{220.} OTTLIK GÉZA (1912)

FEJEZETEK

Az életrajz, a "személyes történés" síkjáról aligha lehet a műveket megmagyarázni. Vannak azonban az egyedi létnek olyan eseményei, melyek kitörölhetetlen élességgel ivódnak tudatunkba, s a művészi reflexiók során fel-felbukkannak, a műalkotás egyik nem elhanyagolható rétegét alkotva. Ottlik Géza életében két ilyen esemény volt. Az egyik: aránylag védett gyermekkora után a kőszegi katonaiskola növendéke lett, majd – meglehetősen kalandos körülmények között – a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika–fizika szakára iratkozott be, és a legendás professzor, Fejér Lipót előadásait hallgatta. A katonaiskolában megtanult kétkedni a konvenciókban, a szavak köznapi jelentéstartományának hitelében; egyetemi tanulmányai pedig ráirányították figyelmét a jelenségvilág értelmezésének lehetőségére, termékeny kétkedéssel ajándékozták meg, amely semmiféle eredményt nem tekint és nem is tekinthet végérvényesnek. Egyre élesebben ismerte föl azt a tényt, hogy az úgynevezett világfolyam telve van váratlan, megmagyarázhatatlan szakadásokkal, s ezek a megszakítások teszik oly kifürkészhetetlenné az egyéni létet és gondolkodásmódot.

Nem egy helyen elmondja: gyermekkorától kísértette az írás kényszere, de minduntalan visszariadt az elkészült műtől, mert tökéletlennek, sutának érezte, nem sugárzott felé belőle az az emberi tartalom, amely nélkül felesleges írott formában kifejeznünk magunkat. A Pesti Hírlap főszerkesztője, akit gyermekkorától ismert, eltanácsolta az újságírástól, melynek műhelytitkait az Új Nemzedéknél mégis megismerte. 1933 őszén a Budapesti Hírlapban megindította bridzsrovatát, mely "népszerű lett, sok levél jött hetente, szerették". Európai hírű bridzs-szakértőként (1937-ben a budapesti bridzsvilágbajnokságról a londoni Timest is tudósíthatta), ismert és népszerű könyvet írt a bridzsről. A pontosság igénye, a szabályszerűség vonzotta e játékhoz. Hevesi András, akivel egy szerkesztőségben dolgozott, bírálatok írására igyekezett rávenni, akkoriban azonban Ottlik számára két minősítés létezett: jó vagy rossz, a többit fölöslegesnek vélte. Kritikát később is nehezen írt. 1942-ben, amikor az Esti Kis Újság állandó munkatársa lett, a "páratlan oldalon" rendszeres rovatot kapott. Nem a politikai helyzetről írt, hanem – egyik legkedvesebb írója, Kosztolányi Dezső nyomán – kis színeseket: erkölcsről, etikáról, hétköznapi emberi tényekről, melyeket azért érzett oly fontosaknak, mert hite szerint – jóllehet sosem politizált, idegenkedett mindenfajta szolgálattevéstől – a fennálló világrend épp az ember létének ezeket a kereteit akarta átformálni, majd megsemmisíteni. Benne Kosztolányi hatalmas életművének az az üzenete visszhangzott a legerősebben, melyet így fogalmazott meg később az íróról írt remek arcképében: "Kosztolányi kiegyenesíti derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel békén együtt élni, rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti – nem, nem szépíti: új és soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának. A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért, ha pedig ellenkezőleg, {221.} szeretetből fakad, mint a kicsike Ilonka életéért remegő apja szívében, egyenesen gazdagíthatja, kitágíthatja elsatnyult érzelmi világunkat a hevességével – a fájdalom, aggodalom, ahová betelepszik, »létrehív a szívünkben egy olyan helyet, amely addig nem létezett«, ez a feladata."

Az Esti Kis Újság írója – barátja, Örley István ösztönzésére is – munkatársa volt a Nyugat utódjának, a Magyar Csillagnak. Maga a Nyugat számára is jelkép volt: "olyasféle jelentőségű Európa történetében, ha át lehetne tenni más nyelvterületre, mint mondjuk a francia enciklopédistáké – nekünk magyaroknak pedig a reformkor után a legnagyobb erkölcsi és szellemi megújulásunk." Az "egészség új forradalmárait" látta a nagy nemzedék íróiban, akik "hevesebb és hitelesebb művészetet, nagyobb szabadsággal s egyben nagyobb szigorúsággal, új felelősséget, új erkölcsi, lelki integritást" hoztak, szembefordulva "a bágyadt középszerűséggel". Ismerte, hogyne ismerte volna Ady líráját – a katonaiskolában Ady-könyveket is olvasott –, s bár a többiekkel először az Így írtok ti paródiáiból ismerkedett meg, később egyre inkább "megbűvölte" őt is az "eredeti". Huszonegy éves korában küldte el első próbálkozásainak egyikét a laphoz, majd évekkel később másodszor is kísérletet tett. "Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért." A Drugeth-legenda (1938) megjelenése idején Babits már beteg volt, Ottlik Géza számára Schöpflin Aladár jelentette a gravitációs pontot, a Nyugat írói ideáljai pedig azt a magatartásmintát, amelyhez makacs következetességgel hűséges maradt. 1944. március 19-e után megszűnt irodalmi működése. A Magyar Csillag utolsó, meg nem jelent száma kisregényének, a Hajnali háztetőknek a folytatását is tartalmazta. A Nyugatot később barátaival újra akarták indítani. Budán – ahol az ostromot átvészelte – gyűjtötte a kéziratokat, amikor azonban kezébe került a Magyarok, úgy érezte, ez a kitűnően szerkesztett folyóirat méltó örököse a hajdaninak, így lemondott tervének megvalósításáról. A kéziratokat egy keserű pillanatában megsemmisítette. Nem semmisültek meg viszont azok az elbeszélései, amelyeket életének e korszakában több-kevesebb rendszerességgel írt, és többségükben a Nyugatban, a Magyar Csillagban, majd a Magyarokban jelentek meg.