A világ értelmezésének korlátai

Az Iskola a határonban az író szándékosan nem nevezi nevén a cselekmény pontos helyét. Nemegyszer céloz azonban rá, s történeti adalékokkal segít felismernünk, hogy a színhely a kőszegi katonaiskola. A műről szóló elemzésekben újra meg újra visszatér az a kérdés, milyen hasonló környezetet ábrázoló {227.} regényelőzményekből merített munkája közben. Sokszor elmondta, hogy Musil művét, a Törless iskolaéveit nem ismerte, de ha ismerte volna is, az Iskola a határon szerkezete, gondolatvilága mélyebb és gazdagabb Musilénál. Az Ottlik Géza előtt majd egy nemzedékkel járó Balla Borisz 1931-ben megjelent Niczky növendéke ugyanebben a katonaiskolában játszódik. Bár felületi analógiák adódnak Niczky Kornél és Medve Gábor gondolkodásmódja és környezetéhez való viszonya között s a két regény világát némiképp párhuzamossá teszi az ember kiszolgáltatottságának megjelenítése, Balla Borisz művét mindvégig a kegyelem közvetlen jelenléte hatja át, az ő megoldása, a főhős öngyilkossága utáni nagy, tanító monológ kilép az emberi szférából, és a lét kisszerűségének, végességének és nyomorúságának tudatát, az előzmények ismeretében, indokolatlanul oldja föl.

Az Iskola a határon értelmezése szempontjából fontos megismernünk az író nézeteit a nyelvről, a regényről és arról az általa leírt folyamatról, amint a művészetek igyekeznek behatolni a világba és megjelenítik annak egyes összetevőit. A modern antropológia felismerése szerint az embert a nyelv segíti összefüggésbe hozni a jelenlegi ismereteink alapján más eszközökkel rendszerbe nem állítható valóságelemekkel. A nyelv voltaképp köztes világ, amely kapcsolatot létesít az ember és környezetének áttekinthetetlenül bonyolult halmaza között. A nyelv azonban nemcsak összeköt, hanem el is választ: "Egy sor is mily kényes és szeszélyes" – írta Második eklogájában Radnóti Miklós, nyilván arra is célozva ezzel, hogy minden egyes szó különféleképp tükröződik az emberi tudatban, más és más asszociációkat híva létre abban. Ottlik Géza a következőket írja ezzel kapcsolatban A regényről szóló tanulmányában: "A regény nyelven-inneni tartalmakat igyekszik létrehívni. Hogyan lehetséges ezt megoldania, ha nincs egyebe, mint a nyelv? Úgy, hogy egyrészt a nyelv maga is egy nyelven-inneni valóságrétegből keletkezett, kivont és arra utaló jelrendszer – másrészt maga is egy nyelven-túli realitás ... Nem a szó volt kezdetben, hanem a mondat, azt bontottuk fel mondatrészekre. Nem a mondat volt kezdetben, hanem a bekezdés, azt fejtettük ki mondatokban. Nem a bekezdés volt kezdetben, hanem a regény. A regényt már csak a hallgatás előzi meg."

Kosztolányi Dezső egyik érdekes meglátását idézi: "Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint valami tanítómester, elmagyarázza. A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse." A regény – fejtegeti Ottlik Géza – "létünk bizonyos elemeit és felismeréseit tartósítja, rögzíti formába", a pillanatból kiragadja és egy ideig megőrzi, amit a "létezésünk egészéből megőrzésre kiválaszt".

A zavarba ejtő, megfoghatatlan és értelmezhetetlen változékonyság és sokféleség az Iskola a határon egyik szervező eleme. A regény előadásmódja, szerkesztése is jelzi, hogy az impressziók sokaságából már-már lehetetlen választani, s ugyanilyen nehéz visszaidézni azt, ami egyszer elmúlt. (Ennek felismerése, a "megőrzés" bizonytalanságait jelző írói attitűd a Hajnali háztetők későbbi kerettörténeteiben is megjelenik.) Előadása során megszámlálhatatlanul sokszor él a feltételes móddal, az emlékezet bizonytalanságát jelezve. "Már nem voltam biztos"; "Történhetett jóval előbb is", az ilyen és ehhez hasonló, látszólag szervetlen kiszólások az író {228.} regényszemléletéből fakadnak, s abból a törekvéséből, hogy a regényírásban szinte megvalósíthatatlan "egyidejűség"-et érzékeltesse.

