A múlt revíziója

Ha e vázlatos címfelsorolást áttekintjük, azonnal szembetűnik, hogy bár a döntő súlyt a múlt revíziója képviseli, ezek sorában milyen kevés a valóban radikális önvizsgálat, a nemzeti és egyéni felelősség tragikus végigelemzése. Déry Tükör című drámáján és a be nem mutatott A tanúk című darabján kívül nem született ilyen, a múltat kíméletlen alapossággal feltáró és lezáró alkotás. Egy nemzet drámairodalmának fejlődése szempontjából persze elegendő lehetne egy-egy ilyen csúcsteljesítmény is, hiszen az igazán jelentős alkotások – a döntő katartikus élményt teremtve – át is emelik az irodalmi fejlődést azon a küszöbön, melyen túl már új távlatból merülnek fel létének kérdései. Megítélésünk szerint azonban ez az önvizsgálat nálunk inkább lappangó és rejtőzködő alakjában központi témája volt ugyan a drámaírásnak (lényegében az első két konfliktustípus ezzel foglalkozott), de ebben a lappangó témakezelésben akkor nem tudott megszületni a múlt {1327.} demokratikus önkritikája. A kritika és önvizsgálat megtorpant a legfájóbb kérdések küszöbén, és csak 1958 után, a drámafejlődés újabb ágán került újra előtérbe ez a konfliktuscsomó, őszintébben és tisztítóbb erejű kíméletlenséggel. Ezért tartjuk a felszabadulás utáni drámafejlődés egyik központi alkotásának Déry három darabját. Akkor is, ha a művészi teljesítmény nem éri el A befejezetlen mondat világirodalmi rangját, mégis itt születik meg az a modell, melyhez a tíz-tizenöt évvel későbbi megújulás visszatér majd.

A Tükör, ha nem igazán kiemelkedő alkotás is, mégis talán az egyedüli kísérlet a magyar drámairodalomban arra, hogy egyetlen drámai csomópontba gyúrva állítsa elénk a liberális polgárság és a kommunista mozgalom politikai, emberi és morális szembefordulását, ugyanebben a konfliktusban – mindkettőjük más és más osztályfeltételekből következő – történelmi gátlásait. Déry az egyszerűsítő képletek csábítását kikerülve mutatja be a Bíró család morális zsákutcáját. Arisztokratikus ízléssel – helyesen utasítják el a fasizálódó úri osztály magatartásmódját, cinizmusát és amoralitását, azt is láttatja azonban, hogy ez a morális arisztokratizmus még a határozott "nem" kimondásához is kevés, s egyenesen akadállyá változik, mikor tettekre kerülne a sor. (A Bíró ennek a morális arisztokratizmusnak nevében tagadja meg a menekülést jelentő éjszakai szállást, egyszerűen fel sem ismeri a szituációt.) Így azután vakság és a belőle következő tehetetlenség révén a Bíró és Viktor más-más motívumok révén, de majdnem bűnrészese lesz a kommunista diáklány elfogatásának. A dráma példaszerű ereje abban rejlik, hogy a két társadalmi pólus gyengéit egymásra vonatkozásukban, majdnem közös eredetükben mutatja meg. A korabeli kritika elítélően kérdőjelezte meg ezt a figurát, mint a kommunista mozgalmat csak szektás oldalról bemutató alakot. Ma már látjuk, hogy Déry – ha íróilag nem felsőfokon is – jó ösztönnel tapintott rá a korszak alapvető történelmi és emberi gyengéire. Vera magatartásán, kapcsolatteremtő készségén, merevségén, világképének korlátain is múlott, hogy az ellenállás nálunk nem lett igazi népmozgalom. A polgári uralkodó osztályt jellemző történelmi tehetetlenségnek így szinte tükörképeként jelentkezik a baloldali mozgalom önmagát befalazó gyengesége. Így válik a darab az egész társadalmat átfogó, valóban történelmi sorsfordulót elemző nagy drámává.

A realista dráma születésének lehetünk tanúi, a nagy formátumú, történelemmel mérő drámai építkezésnek. Déry formailag is igyekszik szakítani a posztnaturalista dramaturgiával, bár sokszor csak felszínen, formális eszközökkel. Ugyanakkor az már nem rajta múlott, hogy folytatója nemigen akadt. A nagyvonalúan korszerű és társadalmi elkötelezettségű dráma csak egyedi alkotásokban él tovább, áramlat nem lesz belőle. 1949 előtt az irodalmi közhangulat nem kedvez ennek, később a sematizmus kezdődő tendenciája gátolja.

