Remény és reménytelenség az elbeszélésekben

"Pontosság, tömörség, az elbeszélés tempója, lendület és biztonság, érzékletesség és szigorú objektivitás egyszerre: ez új volt nekem" – írja André Gide A Vatikán pincéi című regénye kapcsán, s majdnem hasonló erényeit méltatta hajdanán Ramuz Üldözött vadjának is. Nem azt jelenti mindez, hogy hatottak volna rá ezek az írók – Ottlik Géza esetében felelőtlenség volna irodalmi előképekről beszélnünk. A prózaírást "tett"-nek értelmezte, amelyet azonban csak az az író tud a maga teljességében megvalósítani, aki szakadatlanul "éber" s birtokában van az "állandó, szenvedélyes jelenlét" készségének. Kosztolányit sem a stílusművészete miatt nevezte nagy írónak, hanem mert "egész testtel bele tudta vetni magát a mondataiba, ... számára az írás az élettel egyenrangú cselekvés volt, mint Goethe {222.} vagy Gide számára, mint minden nagy író számára". Az írónak nem értelmeznie kell a létet, hanem megélnie, már amennyire tökéletlen eszközei, a szavak ezt lehetővé teszik – ez írásművészetének egyik központi mozgatója.

Kikről írt elbeszéléseiben? Apróbb-nagyobb szélhámosokról, ügyeskedőkről, teniszpartikról, estélyekről, hétköznapi emberekről, akik mögött felsejlik a harmincas-negyvenes évek városi környezete. De sosem a mű "mondanivalója" vagy éppen a szcenírozása a fontos. Mindig pontosságra törekszik, párbeszédeit élesen vágja, óvakodik a fölöslegestől, sosem beszéli túl a cselekményt. Hősei belecsöppennek egy éppen adott helyzetbe, evickélnek, s vagy feltalálják magukat benne, vagy nem. Érezni azonban, hogy a szituáció sosem végleges, hiszen maga az élet is kiszámíthatatlan. Figurái nemegyszer hangsúlyozzák: élni annyit jelent, mint játszani, A Drugeth-legenda Ervinje mondja el, milyen fontos "pontifikálni a játék szertartását", azaz: a játékot magasabb szférába emelni, mígnem magával az élettel, a pillanatnyi élethelyzettel azonosul. Könnyű volna a "harmadik nemzedék" ösztönzőire, Giraudoux-ra, Gide-re és a többiekre hivatkoznunk, mint e magatartás lehetséges előképeire. Ottlik Géza azonban nem az ő példájukat követi, hanem e játékosság révén igyekszik hőseivel visszaállíttatni az élet megszakított folytonosságát. A létben mindig adódik olyan helyzet – mondja –, amikor az ember sorsa kilendül látszólag megszabott pályájáról. Ez azonban gyakran csak a pillanat káprázata, a folytonosság megszakadásának sokat ígérő, de beteljesülést alig hozó érzése. A Dalszínházban Sasa, az öreg tenorista feleségül veszi fiatal rajongóját, Klárát, aki épp egykorú a fiával, Gáborral. Míg az operában szerepel, a fiatalok együtt várják odahaza, s egyre közelebbi kapcsolatba kerülnek, mígnem boldogan ráébrednek, hogy szeretik egymást. Véget nem érő csókjuk közben érkezik haza Sasa, aki egy ismert opera nagy hármasának bevezető dallamát kezdi énekelni: "Megcsalta-to-hóóók!" S a következő pillanatban helyre áll a megszokott rend: "Zúgott-zengett az opera, áradva hömpölygött. Klára megbabonázva, alázatosan térdelt Sasa lábainál. Gábor legyőzetve és lenyűgözve verte a billentyűket." A Vegyészek Zsül bácsija azzal a hatalmas és elképesztő tervvel foglalkozik, hogy kitermeli a levegőt. Fantaszta vagy őrült? Fiatal, leendő munkatársainak nincs módja válaszolni e kérdésre, annyira a hatása alá kerülnek. Aztán szép lassan elalszik a terv; Zsül bácsinak nem sikerül megegyeznie a miniszterrel, s elfelejti az egészet. Az elbeszélő is visszazökken a köznapi valóságba, de makacsul őrzi magában a felemelő tanulságot: "van valamilyen hatalom, amelyik mi magunknál is jobban ügyel lelkünk méltóságára; s amit mi gyarló-tévetegen kirakosgatunk, azt ő rendre eligazítja." Ezt a büszke végkövetkeztetést Kosztolányi is megfogalmazta, amikor az embert "egyedi példány"-nak nevezte, s ráébredt, hogy egy ismeretlen Úr vendége volt. Részben ez ad erőt hőseinek, hogy a megszakított folytonosságba visszatérve változatlan nyitottsággal folytassák életük addigi menetét. A drótszemüveg Ernője az a fajta jelenség, aki rögtön ellenszenvet kelt maga iránt. Amikor azonban drótszemüveget csináltat, egyszeriben "érdeklődő rokonszenv" kél iránta. Már-már sikereket arat, aztán minden visszafordul: "Leemelte ... orráról ónkeretes szemüvegét és kedvesen, úri-bohókás {223.} mozdulattal odavetette az ezüstszárnyú madaraknak. Talán úgy vélte, amúgy sincsen már szüksége rá. Úgy sincsen irgalom a számára."

