Szuverenitásigény mint nemzedéki közérzet

Marosi Gyula mondja egy interjúban, hogy "... ez a nemzedék lényegileg negatív alapról szerveződött", s ez a körülmény alighanem minden másnál szemléletesebben világíthatja meg a szubjektív tehetség és az elért esztétikai teljesítmények ellentmondásának feszültségét. Ismét az íróvá érés idejének aggasztó elhúzódásáról van szó, arról a különös jelenségről, hogy legalábbis a nemzedékek magjának a jellemző ismérveit, koherenciáját nem annyira pozitív eszmei, esztétikai programok szolgáltatták. Egységük inkább szociológiai helyzetük viszonylagos közösségéből fakadt, mindenekelőtt abból, hogy a magyar társadalom gyökeres változásai következtében az utóbbi évtized írói már nem annyira valamely társadalmi réteg vagy jellegzetes miliő képviselőiként jelentkeztek; nem annyira egy szűkebb valóság fedezetével, esetleg emancipációs programjával, sokkal inkább magányos értelmiségiként érkeztek az irodalomba, S az esetek nagy részében az írói érvényesülés minimális feltételeiért, a nyilvános megjelenésért is idegőrlő és indokolatlannak érzett küzdelmet kellett folytatniok. Az ellenérzést velük szemben részben nyílt és aktuális társadalomkritikai fellépésük váltotta ki, részben az a korábbi prózatörekvésektől többé-kevésbé eltérő gyakorlatuk, amely a társadalmi problémákat nem a hagyományos magyar próza ismert osztály- vagy rétegtípusaival, hanem következetesen az egyén szemszögéből, a humánus szférára szűkítve közelítette meg. A közös sors és közös igény a személyes élet őszinte ábrázolására ezután meglepően hasonló írói reakciókat, magatartást hívott életre. Műveikben központi kérdésként, átütő erővel jelentkezett a nemzedéki élmény, s kisugárzása az esztétikai szféra más vonatkozásaiban is erőteljesen érvényesült: a témák, helyzetek, írói eszközök is nagymértékben egységesültek. Önportréikból kollektív hőstípus bontakozott ki: a szuverén életvitelre vágyó, de önmegvalósítása formáit nem találó, magát a társadalomban fölöslegesnek érző hobó vagy pikaró, lézengő, kallódó értelmiségi fiatal. Újszerű, vallomásos közérzet-irodalom jött így létre, amely motívumaiban rendkívül tényszerű, s többnyire a jelen magyar valóságához kötődött, de amely ezt a valóságot az értelmiségi létforma morális kérdésfelvetéseire szűkítette le. Az élmény végső soron az értelmiségi szerep társadalmi gondjaiból, a személyiség szuverenitásának vélt vagy valóságos, de felette jelenvaló veszélyeztetettségérzetéből táplálkozott, s az építő társadalomkritika igényével lépett fel; a {1256.} formális életvitel, a bürokratikus-hivatalnok szemlélet, a társadalmi lét tartalmavesztett rítusai és intézményei ellen tiltakozott. Ám az is az epika lehetőségeinek további szűkülésével járt, hogy ezt az értelmiségi problematikát a nemzedék művei nem közvetlenül, hanem többnyire áttételesen dolgozták fel; a fiatalság helykeresésének, társadalmi beilleszkedésének motívumaival. A konfliktust általában periférikus élethelyzetekben fogalmazzák meg, modellszerűen is a fiatalok és felnőttek generációs ütközései jelképezték az egyén és társadalom kettősségét. S jelképes értelméből következően, fölötte általánosan. A kiindulópont itt is az önmegvalósítás erkölcsi értékszempontja; ezt a nézőpontot egészen a 20. századi létezés filozofikus közhelyeiig tágítva, szemben állva a munkamegosztás szigorával, a személytelenséggel, a töredékes létezéssel, s nosztalgikus vággyal a teljes élet után. A teljességigény és a partikuláris létezés érzelmi-lírai konfliktusait fogalmazták meg tehát.