Ezt a drámatípust azonban egyaránt fékezi a múlttal való szembenézés szégyenlőssége, a kollektív bűntudat, valamint a baloldali vagy kommunista mozgalom naivabb önszemlélete. Ezért ha Déry drámáit a kor csúcsteljesítményei között tartjuk is számon, a kor jellegzetes műveit parabolisztikus–történelmi darabok sorában kell keresnünk. Az önvizsgálat a téma itt is, de erkölcsi áttételben: mint az önmegváltás lehetetlensége vagy elárultatása tragédiája jelentkezik. A {1328.} probléma mögött nem nehéz felismerni a történelmi önvád és önigazolás különböző elegyű rossz lelkiismeretét, azt a ki nem mondott, de érzékeltetett kérdést, hogy miért is maradtunk Hitler utolsó szövetségesei. A krisztusi sors, az önmegváltás és elárultatás passiójátékai Végülis arra a Déry által kimondott kérdésre keresik a morális választ, miért is nem tudtuk magunkat felszabadítani. Sőtér Júdása, Felkai Pilátusa vizsgálja e konfliktust, de ebbe a sorba tartozik – más előjellel – Pap Károly 1944-es Mózese is, valamint Németh László "hivatás"-tragédiáinak sora: az Eklézsia-megkövetés, a Husz, az Apáczai és a Széchenyi is. Sőtér az árulás pszichológiai folyamatát ragadja meg, Felkai az ítélkező helytartó kényszerű, hivatalból kötelező embertelenségének szükségszerűségét vizsgálja. Júdás is, Pilátus is úgy állnak szemben Krisztussal, mint akiről tudják, hogy ártatlan, ezért látszatra, politikai szükségszerűségből cselekszenek, az író azonban látni engedi, hogy e szükségszerűség csak az emberi gyengeség külső burka, felmentést nyújtó palástja. Csakhogy Sőtért az árulás immoralitásának leleplezése vezeti, míg Felkai rendkívül jólszabott drámai apológiájában a kényszerű együttműködés kikerülhetetlenségének bizonyítását vállalja. Ami Sőtérnél végső soron emberi lealjasodás, az Felkainál politikai racionalitás: nem lehet mást tenni. Sőtér mint a szellemi ellenállás részese, határozottan tagadja azt a 45 körül divatos álláspontot, melyet Anouilh Antigonéja példáz a legvilágosabban; hogy a politikus óhatatlanul tragikus figura, mivel kikerülhetetlenül rosszat is kell tennie, s el kell nyomnia az emberi szabadságot. Felkai viszont a kötelesség nevében menti fel a morális árulást. Sőtérnél is érezni azonban, hogy igazi problémája az önmegváltás lehetetlensége, de ennek a lehetetlenségnek társadalmi forrásait már nem tudja – talán az ítélet kegyetlenségétől, a nemzeti önérzet megsértésétől visszariadva – kimondani. Tehát már az induláskor, a közelmúlt revíziójánál kezdenek kuszálódni a szálak, a kíméletlen leszámolás – néhány jeles kivételtől eltekintve – elmarad, és inkább tragikus, elítélő önigazolás felé halad a drámairodalom.

