A hatvanas évek színháza

FEJEZETEK

A kényszerű megtorpanás után az irodalom, s így a drámaírás is kezdett magára találni. Néhány éven belül virágzó drámairodalom bontakozik ki, minőségileg és mennyiségileg egyaránt felülmúlva a korábbi korszakokat. Az addigi egysíkúságot a témák és műfajok tarka sokfélesége váltja fel. Különösen a hatvanas évek derekán – az 1962-től 1968-ig terjedő időszakban – születnek kimagasló alkotások és jó előadások; a magyar dráma ez idő tájt megkísérli behozni az európai drámával szembeni lemaradását, s ha ez nem sikerül is, egyes alkotások eljutnak Európa színpadaira. A dráma, mely mindig a műfajok mostohagyermeke volt, ezekben az években érvényesebben és korszerűbben szól az adott korról, mint a próza. A hatvanas éveknek a szintézis igényével írott regényeiről utóbb kiderült, hogy csak az adott kor akusztikája adott számukra a valóságosnál nagyobb jelentőséget. A virágzás annak is volt köszönhető, hogy a dráma reagált a legélénkebben és legérzékenyebben a világirodalom, a világszínház rezgéseire, melyek, ha későn is, de a kényszerű és hosszú elzártság után végre elérték hazánkat is. Ez érthető, hiszen a drámai műfaj elválaszthatatlan annak konkrét megvalósulásától, a színháztól; s a színház, látványjellegénél fogva, sokkal nemzetközibb, mint a könyv; így sokkal könnyebben töri át a nyelvi korlátokat.

Már az ötvenes évek végétől megújult színházaink repertoárja is. Színre kerültek eddig nem játszott orosz szerzők darabjai: Pogogyin: Arisztokraták; Visnyevszkij: Optimista tragédia, Leonov: Hóvihar című darabjai. Óriási hatása és sikere volt Bertolt Brecht darabjainak, melyek az idáig tiltott gyümölcsnek tekintett modernség ízét hozták az erre már kiéhezett közönségnek a hazai színpadokra. A nyugati drámairodalom Félicien Marceau: A tojás (1957) című művével tört be a magyar színpadra; a hatvanas években aztán sorra műsorra kerültek a kortárs nyugati szerzők, lassan behozva az évtizedes lemaradást. A közönség megismerkedett Arthur Miller, O'Neill, Tennesse Williams, Jean Paul Sartre, Max Frisch és García Lorca drámáival. A hatvanas évek második felétől a Thália Stúdió a modern dráma kísérleti műhelyeként szolgált; itt talált otthonra az akkor még igen újnak és merésznek számító abszurd dráma, így Beckett Godotja. (1967); itt mutatták be Örkény István Tótékját. Mindez nem jelenti azt, hogy a drámairodalom fejlődése a hatvanas években zavartalan lett volna. Sok esetben évek teltek el, míg egyes drámák színpadra, közönség elé juthattak; legtöbbször politikai-ideológiai okokból. (Hogy csak egyetlen példát említsünk, Örkény: Pisti a vérzivatarban című drámája tizenkét évet várt a bemutatásra.)