A vallomás példázatai

Prózáját szentírási jelképek, utalások, alakok szövik át. Szövegeiben nem ritka, hogy a szereplők egy-egy jellemző bibliai mondást idéznek, így hosszabbítva meg a szövegek jelentéstartományát. A negyvenes évek végén született "példabeszédei", a Szőlőművesek és a Bakator nemcsak azért fontos, érdekes írások, mert bebi{242.} zonyítják, hogy e jelképek a megváltozott történelmi környezetben is újraértelmezhetőek, hanem azért is, mert mindkettő a szó eredeti jelentése szerint való "példabeszéd", hasonlat, amely minden olvasónak szól. Novellái a felszabadulás utáni évek legégetőbb kulturális kérdései és vitái között próbálták eligazítani az olvasót, és – ez sajátos többlet a műfaj eredeti jelentéséhez viszonyítva – az író állásfoglalását is sejtették.

A Szőlőművesek (1947) hatalmasra növesztett hasonlat, jelképes történet. Az utalások világossá teszik, hogy a háború után vagyunk, a Szőlőnek Ura ekkor váltja ki az elbeszélőt fogságából, s társaival, Lukáccsal és a szertelen Gedeonnal szőlőjének őrzését bízza rájuk. Korlátlan szabadságban élnek, nem törődnek a terméssel, s amikor az ismeretlen Úr elküldi bérlőjét, majd fiát is, hogy behajtsák rajtuk a hasznot, mindkettőt megölik, majd remegve várják az ítéletet, hiszen hallani vélik már megbízójuk félelmetes lépteit, s látják jeleit az égen. Amikor Sőtér István ezt az elbeszélést írta, alaposan ismerte az egzisztencializmust (nemzedékéből nemcsak ő, hanem Kolozsvári Grandpierre Emil és Rónay György is számot vetettek a sartre-i egzisztencializmussal) s annak azt az alapgondolatát, hogy a véges emberi létnek, gondolkodásnak alapvető meghatározója a halálra való nyitottság. De talán ennél is jellemzőbb az a mód, ahogyan az író a korláttalan szabadság eszményét ábrázolja s teszi bírálat tárgyává. A Szőlőművesekben felismerhető Gabriel Marcelnek az a gondolata, hogy az ember szabadsága birtokában alakítja magát és a világot, de az a korlátja is egyben, hiszen csak "1'être-au-monde", azaz a világ valóságában alakíthatja magát. A három szőlőműves elidegenedetten él, tárgynak, ellenséges elemnek tekintve mindenki mást (Gabriel Marcel szóhasználata szerint az ilyen emberi kapcsolatban a másiknak "lui" azaz: "ő" a neve). Hiányzik belőlük az alkotó jelenlét képessége, a kapcsolatteremtés készsége, nem tudják megvalósítani önmagukat, mert a személyiség csak egy kölcsönös "je–toi" viszonyban fejeződhetik ki. A Szőlőművesek tehát végső soron egy olyan – akkor gyakori – emberi magatartást ábrázol, amellyel a Hídszakadás főalakja is szeretne szakítani, s amely itt a kietlen és értelmetlen lét forrása lesz. A Bakator (1948) tovább pontosítja az érzést, amikor az ismert menyegzői meghívásról szóló példabeszédet helyezi a háború utáni környezetbe. A hasonlat itt egyértelmű: az egyes szám első személyben szóló főszereplő így terjeszti kérését az Adószedő elé: "Régi mértékeimet elvesztettem, régi súlyaim megromlottak: csalfa gyümölcsök! Űrmérőim csak ürességet mérnek, hőmérőim: hidegben is hőt, hőben is hideget! Adj új súlyokat és mértékeket, hogy élni tudjak még a te életedben!" Ugyanilyen reménykedéssel fordul Ettre majd Fábián Kristóf felé, ekkor azonban már megérti, hogy a régi súlyokat és mértékeket sem kell mindenestől elvetnie, kicserélnie ...

"Hogyan lehet kegyelem nélkül élni, ez századunk legfőbb nyitott kérdése" – mondja Camus A L'Homme révoltében, s ugyanerre a kérdésre Sőtér István ekkor még csak keresi a választ "példabeszédeiben", hogy később találja meg Az elveszeit bárányban és a Budai Oroszlánban. Mindkét regényét Ettre Ferenc alakja fogja össze, ő az, aki a Bűnbeesés Péteréhez hasonlóan az író életszemléletének hordozója, anélkül, hogy mindenestül azonos volna vele; kettejüknek, az élőnek a {243.} a képzeletbelinek ez a szemérmes kapcsolata mégis lehetővé teszi, hogy Sőtér ne csak ábrázoljon, hanem valljon is, ne csak leírjon, hanem végigvezessen bennünket az azonosulás különböző fokozatain, végérvényes megfejtését adva azoknak a jelképeinek, amelyek vissza-viszatérő elemekként bukkantak fel korábbi műveiben.