A létben magára hagyott ember, elmúlása biztos tudatában, akkor lehet igazán ember, ha vállalja nyomorúsága minden következményét – ez is fontos, meghatározó tanítása korai elbeszéléseinek. A Drugeth-legenda Ervinje így fogalmazza meg ezt a felismerést: "egyszer meghal az ember ... és nekünk valami fűszeres, erős keserűség is kell, kicsit rongyosnak és véresnek is kell lenni ..." A kegyelem című elbeszélés hőse azt kérdezi magától, hogy "mire való volt minden nyomorúsága". Válasz azonban nem érkezik. Azért, mert emberi mértékkel Ottlik szerint e kérdés nem megválaszolható. Mindnyájan "átutazók" vagyunk a létben, mint A Hegy Lelke tanítja, nyomorúságosan, sokszor megalázva és kifosztva haladunk az ismeretlen cél felé, de vannak életünknek olyan váratlan "kegyelmi" pillanatai, amikor ráismerünk egy titokzatos, szebb világra, amely talán csak képzeletünkben él, de meg-megérint sejtelmével. A Hegy Lelkének főhőse ugyanoda jut el utazása során, ahová Alain-Fournier regényében, Az ismeretlen birtokban törekszik elérni a nagy Meaulnes; ez az a hely, ahol megszűnik az élet baljós többértelműsége, s az emberi magatartás és viszonyulás végre egyértelmű lehet: "itt most meg kell találnia azt a sajátos ízű életet, melyről oly sokat tud, oly sok pontatlan, de egyetlen értelmű dolgot." Ugyanezzel a gesztussal ismeri föl sokáig vágyott, de addig föl nem talált rendeltetése helyét Esti Kornél Az utolsó fölolvasásban. Elzuhant teste fölött azon csodálkoznak, hogy még mindig nézi magát a tükörben. "Mint afféle művészember."

A művészetnek nagy és feloldó szerep jut Ottlik Géza műveiben is. Ez lehet egyik eszközünk az élettel vívott kilátástalan harcban, amely megajándékozhat az öröm, a ráismerés boldog, önfeledt érzésével, amelynek forró pillanataiban megérint a kegyelem. A Hamisjátékosokban Szebek Miklós, az író (Ottlik írásainak visszatérő figurája) és Hanna szerelme már-már beteljesedik. Az író az ajtóhoz lép, kinyitja, aztán visszatér a szekrényéhez, a felső polcról leemel egy papírlapot, és sebesen írni kezd. Amit leír, annak látszólag semmi köze a jelenet előbbi tartományához: tavaszi jelenetet fogalmaz. Az utolsó mondat így hangzik: "S a Kálvin téren és a vámházakon és a csepeli vasúti hídon is túlról, a Kamaraerdő felől, lassú, kék-fehér szárnycsapásokkal közeledett a húsvét", azaz: az alakoskodó, megnyomorított élet folytonosságát egy pillanatra megszakítva felsejlik a megváltás reménye.

