és képe a költészetétől sokban különbözik. "Az 1970-es években – írja Dérczy Péter – a magyar irodalomban egy egészen rendkívüli esemény játszódott, illetve játszódik le még ma is, olyan esemény, mely csak egyszer fordult elő a magyar irodalomtörténetben, méghozzá a századvég-századelő Magyarországán: a próza megdöntötte a líra konvencionálisan uralkodói hatalmát. Ez a forradalom akkor is, ma is, egy fiatalabb írógeneráció nevéhez fűződik." Igaz, a folyamat korántsem zajlott zökkenőmentesen, ennek a nemzedéknek is sokféle belső bizonytalansággal és külső értetlenséggel kellett megküzdenie, a kényszerpályákkal terhes felkészülési idő túlságosan is sokáig tartott, s a tehetséget visszaigazoló fontos könyvek inkább csak a periódus második felében láttak napvilágot. Összefügghet ez a kortárs irodalmunk általánosabb bajaival, amelyek ezt a tárgyilagos kifejezésre törekvő műfajt közvetlenebbül befolyásolják. S összefügghet a hagyományához való sajátos viszonyával is. Prózánk legnagyobb hatású vonulatai ugyanis nem annyira az esztétikai megformáltságtól, mint inkább az ábrázolt, kifejezett vagy gondolatilag sűrített, tényszerű valóságinformációtól kapták izgalmukat; legjobb elbeszélőink elsősorban a megismerés eszközének, s kivált a nemzeti és társadalmit önismeret forrásának tekintették műfajukat. A hagyományok tehát elsősorban arra ösztönözték az írókat, hogy közvetlenül reagáljanak a jelen problémáira, vállalják a maguk eszközeivel a nagyobb közösség érdekképviseletét. S bár az elmúlt harminc évben a magyar irodalomnak ez a belső, alkati igénye még a művészetpolitika külső, nyomatékosan realizmust szorgalmazó elvárásaival is találkozott, egyszersmind az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a mai magyar valóság más jellegű és bonyolultabb problémáihoz szűkös a szóbanforgó tradíció formakincse, típus- vagy értékrendszere, a prózában gyökeresen új kezdeményezésekre volna szükség.

A hatvanas évek első felében néhány évig még hinni lehetett, hogy a magyar próza intenzívebbé válik, s ezáltal valóban mindinkább birtokba veszi a jelen megváltozott történelmi valóságát. Vagy legalábbis némi távolságot nyerve a közelmúlt gyorsan pergő történelmi eseményeitől és megrázkódtatásaitól: megkísérli velük a szembenézést. Ma már világosan látszik, hogy ez a fajta epikus folytonosság megszakadt, hogy nem következett be a várt fellendülés. A nagyobb közönségvisszhangot kiváltó, emlékezetes vitákat kavaró művek száma megcsappant, s az írók érdeklődése is csökkent történelmünk és társadalmunk nagyobb arányú folyamatai vagy konfliktusai iránt.

{1254.} A hetvenes évek azután felszínre hoztak más, jellegzetesen visszahúzó tendenciákat is: az irodalom és főleg a próza bizonyos elszigetelődését lehetséges közönségétől vagy a szellemi élet más törekvéseitől. Nem mintha nem születtek volna a hetvenes évek elején is fontos és érdemes művek, s nem mintha a próza föladta volna annyit emlegetett társadalmi pozícióit. Mindössze – úgy tetszik – prózánk ekkor már szkeptikusabban értelmezi mind a társadalom, mind pedig önnön lehetőségeit.

E felemás helyzet létrejöttének alapvető okait most is a magyar társadalom módosult történelmi feltételeiben, lényeges szerkezeti változásaiban kell keresnünk, ami egyben, mondhatnánk, közvetett bizonyítékot is szolgáltat a próza továbbra is rendkívül szoros valóság-meghatározottságára. Az 1956 után meginduló politikai konszolidáció és az ezt követő anyagi gyarapodás, életszínvonal-emelkedés felvetett ugyan bizonyos életforma-problémákat; mégis, döntően az ország fejlesztésének gazdasági szemléletét szorgalmazta, anyagi, technikai, igazgatási és szakértelembeli kérdéseket állított előtérbe, igen sokszor a szellemi és morális megközelítések rovására is. Együttjárt ezzel a belső társadalmi rétegmozgások rendkívül erős lefékeződése. Az ötvenes évek elejének soha nem látott mértékű réteg-mobilizációját – azt a jelenségegyüttest, amely az irodalomban az életforma-keresés egész problematikáját kiváltotta – ismét a struktúrák megmerevedése követte. A hatvanas évek derekára a magyar társadalom új hierarchikus viszonyainak a kialakulása és megszilárdulása lényegében be is fejeződött. Az ezután jelentkező írói nemzedék helyzete így a korábbiakéhoz képest több szempontból is különösnek mondható. Részint, mert ezek a nemzedékek voltak az elsők, akik beleszülettek Magyarország megváltozott társadalmi-politikai rendjébe. Legalábbis eszmélkedésük, tudatos életük már egyértelműen erre az időszakra esik, számukra tehát a szocializmus hazai változata objektív és evidens valóság. Másrészt íróvá érésük legfőbb és meghatározó élménye éppen az újra kialakult társadalmi hierarchiák zártsága és merevsége lett. Helykeresésük, majd szembenézésük, sőt szembehelyezkedésük e struktúra monolit erőivel sokuknál konkrét egzisztenciális gondokhoz, az írói érvényesülés elhúzódásához vezetett, de szinte valamennyien megtapasztalták az önérvényesítés sikertelenségéből következő tehetetlenség-érzés bizonyos fokozatait, vagy a társadalom alakításába való cselekvő beleszólás nagyon is kézzelfogható, sokszor intézményes akadályait.

Márpedig az is az újabb magyar próza történetéhez tartozik, hogy 1965-től ezeknek a fiatal íróknak a folyamatos jelentkezése új színt, szemléletváltozást hoz a magyar próza egészén belül. Fokozatosan átvéve a kezdeményezést, meghódítva az irodalmi fórumokat, 1970-től az irodalmi termésben való részesedésük, szerepük egyre jelentősebbé és mennyiségileg is meghatározóvá válik. Nyilvánvaló összefüggésben azzal a ténnyel, hogy az előző nemzedékek törekvései megtorpantak, alig folytatódtak; meghalt Sarkadi Imre, Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Lengyel József, Németh László és Déry Tibor, hosszú ideje hallgat Ottlik Géza és Sánta Ferenc. A hatvanas évek sikeres íróinak többsége nem tudta tartani korábbi színvonalát s akik tartották is, többnyire megállapodtak. Kevés olyan újító, meggyőző ellenpélda akad, mint például az esszéíró Csoóri Sándoré, a {1255.} fáradhatatlanul kísérletező Mészöly Miklósé, vagy a novellisztikájukat megújító Örkény Istváné, Mándy Iváné, Galgóczi Erzsébeté. A korábbi nemzedék nagyobb visszhangot keltő, kései jelentkezése mellett, mint például Kardos G. György regényei, az Avraham Bogatir hét napja, Hova tűntek a katonák? A történet vége, s Konrád György A látogatója, vagy Kertész Ákos Makrája – figyelmet keltő prózatörekvések születtek az országhatáron túli magyar irodalmakban is. S persze a hetvenes évek elején bontakozott ki a legújabb nemzedékek ellentmondásos átlagtermése, s az évtized vége felé jelentek meg azok a vitathatatlan értékű műveik, melyek nagymértékben átrendezték a korábbi prózastruktúra erővonalait.