A nemzeti önismeret drámái: a Vérrokonok és a Kulcskeresők

A Holtak hallgatása után egy évvel Örkény újabb drámával jelentkezett. A Vérrokonokat a Pesti Színház mutatta be, 1974. március 8-án. A darab előtti bevezető itt is sokat árul el a szerző szándékairól. "Ez a darab a szenvedélyről szól, hősei tehát nem a valóságos térben, hanem megszállottságuk mágneses erőterében mozognak ... A szereplőket egytől-egyig Bokornak hívják, és kivétel nélkül vasutasok. Szenvedélyük közös fókusza a vasút, állandóan róla beszélnek, őérte élnek-halnak, s ha kivételesen valami egyebet csinálnak – tojást esznek vagy vörös bort vásárolnak –, azt is csak a vasút érdekében teszik."

Minthogy mindnyájan az ő javát akarják, mindegyiküknek, a maga módján igaza van. A vasút a "nagy ügy", amelyért szurkolunk, lehetőleg úgy, hogy a néző behelyettesíthesse bármivel, amire ő tette fel az életét, a hazától kezdve a valláson és a politikai eszméken keresztül egészen a labdarúgásig vagy az ultizásig.

A cél ebben a darabban is a magyarság, a magyar emberek létének jellemének az ábrázolása – ezúttal a vasút szimbólum-rendszerének a segítségével. A darab szereplői itt is absztrakt időben és térben mozognak; itt még a történelmi helyzetek támpontja is hiányzik. Az egyes szereplők különböző magatartásformákat, típusokat jelenítenek meg. A vasút mindannyiuk életében középponti helyet foglal el; ám mind más és más módon viszonyulnak hozzá. A két szélső pólus: a fenntartások nélküli, lángoló, szenvedélyes szeretet, s az okos, higgadt, előrelátó, {1434.} racionalista magatartás. Kétségtelen, hogy Örkény a hittel és a lángolva lobogással szemben az utóbbi magatartás pártján van. Az "eszméért" saját életüket, sőt személyiségüket feláldozó, mindent annak alárendelő Bokorok áldozata, szerencsétlen ügyködése teljesen értelmetlennek tűnik; a vasút állapota katasztrofális. De a józan racionalizmus, az előrelátás, a technicista gondolkodás és a szakismeret sem dicsőül meg a darabban. Lázár István, Örkényről szóló könyvében helyesen mutat rá, hogy "a Péter minden lehetséges gondra kész feleletet kínáló csodakönyve vagy csodafeje nem kevésbé a fanatizmus, a dogmatizmus terméke: a jelenség képe igen, lényege nem változik Péternél sem". A sterilen racionális gondolkodást és fenntartások nélküli hitet, a kritikátlan rajongást egyképpen kritikusan szemléli az író. A mű bemutatója a Pesti Színházban volt, 1974-ben. Noha maga az író egy interjúban azt mondta, hogy a Vérrokonokat tartja a legjobb darabjának, véleményét a fogadtatás nem igazolta. S itt nem elsősorban a közönség értetlensége, a groteszk, illetve abszurd elemektől való idegenkedése játszott szerepet. A Vérrokonok valóban nem éri el a Tóték vagy a Macskajáték magaslatait; s nem képes felkelteni a Pisti a vérzivatarban által szított szellemi feszültséget, intellektuális izgalmat sem. Alakjain és cselekményén túlságosan is átüt a tézis-jelleg; a könnyen megfejthető, lefordítható szimbólum-rendszer direkt módon közvetíti az írói mondanivalót.

A következő darab, a Kulcskeresők (1976-ban mutatta be a szolnoki Szigligeti Színház) a hagyományosabb színpadi nyelvhez tér vissza. Körülhatárolható, összefüggő cselekménye van, hősei hagyományos értelemben vett színpadi karakterek is amellett, hogy egy-egy magatartásformát reprezentálnak. A Kulcskeresők érdekes keletkezéstörténetét az író egy interjúban mondta el; a darab eszerint abból a rövid nemzetkarakterizáló meghatározásból született: "álmodó nép vagyunk". A Kulcskeresők is tehát a nemzeti önismerettel vívódó drámák sorát folytatja; ám hangvétele líraibb, oldottabb, s ez a líraiság összefügg a szerző megértő, megbocsátó alapállásával, mely erősebbnek bizonyul a kritikai attitűdnél. A Kulcskeresők központi cselekményszála – Fórisék családi bonyodalma – nem alkot szerves egységet a kulcskeresés és a bezártság mindvégig uralkodó, s szimbolikusként is felfogható motívumával, mely elsősorban a különböző, egymást nem is ismerő szereplők egy helyszínen való tartásának az eszköze. Akárcsak a Vérrokonok, a Kulcskeresők is kétarcú, a mérleg két sarkát ide-oda billentő dráma: az egyik oldalon az álmodozás, a kudarcokat utólag diadallá eszményítő lelki alkat; a másikon a tényeket józanul felmérő, reális gondolkodás. A kótyagos kulcskeresők és a balszerencsés pilóta inkább váltanak ki a nézőben rokonszenvet és részvétet, mint ellenérzést; önámításuk, gyermekes lelkesedésük nem válik igazán nevetségessé. Azzá válik viszont a józan realitású riporter, akit a többiek kacagása szinte lesöpör a színről – igaz, hogy a félelmetessé növesztett, fenyegető, figyelmeztető dörömbölés hangjainak közepette.

A mű kétarcúsága abból következik, hogy az író e műben is azonosul hősei lelki alkatával: nem a kívülálló hideg kritikájával fordul feléjük, hanem a felmentés, a megértés gesztusával figyeli őket, noha nyilvánvaló, hogy a délibábkergető álmodozással szemben a kikacagott riporter reális ítélőképességének, józan {1435.} gondolkodásának a pártján van. Ám Örkény optimista életszemlélete, a mindig és mindenkor diadalmaskodó életösztön filozófiája nem nélkülözheti sem a hitet, sem a lobogó szenvedélyt, sem a realitásoktól el-el szakadó álmodozást; szimpátiája tehát a mű álmodozó, bukásból sikert csináló hősei felé fordul. Ezt a magatartást a legtömörebben a titokzatos Bolyongó szimbolikus figurája képviseli, aki a többi szereplő reális, térben és időben meghatározott, hagyományos színpadi alakjaival ellentétben nem reális figura – alakja mintha a mesék világából lépett volna a drámába.