Abban a regénypoétikai fejtegetésben, melyben az epika modelljét rajzolja meg, a modern regénynem három struktúráló elemét nevezi meg. R1-gyel jelölve az úgynevezett "konvencionális valóságmodell"-t, R2-vel az énközpontú valóságot, R3-mal az objektív ábrázolást. Regényében e három szimultán megvalósítására törekszik. Mindig is idegenkedett attól a regénymodelltől, amely a valóságnak csak egy meghatározott, kinagyított szeletét mutatja, vagy egyetlen hőst állít ábrázolása tengelyébe. A sokdimenziójú idő, s a bizonytalan emlékezet megfelelője az Iskola a határonban a váltogató, felelgető előadásmód, amely "kiragad" valamit a múló pillanatból, s ezt úgy teszi, hogy az események mögé felvázolja az idő bizonytalan lebegését. Nem események egymásutánjáról van tehát szó a regényben, nem történések lineáris menetéről, hanem egyfajta kivetítéséről mindannak, ami történt: a kép nem mozog, hanem áll a tudatban, "szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szférikus felületen". Az idő nem a változások üres egymásutánja, nem "egynemű", hanem "van". "Nem így telt velünk az idő" – írja Ottlik Géza annak bizonyságául, hogy a valóság áttekinthetetlen. "Nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően. A kézzelfogható valóságban éltünk, nem dicséretes eszmék jelképei között vagy kerek történetek absztrakcióiban." S amikor egy-egy eseménysort kronologikus rendbe szed, rendszerint sietve, aggályosan hozzáteszi: "Nem így telt el ez a három nap. Nem ilyen gyorsan; nem ilyen összefüggően; s egyáltalán, nem ez történt."

Más a regényíró, az emlékező ideje és más a regényé. Utóbbi oly nehezen múlt, hogy "szinte önkínzás volt számontartani a napokat ...". Az emlékező "nyeglén" járja végig a "letelt időt", ennek az időnek az átélője azonban telve van bizonytalansággal, remegéssel, félelemmel. Medve Gáborról, a regény egyik legfontosabb hőséről olvassuk egy helyen a katonaiskolai időre oly jellemző sorokat: "Látott és hallott mindent, de süket közönyt érzett csak, nem törődött semmivel, várta, hogy elmúljék ez az alig elviselhető belső gyengesége." A katonaiskola újoncai egyre szorongatóbb élességgel ébredtek rá, hogy ebben a közegben, ebben a valóságmodellben nem érvényesek az egymás iránti megértés hagyományos, korábban elsajátított konvenciói. A szavak és cselekedetek is csak töredékesek. "Milyen keveset tudnak ezek közölni – gondolta Medve. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot."

Mindez elsősorban a katonaiskola légkörére és mindennapjaira, az adott közegre érvényes. De szüntelenül magában hordja az általánosítás lehetőségét is. Hiszen az "iskola" olykor magával az élettel azonos, s annak rossz oldalait állítja éles fénybe. {229.} A köznapi élet, a földi lét ugyanis szemléletmódja szerint eleve rossz. Erre figyelmeztet a "régi ház", a katonaiskola felirata, mely egyszersmind Medve Gábor naplójának is nyitó mondata: "NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI", azaz: "Nem azon múlik, aki erőlködik, vagy aki törtet, hanem az irgalmas Istenen." (Róm. 9,16. Békés Gellért fordítása.) Pál apostolnak a római hívekhez írt levele e részében a kegyelem megszerzésének, kiérdemlésének lehetőségeiről írt, s lényege szerint azt mondja, hiába hagyatkozunk szabad akaratunkra, hiába igyekszünk, Isten irgalma nélkül nem boldogulhatunk. Tehát: hiába teszünk meg mindent földi adottságaink szerint, mindig kell lennie isteni többletnek, hogy legyőzzük a rosszat.

A regény első részének címe: Non est volentis; a másodiké: Sár és hó; a harmadiké: Sem azé, aki fut. A Pál-levél mondanivalója tehát meghatározza a cselekmény menetét, melyben a "sár"-nak és "hó"-nak is jelképes jelentést tulajdoníthatunk; az előbbi ráragad az újoncok bakancsára, megakadályozza őket abban, hogy tisztán, érintetlenül járhassanak, az utóbbi beborítja a szenvedő földet, és rejtelmes ígéreteket rejteget. Az "emberi dolgok" – Szeredy kifejezése ez –, tehát az akarás, az igyekvés: "parancsoltak", tisztátalanok. A "világosság és a rend" ezeken túl van – ez az Iskola a határon egyik legfontosabb tanítása. A két világrend között szerinte "nincs átjárás". Isten magára hagyta a világot, kívülről és távolból szemléli például Szeredy bolondozását. Ennek tudatában döbbennek rá a szereplők, hogy szavaiknak csak relatív értelme lehet: "Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság: s a végső lényeg a hallgatás táján van. Csak abba fér bele."

Az "iskola" a "határon" van, tehát a "volens" és "currens" emberi és a "miserens" isteni erőterében. S mert a regény cselekményének legnagyobb része a legkeservesebb tapasztalásokat, a legnehezebb újoncidőt ábrázolja, fokozott szerep jut az élet negatívumainak.