Elbeszéléseiben fontos szerepe jut a zenének. A Magányos hegedűszó című töredék arról szól, hogy semmi más nem lényeges, csak a százados Chopin-játéka. A Vegyészekben az elbeszélő bárzongorista, de nem lázadozik, bölcs előrerendelést sejt ebben, mert "ehhez van kedve". A Hűségben írja Szebek Miklós: "minden nagyobb önmagánál". A határolt emberi megismerő tevékenység s a bizonytalan, konvencionális szavak azonban nem idézik fel hiánytalanul ezt a többletet. Erre való a zene, amely formát ad a formátlannak, s megtanítja művelőjét, hogy "könnyen éljen" a "legnehezebb hűséggel". Nem kell érteni a dolgokat – mondja Szebek Miklós –, fölösleges értenünk őket. De érintetlenül őriznünk kell magunkban azt a hitet, hogy megtalálhatjuk bennük a szépséget: a halott {224.} Euridikében az élő vonásait. Ehhez is a zene adhat elsősorban fogódzót, kivált, ha olyan szép és tiszta, mint Gluck Orpheuszában.

A zene, a legváratlanabb helyzetekben felcsendülő hegedűszó vagy éppen egy foxtrott, szakrális tartalmakat adhat annak, ami máskülönben köznapi. Lehet szakrális tartalma a játéknak is, melyet hősei olykor a teljes élettel azonosítanak. Ilyen szemmel olvasva a Hajnali háztetők – melynek első része már a második világháború befejezése előtt készen állt – az író vallomásának minősülhet. Péter, a regény főhőse mindvégig játszik, abban a vakhitben él, hogy ennek révén kitörne: abból a körből, melyben élnie rendeltetett. Játék számára az a kapcsolat, mely barátaihoz fűzi, de talán öntudatlanul játszik akkor is, amikor Adriáni Alisz iránt lobban szerelemre, s cserben hagyja kedvéért Lilit. Az ő életének folyamatossága ebben a játékosan elvállalt szerelemben szakad meg, a folytonosság azonban helyre áll, amikor nyaktörő mutatványa után – szűk párkányon mászik át felesége szobájába – vállat von, s elindul a hajnali városban vissza Lilihez. Halász Péterben, jóllehet mindenestől szélhámos, megbízhatatlan, van valami a művészek tudásából. Az életet szépnek akarja hazudni. E magatartás művészi modelljét a későbbi, 1956 címmel írt kerettörténetben így alkotja meg az író: "Én azt tartom ..., hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi, művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé. A téma, a modell lehet rút is: a kép legyen szép." Halász Péter az idegvégződéseiben érzi a nagy igazságot: az élet megismételhetetlen, egyszeri. Bár próbára teszi magát, megkísérli másik énjét kiformálni, végül mégis az eredeti Halász Péter marad: ügyeskedő, léha, megbízhatatlan. Az író azonban megajándékozza őt rokonszenvével, mert a negatív emberi tulajdonságok is alkalmasak lehetnek arra, hogy megsejtessenek valamit a lét felmérhetetlen gazdagságából és sokértelműségéből.

