Az agitatív politikai dráma – kísérletek az epikus színház megteremtésére

A színház közvetlen agitatív hatását aknázzák ki azok a drámák, amelyek kísérletet tesznek az 1956-os események drámai ábrázolására. Dobozy Imre: Szélvihar (1957), Mesterházi Lajos: Pesti emberek (1958) és Darvas József: Kormos ég (1958) című darabjai a legnevezetesebbek ebből a sorozatból. Ezek a művek sok közös vonást tartalmaznak. Mindegyik darab teljes, részletes társadalmi-politikai körkép fölvázolására törekszik; az érdekeknek, pártállásoknak, a lehetséges magatartásoknak a lehető legszélesebb spektrumát rajzolják fel. Teljességre törekednek a történelmi előzmények bemutatásában is; ezért mindegyik dráma cselekménye több évet, illetve évtizedet fog át. A Szélvihar és a Kormos ég a családon belüli konfliktusokat helyezi a dráma középpontjába; a hatást fokozza, hogy egymáshoz közel álló emberek kerülnek a barrikád két oldalára. A dráma szereplői itt is a pozitív és a negatív pólus körül rendeződnek, akárcsak a sematikus drámában, de némileg reálisabban jelenítenek meg egyes valóságos típusokat. A vízválasztó az októberi eseményekhez való viszonyulás: ekkor méretik le, ki mit ér, kiben mi lakozik. A Szélviharban például a volt tiszttartóról kiderül, hogy míg színleg a rendszer híve volt, s beilleszkedett a társadalomba, alig várta, hogy visszaülhessen a birtokba; a Kormos égben is többen lelepleződnek, – így például a főszereplő, az író, akiről kiderül, hogy karrierista, vagy a feleség, akiben a kaland, a színes élet utáni vágyakozás erősebb, mint a férje iránti ragaszkodás. A drámákban színre lépő kommunista vezetők a "hibák kijavításának" az igényét és szándékát illusztrálják. Darvas Szélviharjában a téeszelnök a népből jött, a nép érdekeit képviseli, de egy elembertelenedett hatalom nevében, s őt magát sem érdeklik maguk az emberek. Ez a "néptől elszakadt vezető" típusa, aki azonban a döntő percekben, amikor az ellenség fegyverével szemközt támadásra kényszerül, megbánja, amit tett. Hasonló pozíciójú a Kormos égben Joó András, bár az ő negatív szerepét igen enyhíti az író – s inkább a körülmények áldozataként jeleníti meg. A Kormos ég és a Szélvihar konfliktusa is hasonló formát kap: mindkettőben apa és fia kerül szembe: a fiúk fiatalos lelkesedésükben csatlakoznak a felkelőkhöz, de később csalatkoznak döntésükben; a Szélvihar parasztfiúból lett főhadnagyát gyilkos golyó éri, a Kormos ég Joó Lacija pedig a rendőrségre megy, hogy feladja magát. Számtalan mellékfigura tarkítja a palettát; különösen a Kormos ég rendkívül zsúfolt darab. Joó Sándor alakjában Dobozy típust teremtett: – a vívódó, helyét és szerepét kereső, a társadalmi bajok gyökereit kutató értelmiségi típusát. Ez a magatartásforma, ez az élethelyzet jelenik majd meg Darvas József Részeg esőjében; árnyaltabb pszichológiai ábrázolással, az öngyilkosságba {1351.} menekülő Balla Géza és a továbblépés ígéretét hordozó Szóláth Béla alakjában. Mesterházi Lajos és Dobozy Imre későbbi darabjai is ezt a problematikát folytatják – több moralizálással, kevesebb politikai aktualitással.

Ezek a drámák tehát az ember és a történelem viszonyát vizsgálják: a közelmúlt, azaz a felszabadulás utáni másfél évtized történetét. Általában fordulópontokat, döntésre, választásra késztető eseményeket ragadnak ki az időfolyamatból, s ezek gyújtópontjában vizsgálják meg hőseiket. Ez az alapvetően epikus szerkezet és időkezelés ekkor már megjelent a magyar színpadokon – az 1957-től bemutatott Bertolt Brecht vagy például Pavel Kohout műveiben. A szerzők gyakran alkalmazzák az időfelbontás technikáját is: a szereplők visszaemlékezése mintegy megelevenedik a színpadon. Különösen széles időfolyamatot ölel fel a Pesti emberek, melyben a hét szereplő sorsát 1941-től egészen 1957-ig kíséri végig a szerző. E mű azért is érdemel külön említést, mert 1958-as, Néphadsereg Színházbeli bemutatója ritka színházi sikert hozott. A sikerhez hozzájárulhatott a darab újszerűsége, a szokatlan időkezelés is, a színpad felbontása, tehát az egyértelműen realista színpadfelfogással való szakítás.

Bár az úttörő kezdeményezést Mesterházi darabjától nem lehet elvitatni, a Pesti emberek nem válhatott korszakjelző művé a magyar dráma fejlődésrajzában. Egyrészt a mű alapkonstrukciójának, kiinduló helyzetének erőltetettsége, hihetetlensége következtében. A darab felbontja az időt és a színpadi teret, és ezen belül realista igénnyel, a valóság illúzióját keltve mozgatja figuráit. Kivétel a rikkancs, aki érzelmes-patetikus prológot, illetve epilógust mond a dráma elején és végén, figurája tehát absztraktabb, mint a többi szereplőé, akik viszont sokkal inkább egy-egy lehetséges politikai magatartás, hovatartozás, pártállás illusztrációi, mint emberi jellemek. A színpadon egy stilizáltabb, absztraktabb színpadi ábrázolás igénye ütközik meg a realista és naturalista konvenciókkal. Hiányzik a műből az az irónia és távolságtartás, ami lehetővé tenné ezt a fajta ábrázolást; ehelyett az érzelmesség, olykor a patetikus hangnem uralkodik.

Sokkal nagyobb sikerrel használta fel az epikus dráma eszközeit néhány év múlva Fejes Endre – a közvetlen politizálás kötelmeitől mentesen, sőt, igen éles társadalomkritikai tartalommal. A Rozsdatemető (1963) először regényként aratott elsöprő sikert; részben a téma újdonsága – a társadalom peremén vegetálók életének változatlansága –, részben a szokatlan epikai forma miatt.

A Thália Színház Kazimir Károly rendezésében vitte színre a regényből készült színművet, mellyel az író arra a kispolgári rétegre akarta felhívni a figyelmet, amely évtizedek óta változatlan szokásokat, erkölcsi normákat vall a magáénak, életmódja nem változik. A töredezett narrációjú, mozaikokból összeállított regény szinte kínálkozott a színpadi megjelenítésre, mely Brecht és Dürrenmatt hatásának nyomait viseli magán.

A kritikák erősen bírálták a regény világképét, számonkérve rajta a pozitív társadalmi erők ábrázolását. Bár a színpadi változat sem okozott a kritikusok körében osztatlan sikert; az előadás az évad egyik legnagyobb színházi sikerét hozta. Fejes Endrének egyéni hangot, egyéni stílust sikerült találnia az újszerű téma, az igazságértékénél fogva eleve érdeklődést keltő életanyag szociografikus {1352.} hitelességű ábrázolásához. A színpadi naturalizmust – a hétköznapiság hangsúlyozott megmutatását – az író a stilizáció különböző eszközeivel ellensúlyozza. Fejesnek – az epikus színházi törekvések során első ízben – sikerült társadalmilag is érvényes egyéni sorsokat ábrázolni a színpadon. Különösen sikeres a műben az első generáció, Pék Mária és idősb Hábetler János figurája.