A hetvenes évek

FEJEZETEK

Bár a hetvenes évek kezdete nem jelent éles korszakhatárt a drámairodalom fejlődésében, az egyes változások a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején érnek be, s adnak más karaktert a drámai műfajnak.

A hetvenes évek első felét mindenekelőtt a korábbi, dinamikus változások elcsendesedése, egyfajta apály jellemzi. A groteszk és abszurd látásmód és ábrázolás első, sokkszerű újdonsága már a múlté; a groteszk lassan az irodalom köznyelvévé válik, melyet jól beszélnek az alkotók s lassan a közönség is. Általános jelenség, hogy a dráma áttételesebbé válik, nem közvetlenül, hanem kerülő úton közeledik a kor társadalmi problémáihoz. Maga a társadalom is a stagnálás, a látszólagos mozdulatlanság időszakát éli: nincsenek nagy, látványos változások: a gazdasági és politikai helyzet látszólag kiegyensúlyozott, a viszonylagos gazdasági fellendülés, a relatív jólét és gyarapodás hulláma azonban erkölcsi, társadalmi, emberi stb. negatívumok hordalékát hurcolja magával, s a későbbi válság csíráját rejti. Ezek a {1367.} negatívumok is a hetvenes évektől kezdenek tudatosodni s artikulálódni az irodalomban. A negatív irányba ható társadalmi változásokat, a feszültségeket az alkotók rossz közérzettel veszik tudomásul; de egyelőre nincs, nem is lehet rálátásuk ezekre a folyamatokra. Ezek azok az évek, amikor a kritikusok türelmetlenül hiányolják a hatvanas évek irodalmának lendületét, friss társadalmi érzékenységét és társadalomkritikáját, s hiányolják és türelmetlenül kérik számon az alkotóktól az igazi, nagy, átfogó társadalmi regényt, mely a kor problémáit, lelkületét visszhangozza. S ezt kérdi a drámákról szólván is a kritikus: "Hol marad a korszakos, az összefoglaló erejű darab?"

A hetvenes években a történelmi drámáé és a vígjátéké lesz a vezető szerep. A társadalmi mondanivaló, a korproblémák e műfajban is csak áttételesen, közvetetten jelennek meg; a társadalmi dráma műfaja erősen visszaszorul, mint ahogyan a közvetlen, vagy példázatokon keresztül művelt politizálás is. A drámairodalom dinamikusabb kibontakozásának, a kísérletezés, az új formák és technikai megoldások kipróbálásának a megmerevedett, rugalmatlan színházi struktúra is gátat szabott. A színházak általában – kevés kivételtől eltekintve – félnek a kockázattól, s ritkán vállalkoznak új magyar darabok hemutatására. Számos vita zajlik a hetvenes években az új magyar drámáról – a kritikusok az írókat drámaírásra, a színházakat e drámák bemutatására ösztönzik, nem sok sikerrel ... A konzervatív hivatásos színház helyett gyakran az amatőr mozgalom vállalta a kísérletezés, az újat próbálás kockázatát. Néhány budapesti és vidéki amatőr csoport színjátszói izgalmas és úttörő vállalkozásokkal élénkítették a színházi életet: működésüket jelentős események fémjelzik, s számos nyugati modern szerzőt ismertettek meg a közönséggel. Az amatőr színházak több színész- és rendezőegyéniséget adtak a későbbi években a nagyszínházaknak – felfrissítve így a színházi élet áporodott szellemét.