"Ebben a két esztendőben – 1945-ben és 1946-ban – én is annyit dolgoztam és olyan kedvvel, mintha igazi író lennék. Az Új Időket Kassák mellett pasaréti szomszédunk, Fodor József szerkesztette, úgyhogy novellákon kívül kis karcolatokat, vázlatokat is tudtam átvinni neki rövid séta árán." E kis önvallomását a számok is igazolják: különböző elbeszélésválogatásainak tanúsága szerint e két esztendő során nyolc elbeszélést írt, s mindet kiadásra, megőrzésre érdemesnek vélte. (Érdemes megjegyeznünk, hogy egész addigi terméséből ugyancsak nyolc novellát válogatott be köteteibe.) Emellett sorozatot kezdett a két háború közötti magyar irodalomról, amit a rádió is átvett. Pontatlanság lenne azt állítani, hogy önnön elődeiről rajzolta e sorozatban a legbensőségesebb, legtalálóbb képeket, az azonban nyilvánvaló, hogy nagyon közel állt hozzá Hunyady Sándor, az írás technikájának "első mestere", Cs. Szabó László és Márai Sándor, akik megítélése szerint abban hasonlítanak egymáshoz, "hogy mindkettejüknek nagyobb izgalmat jelent az irodalom minden egyébnél"; Dsida Jenő, Jékely Zoltán és a "harmadik nemzedék" több lírikusa, akiknek sikerült "megfoghatatlan" verszenét teremteniük, "amelyben a tér és az idő objektivitása szervesen vegyül össze az érzések szubjektivitásával". Már ezekben az alkalminak nevezhető írásokban felbukkan {225.} irodalomszemléletének egyik legjellemzőbb vonása: azt a művészi magatartást ítéli a legértékesebbnek, amely tágítani igyekszik a konvenciókon. Aligha véletlenül méltatja oly melegen Hunyady Sándor "kénytelen igénytelenségét": "kénytelen volt elhallgatni mindazt, amit tudott az emberekről és a világról." Az irodalom és általában a művészetek egyik nagy paradoxona szemében az, hogy az író sokkal többet érzékel ugyan a világból, mint az olvasók, s a valóság elemeit "permutálni és kombinálni" lehet, de új elemeket tilos a játékba csempészni. Fontos tehát, hogy az irodalom a maga szerény eszközeivel minél többet mutasson be ezekből az elemekből, s bár szüntelenül hangsúlyoznia kell műveleteinek bizonytalanságát, meg kell kísérelnie azokat, majd eredményük próbáját is minél pontosabban elvégezni. E nézete alapján érthetjük meg, miért mondja azt, hogy századunk "nagy dilettánsaitól", Prousttól és a többiektől többet tanult, mint Hemingwaytől, holott Az öreg halász és a tenger általa készített fordítása remekmű. Hemingway – írja – nagyszerű érzékkel beszéltette hőseit, de majdnem mindig megelégedett egyetlen főalak igen részletes ábrázolásával, tehát önmaga határolta be világát.

A határtalanság esélye, ez a nagyszerű, ámbár kiküzdhetetlen emberi lehetőség szinte mindegyik 1945 után írt elbeszélésében jelen van. A "hülyék"-ben, akiket szemérmesen "jó fiúk"-nak szoktunk nevezni, megvan az a képesség, hogy megérintse őket a kifürkészhetetlen kegyelem, ezt bizonyítja a Keléby című elbeszélés. A dilettáns órajavító hirtelen halála után szobájában szabálytalan összevisszasággal ketyegnek tovább féltett órái, mert az idő megállíthatatlanul halad előre, még ha egyes rétegei elválaszthatatlanul ivódnak is az emberi tudatba. Damjáni, A rakparton hőse, miközben szerepét mondja, ezt a múló, mégis megőrizhető időt éri tetten tudata mélyén: "tisztán látta az utcát, a körút esti fényeit odalent, hallotta a gépkocsik tülkölését, egy kék autóbusz csikorgó fékezését, tisztán érezte a régi Budapest mondhatatlan édességét, az elsüllyedt városét, melyet hűtlenül túlélt, de amely mégis fogva maradt egyszer a rakparton hirtelen összeszoruló szívében, s szilárdabbul létezett, mint mindaz, ami túlélte, s még él és változékony. Lám – elmélkedett Damjáni –, így rakódnak bennünk a rétegei életünk hordaléktalajának, s ami meghalt, az is él, sőt, bizonyos szempontból csakis az él igazán." S miután ezt végiggondolta, "visszafordult a rivalda felé", s pillanatnyi szünet után "tovább mondta szerepét", azaz: saját elhatározásából helyreállította a megszakadt folytonosságot, ugyanúgy, ahogy a Minden megvan (1969) című kisregény végén Jacobi Péter, a hegedűművész, aki öreg, vak kísérőjével "szinte fegyelmezett összetanultsággal, lendületes ütemben" egy régi foxtrottot kezdett játszani, a meghaladva is megőrzött idő csodálatos bizonyosságaképp. Majdnem hasonló gesztussal állítják meg az időt, s őrzik meg annak folyamatosságát a Szerelem és a Virrasztók című elbeszélések hősei is.