Más irányban kereste a nemzeti önmegváltás általánosítását Németh László ekkor írott darabjaiban: a forradalmár küldetés, keserves apostolság tragikumát és a történelmileg adott közeg tehetetlenségi nyomatékának mozdíthatatlanságát. A Misztótfalusi-történetet feldolgozó Eklézsia-megkövetés, valamint a Széchenyi egyaránt a küldetés emberformáló erejének, és a kényszerű apostolságnak tragikuma: a küldetés nemcsak felemel, de el is pusztít – s a pusztító közeget a magyar valóság akár idegen elnyomásból következő (Széchenyi), akár hazai termésű (Apáczai, Eklézsia) korlátoltsága teremti. Németh László nem a felszabadulás tényével vitázik, hanem csak kételyeit fejezi ki a demokratikus megújulás radikális lehetőségeit illetően. Ebben azonban két mozzanat keveredik: egyfelől az ideológus Németh László kíméletlen önvizsgálata, másfelől a privát élmény fényében felfedezett történelmi tanulság – a prófétasors tragikum, a magyar fejlődés eltúlzott, de túlzásában sok igazságot rejtő – apostolokat pusztító sajátságának felfedezése. E két mozzanat fonódik össze ezekben a drámákba, de úgy, hogy végösszegük túlemelkedik az egyedin, az író személyes válságának élményén, s az ideológiai fenntartásoknak, jobboldali programoknak inkább önkritikája, mint megfogalmazása kap bennük hangot. A magyar apostolok, {1329.} próféták, forradalmárok sorsát nem is a "hatalom" vagy az idegen elnyomás pecsételi meg (Misztótfalusi felvilágosult törekvéseit a nagyúr, Bethlen Miklós támogatja), hanem a pályatársak, a vélt szövetségesek, és lehetséges befogadók középszerűsége, rövidlátása és kicsinyes intrikája. Még Huszt is szövetségesei adják ki – ellenségeivel még csak elbánna valahogy. Némethnél tehát a történelmi irányváltoztatás – most társadalmi megújulás értelemben – mint nagy, megoldhatatlan kérdőjel rajzolódik ki; e megújulás belső nehézségeit ábrázolja – a nemzet derékhadának mozdíthatatlanságát. Az ítélet kétség kívül szkeptikus – ha az akkori jelenre vonatkoztatjuk a történelmi parabolát –, meggondolandó marad, mint történelmi konfliktus, s furcsa módon, innen, egy akkor még ideológiailag korántsem partner tollából merül fel először a forradalom belső ellentmondásosságának tragikus kifejlődése. Előrejelzés? Korántsem. De a társadalmi megújulás ellentmondásainak egyik csomópontjára mégis ő bukkant rá.

Ugyanez a konfliktus, a múlt lezárása és annak lezárhatatlansága jelentkezik Balázs Béla Cinka Pannájában is: a spontán forradalmár morális zsákutcájának ábrázolásával. A darab kétségkívül nem tartozik a kor élvonalbeli írásai közé, még Balázs Béla életművében sem csúcsteljesítmény, mégis tünetszerű írás: előlegez néhány későbbi, ekkor még csak nem is sejtett tragédiát. Ocskay brigadéros, a zabolázatlan temperamentumú kuruc vezér, aki éppen ezzel a fékezhetetlen lobogásával lesz a plebejus seregek sikeres vezére, ettől az irányíthatatlan temperamentumtól űzve lesz szerelmes a labanc grófnőbe, mondja fel az úri vezetés hadi fegyelmét, s az ügy árulója lesz. Balázs Béla rokonszenve érezhetően körülfonja ezt a figurát, még anarchizmusát is elfogadja, de világosan láttatja, hogy hőse kettős zsákutcába rohan, feltartóztathatatlanul: sem a nép nem tudja követni ezt a minden fegyelemre képtelen vezért, sem a felső úri vezetés nem bízhat benne. Talán ez a képtelen sors lobbantja fel benne a labanc grófné iránti szerelmet, ami egyébként drámailag is gyengén épül a darab szövetébe. A konfliktus azonban valóságos: Ocskaynak el kell vesznie, s ez a tragikum a darab megoldatlanságán, romantikus túlzásain is átsüt. Balázs Béla ugyanis még csak sejtelemként fogalmazza meg a kommunista mozgalom később már nagyranövő alapkérdését, a közvetlen demokrácia, a spontán forradalmíság és a mozgalmi fegyelem ütközísének konfliktusát.

A drámai megoldás – a magyar neoromantikus (de a forradalmi romantikával is vitázó) dráma indítása is lehetne, ha lírája és romantikája mély történelmisége ellenére nem lenne korszerűtlen és folytathatatlan.

A múlt vizsgálata azonban nemcsak a jelen szempontjából izgalmas: zártabb drámai problémaként, szűkebb szociológiai horizonttal polgári önkritikaként is megjelenik: legjobb formában Illés Endre Hazugok című vígjátékában. Ami Dérynél a polgárság morális tehetetlenségeként fogalmazódott meg, az Illés Endrénél egy szatirikus tételben jut kifejezésre.