Az új drámairodalom legfeltűnőbb tartalmi sajátossága: a kisszerű, távlat nélküli hősök megjelenítése, a banális, szándékoltan földhözragadt cselekmény, a konfliktusnélküliség vagy a nevetségesen kisszerű konfliktusok. Almási Miklós A hétköznapiság kritikája címmel foglalta össze gondolatait a hetvenes évek társadalmi drámáiról. Meghatározása azonban kiterjeszthető a történelmi dráma egy válfajára is: a történelmi komédiákra és tragikomédiákra (vagy – Boldizsár Miklós kifejezésével – "komitragédiára"), melyekben a nagy formátumú történelmi hős helyett kisszerű, komikus vagy groteszk alakok mozognak. A drámák világának beszűkülése, a mikrokörnyezetre való redukciója részben a társadalom tudati fejlődésével való elégedetlenség, a kritikai attitűd következménye. Szakonyi Károly, Csurka István vígjátékaiban szerencsétlen, perspektívátlan kisemberek mozognak – akik azonban nincsenek állapotuk tudatában.

A dráma világának beszűkülése, a jelenségek, szituációk bagatellizálása az abszurd drámának is sajátja; s így ezt a hatást sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az abszurd dráma hőseinek léte eleve redukált, olykor a minimumra szűkített szűk világ (gondoljunk Beckett mozgásukban is korlátozott hőseire); létezésük kilátástalansága, perspektívátlansága azonban nem társadalmilag motivált, hanem ontológiai-antropológiai fogantatású. Hasonlóképpen az abszurd dráma sajá{1368.} tossága a banalitás, a közhelyszerűség dramaturgiai elvvé emelése; a hangsúlyozottan jelentéktelen, apró életjelenségek, dolgok abszurd felnagyítása. Ez a tendencia nálunk elsősorban Gyurkovics Tibor darabjaiban jelenik meg, aki sikeresen alkalmazza az "egymás mellé beszélés" párbeszéd-technikáját is groteszk vígjátékaiban. Nála jelentkeznek a legerősebben az abszurdoknál gyakori motívumok: az öregség, a betegség, a szenvedés és a halál, mint a lét végességének, ugyanakkor nevetségesen groteszk voltának az alapvető állapotformái.

Ismét hangsúlyoznunk kell – akárcsak a hatvanas évek drámairodalmának esetében – a különbséget a hazai és az európai abszurd között. A hazai abszurd – illetve groteszk – drámában a kisszerűség, a banalitás társadalmilag is motivált, így társadalomkritikai éllel jelenik meg – elsősorban Örkény István, Csurka István, Szakonyi Károly műveiben. A társadalmiság még Gyurkovics Tibornál is föllelhető – aki a legjobban kötődik a nyugat abszurd világához. A hősök kicsinysége, problémáiknak hétköznapisága és létük perspektívátlansága nem az általános emberi létezés, hanem speciálisan magyar vagy közép-európai társadalmi létük velejárójaként jelennek meg, legyenek bár szűklátókörű, egoista, buta kispolgárok (Szakonyi: Adáshiba), munkásból lett vezetők (Szakonyi: Hongkongi paróka), céljukat, talajukat vesztett értelmiségiek (Csurka István: Versenynap, Nagytakarítás), vagy lumpenek (Csurka: Házmestersirató).

Sorolhatnánk realista hangvételű drámákat is, amelyekben ugyanez a problematika jelenik meg; legélesebben a regényből lett dráma, Kertész Ákos: Makrája veti fel a kisszerűség kérdését – egy tehetséges munkás figurájában mutatva fel a teljes élet iránti igény és a hétköznapiság irányába vonzó tényezők tragikus végkifejletű konfliktusát. A munkásság beszűkült életvitelének kórképszerű rajza Kertész Ákos következő darabja, a Névnap (1972), melyből nagysikerű tévéjáték is készült.

A történelmi drámák egy részében a travesztáló jelleg, a hétköznapiság, kisszerűség megmutatásának tendenciája érvényesül, másik, jelentősebb részük azonban épp az ellenkező irányba mutat: az emberi nagyság, a heroizmus, a teljesség példáit mutatják fel. Illyés Gyula, Sütő András, Páskándi Géza, Száraz György, Szabó Magda, Hubay Miklós darabjaiban a nemesebb eszményekért harcbaszálló és a harcban elbukó ember történelmi példázatai jelennek meg, folytatva a magyar nemzeti dráma élő hagyományait.