Elbeszéléseit rendszerint kérlelhetetlen keménység és pontosság jellemzi. Ebben a vonatkozásban Kosztolányi nagy novelláinak hangját, modorát folytatja. Az Uszodai tolvajban nem történik egyéb, mint hogy a jóvágású, "Stramm" úrifiú kilopja élhetetlen barátja zsebéből házitanítóskodásából keresett pénzét. A pillanat könyörtelenségét csak fokozza, hogy mindenki Cholnokyra, a házitanítóra tekint ellenségesen, hiszen ilyen úri körökben nem szokás baleknak, kifosztottnak lenni. {226.} Szomor, a tolvaj el sem rejti a pénzt, minden teketória nélkül zsebrevágja. "Csak az erőben hisz, csak a cselekvésben. Fütyürészni kezd." Az erő mindenhatóságában bizakodó hősök visszatérnek majd az Iskola a határonban mint egy lehetséges, sőt bizonyos korban általános magatartás jelképei. Az elbeszélésekben majdnem mindig megelégszik az író egy torkot szorító perc, az előzményekből szinte megmagyarázhatatlanul következő pillanatkép kimerevítésével, így bizonyítva az élet végtelen gazdagságát, s azt, hogy egyik pillanat sosem azonos a másikkal.

Elbeszéléseit először a Hajnali háztetők című kötetben jelentette meg 1957-ben. A kisregény, a tizenhat elbeszélés és a "két mese" egy szinte jóvátehetetlenül megkésett írói pálya kibontakozásának volt a dokumentuma. S ezen az sem változtatott, hogy a Hajnali háztetők hajdani változatát keretbe foglalta, időszerűsítette. Ez a két új betét azonban rendkívül értékes fogódzókat adhat regényírói módszere megváltozásának, kiteljesedésének tanulmányozásához. Apagyi című elbeszélését – mely majd regényébe épül be – 1948-ban írta, a következő években "kimaradt" az irodalomból. Gödöllőn élt, gyakran mély depresszióban. "Mindnyájunknak abból kellett megélnünk – mondta a Hornyik Miklósnak adott interjúban –, hogy fordítani kezdtünk, fordításokat vállaltunk. Ezt tette a Nyugat egész második és harmadik nemzedéke." Ő maga – állítólag – nem ismerte azt a nyelvet, az angolt, amelyből Zádor Anna biztatására első fordításait készítette. Önemésztő évek voltak ezek, mégis azt kell mondanunk, hogy a magyar irodalom csak nyert Ottlik Géza kényszerű pályamódosításából, hiszen Dickens-tolmácsolásai, az Örökösök vagy Az öreg halász és a tenger magyarításai klasszikus műalkotások, melyek irodalmi kifejezésformáinkat is gazdagították. Számára pedig a megmaradás esélyét adták a fordítások: "Nehézkesen, lassan fordítottam – mondja a már idézett beszélgetésben –, napi négy oldalt 8–10 órai munkával. Segített, hogy életben tartott, megéltünk belőle, túléltük a "gályarabságot" az írógépnél, és nemcsak gályarabság volt ez, hanem menedék is – a nagy írók műveiben menedékjogot kapott az ember, tiszta levegőt szívhatott."

Legendák szólnak arról, milyen lassan, aprólékosan, már-már gátlásos nehézkességgel írta regényét, minuciózus pontossággal számítva ki a mű szerkezetében minden mondat helyét és súlyát. Az Iskola a határon 1959-ben jelent meg, s jóllehet – ma már ez komikus adalék – kritikusai között voltak, akik "pályakezdő" író műveként méltatták, ez a regény lett a magyar próza nagykorúságának egyik jelképe, amely a nyelvi határokat áttörve világszerte ismertté tette írója nevét. Értelmezésének számtalan lehetősége (példaképp Almási Miklós elemzésére utalunk) is a mű gazdag jelentésrétegeinek bizonysága.