A magyar próza korábbi informatív és nagyepikus törekvéseivel, vagy a hatvanas évek társadalmi és morális problémaelemzéseivel szemben ez a nemzedék szinte tüntetően a hétköznapokba, a kis világok naturalizmusába vonult vissza, nem utolsósorban azért, hogy még egyértelműbben fejezhesse ki önmaga helyzetének szkeptikus megítélését, elszigeteltségét a valóságot alakító tényleges erőktől és nagyszabású folyamatoktól. Eleve lemondva a világ és valóság tágabb és gazdagabb megközelítésének igényéről, s az ehhez nélkülözhetetlen gondolati-szellemi fölényről, maguk is fokozták elszigeteltségüket; írói biztonságuk s személyiségük nyilvánvaló fejlődése nem hozta meg számukra hosszú ideig a jelentős epikát. Továbblépésük kudarcaiból a legerősebb tehetségek is nehezen tudtak gyakorlati tanulságokat levonni. Pedig hamar kiderült, hogy a nemzedék helyzetének felemássága mindenekelőtt a vállalt társadalmi feladatok nem elégséges írói végigviteléből adódik, az élmények epikus általánosításának töredékességéből, hiányaiból, vagy ahogyan ezt Béládi Miklós megfogalmazta az 1975-ös debreceni prózavitán: "Ez a nemzedék sikeresen dokumentálta, hogy hogyan érzi magát a valóságban, de azt, hogy a valóság hogyan érzi magát – erről tőlük, épp tőlük eddig még keveset tudtunk meg."

Mindeddig nemzedékről beszéltünk, noha ez a szó irodalomtörténeti kategóriaként nyilvánvalóan nem szerencsés, lévén egyszerre formális és túlzóan általánosító, s alig ad lehetőséget további árnyalásra. Használatát főleg az indokolta, hogy az a szűkebben értett írócsoport, amelynek szociológiai helyzetét, valóságélményét, szemléletét vagy írói tájékozódását lényegében hasonlónak ítélve általánosítottuk, a korszak többi pályakezdését is befolyásolta. A nemzedék szó használatát kifejezetten gyakorlatias meggondolások indokolták: ezek az írók a közelmúltban gyakran kerültek azonos vagy azonosító megítélés alá: a "fiatal írók"-ról szóló vitákban, különböző rendezvények során. S jóllehet többnyire nem önszántukból kezdeményezték ezeket, a közös fellépések mégis bizonyos csoportjelleget is társítottak törekvéseikhez. Ügy lett a fiatal irodalomból, s divat is. Írótaláikozókra került sor Lillafüreden 1969-ben és Balatonberényben 1974-ben. irodalmi folyóiratok ankétokat szerveztek róluk (Új Írás 1969. 7. és 8., Kritika 1973.1., 2. és 3., az Alföld 1974. 3. és 1976. 6. különszámai), antológiák jelentek meg {1257.} műveikből (Mozgó Világ, 1971; Naponta más, 1969; Ahol a sziget kezdődik, 1971; Eső a szilfák levelén, 1975; Add tovább!, 1976; A medveölő fiai, 1981). 1973-ban megalakult az Írószövetségen belül a Fiatal Írók József Attila Köre, 1974-ben folyóirattá alakult a Mozgó Világ.

Közben – ha lassan is – körvonalazódni kezdett az újabb szemléletváltozás, nyilvánvalóvá lett, hogy a nehéz vajúdás nem volt egészen hiábavaló. A hatásra következő ellenhatás törvénye szerint a nemzedék legjobbjai – vagy úgy, hogy saját magukból teremtettek hagyományt, vagy úgy, hogy visszanyúltak irodalmunk más, diszkrétumokban meglévő, lappangó formaintencióihoz – megteremtették maguknak azokat a szilárdabb elbeszélői nézőpontokat, melyek teljesebb világkép, egyszersmind új prózaalakzatok létrehozására is alkalmasak voltak. Stilizáló megoldásokkal, a regényműfaj grammatikájának radikális átformálásával, új ontológiai alapok érvényesítésével sikerült a valósághoz való újszerű viszonyukat megjeleníteniük. "A döntő mozzanat feltétlenül abban a poétikai-szemléleti gesztusban van – írja Kulcsár Szabó Ernő –, amely elhárítja azt a makacs illúziót, mely szerint a valóság közvetlenül, tehát tagadva az epikai kód esztétikai meghatározottságát, netán e konvencionális jelrendszer spontán birtoklásának öntudatával is – megragadható." Ezzel természetesen meg is szűnt minden "nemzedéki" karakter, és ki-ki a maga választotta úton halad tovább. Új és még újabb nemzedékek léptek színre más és más konszenzusokkal, nagy többségükről korai lenne még véleményt mondani. Helyzetük, teljesítményük megítélése az irodalomtörténet később megírandó fejezeteinek lesz feladata.