A dokumentumdráma

A hatvanas évek elejétől az irodalom egyik fő funkciója a valóság megismertetése, a valóság tényeinek minél pontosabb és őszintébb feltárása. Nem új ez a tendencia az irodalomban: már az ötvenes években, 1953-tól is megjelent; a műfaj őse Karinthy Ferenc Ezer év című darabja volt. 1956 törése után ismét felelevenedik – nagyobb lehetőségekkel – ez a valóságfeltáró szándék. Nem elsősorban a drámában, hanem mindenekelőtt magának az irodalmi szociográfiának a térhódításában, mely korábban tiltott műfaj volt. A hatvanas évek nagy regénysikerei közül Sánta Ferenc: Húsz óra című regényének eredetileg Húsz órás riport volt a címe; s valóságos gazdasági, politikai események szolgáltatták az anyagot Galambos Lajos regényeihez is.

A műfaj hazai népszerűsödéséhez hozzájárult a dokumentumdráma elterjedése a világszínpadon: nálunk Peter Weiss és Hochhut révén ismerte meg a közönség. A dokumentumdráma sok szempontból a történelmi drámával rokon, amennyiben történelmi eseményt dolgoz fel. Míg a történelmi dráma nem ígéri az események pontos, valósághű rekonstruálását, hanem megelégszik a fontos mozzanatok (események, történelmi személyiségek stb.) történeti hűségével – addig a dokumentumdráma azt az illúziót akarja kelteni a nézőben, hogy a színpadon a megtörtént történelem elevenedik meg. Ennek érdekében gyakran használ eredeti dokumentumokat, s szerepeltet narrátort, aki mint cselekményen kívüli személy, a krónikás szerepét játssza: elmeséli, elmondja, kommentárokkal kíséri a megelevenedő történetet.

A műfaj egyik legsikeresebb alkotása Darvas József: A térképen nem található (1969) című darabja, melyet Végh Antalnak a Valóság című folyóiratban megjelent, Penészlek faluról szóló szociografikus írása ihletett. Darvas drámája nagy port vert fel – akárcsak Végh Antal riportjai; a tudati elmaradottság és szegénység, testi és szellemi elnyomorodottság riasztó képei ellen az érintettek – a falu lakói – {1359.} hevesen tiltakoztak. A darab ezt az elkeseredett, sértett reakciót vizsgálja: két újságírót kísér végig, akik a sértett faluban nyomoznak a cikk igazsága, a valóságos tények után.

A műfajban a hatvanas évek végén több dráma is született – egyik sem volt igazán sikeres.

A történelmi dokumentumdráma műfajában kísérletezett Gosztonyi János; Tiszta szívvel című darabja József Attila életét vitte színpadra. Sándor Iván a Tiszaeszlárban (Miskolc, 1967) a hírhedett per anyagát használta fel drámai nyersanyagként; Gerencsér Miklós a Tanácsköztársaság és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eseményeit próbálta tények, adatok segítségével rekonstruálni (134 nap, 1965; Parancs, 1967). Száraz György első darabjának, a Vezérkari főnöknek (1968) hőse Stromfeld Aurél; a feszült helyzetek, a jól pergő cselekmény, összetett jellemrajz egyik legsikerültebb történelmi drámájává avatja.

Sükösd Mihály első drámája, A kívülálló a Tanácsköztársaság után játszódik (1969). Nem annyira a külső események érdeklik az írót, mint a belső történés, a hős, a forradalommal azonosulni nem tudó Vancsura jellemfejlődése.