Az elveszett és megtalált bárány

Az elveszett bárány az átmenet regénye. Díszletei a Bűnbeesés környezetét idézik, hőseinek lelkében azonban már megkezdődik a lassú átrétegződés. Kulcsfontosságú a regény megértéséhez az a költői szépségű leírás, melyben Sőtér erről a látszólagos kettősségről számol be: "Az élet újszerűbb, de a város még a régi. A színterek nehezebben változnak, mint az emberek, és miközben az utcasorok képe azonos marad, a homlokzatok díszítései, az erkélyek, az ablakkeretek, a gipszdomborművek a múltat ismétlik: az emberek élete már csupa újat mond. Látszólag semmi sem változott, még a villamosok és autóbuszok színe sem. A Margitsziget fái alatt az esti pára, a fák közé telepedő galambszürke félhomály a század első éveiből maradt vissza; a gázlámpák is, az alacsony lombok alatt. Mindez már nem sokáig marad így, de a környezet ideiglenes visszamaradása megkönnyíti számunkra az átmenetet."

Átmenetet sugall a regény időszerkezete is, mely folyvást egymásba játszatja a múltat és a jelent. Ettre tudatán azonban átvillan a jövő békességet és szorongattatásokat hozó képe is. Sajátos mindentudást ad ez az idő, hiszen a "jelen", Ettre jelene, átitatódik azzal a jövővel, melyet csak az író ismer, de amelyről azért homályos tudomásuk van szereplőinek is, akik e mindentudás birtokában egyszerre boldogok és boldogtalanok. 1942. január 7-én indul a regény cselekménye, azon a napon, amikor Ettréék lánya, Krisztina délután négy órakor megszületett a Vas utcai szanatóriumban, és akkor fejeződik be, amikor már előrevetíti árnyát a személyi kultusz időszaka. Ettre – akárcsak a Bűnbeesés Pétere – önéletrajzi vonásokat is hordoz, de természetesen több is, kevesebb is magánál az írónál. Nem életének eseményei az igazán fontosak, sokkal inkább az a morális {245.} helyzet, melyben választani kényszerül múlt és jelen között, hiszen "mindenki megtalálta helyét az új világban, s Ettre úgy érezte, hogy nincs szükség azokra, akiknek még mindig nincs helyük". Ebben a választásban hárman állnak mellette mint jótékony, eligazító őrzőangyalok: Dávid – az ő ösztönzésére lépett tudományos pályára, s a hagyományok értékeire figyelmeztető képmása "távollétében" is meghatározza magatartását; – Fábián Kristóf, aki kérlelhetetlen szigorával és ezzel párosult megértésével ugyancsak őriz valamit a dávidi princípiumokból; végül Klára asszony, a felesége, aki kemény, szigorú egyéniség, de a keménység páncélja alatt nyitottan, készségesen figyeli az újuló világ jelzéseit, s egyéniségével szerencsésen egészíti ki férje kicsit lágyabb, túlságosan is "gyanútlan" jellemét. "Hol az én helyem?" – veti fel a kérdést több változatban is Ettre, miközben tétován és a gyermekek tisztaságával igyekszik eligazodni a mind bonyolultabbá váló mindennapi létben. Ha korábbi életében biztonságosan támaszkodhatott Dávid bölcsességére és mindentudására, most már magának kell kiküzdenie a választ a sorstól, hiszen bármily tiszta jellemek és kemény egyéniségek segítik is, az új korszak mindenkitől egyéni állásfoglalást kíván. Emlékezetében felsejlik még a régi folyóirat (melyben nem nehéz az Ezüstkorra ismernünk) képe s benne Ligné hercegről írt tanulmánya, de akár jelképesnek is felfoghatjuk Klára gesztusát, aki a Kézfogást "láthatólag olvasatlanul tette ... a kályhához gyűjtött aprófa tetejére".

Ettre sokáig úgy hiszi, választania kell Dávid és Fábián között. Az előbbi légies finomságát, mind távolabbra úszó képét elnyomja benne Fábián robusztus egyénisége, s lelke mélyén erősödik a meggyőződés: radikálisan kell elszakadnia mindentől, ami a múlté. Ám Fábián bölcsen és előrelátóan figyelmezteti arra, hogy az új korszak türelmetlensége, értéktagadása csak ideiglenes: jobban meg keli becsülnie azt, amit a múlttól kapott. "Te elvesztetted Dávidot – folytatta Fábián –. Én azt kívántam, hogy ő ne legyen tovább a mestered. Felesleges kívánság volt, hisz ez amúgy is lehetetlen. De már túlságosan távol kerültél tőle. Nem az kerül távol, aki meghal, hanem aki él. Máris alig vagy a tanítványa, Ettre. És ez egyre kevésbé tetszik nekem, egyre inkább nyugtalanít. Valami hiányozni kezd benned. Mégiscsak jobban kellene figyelned Dávid szavára." Mert Dávid és Fábián módszere, a tudomány művelésével kapcsolatos elképzelése merőben különbözik ugyan, de abban egyek, hogy minden értéket becsülni és őrizni kell, s át kell adni a jövőnek, mely türelmetlenül várja tanúskodásunkat a múlt értékeiről. Nem a hagyománnyal kell leszámolni, hanem azzal a gondolkodással, mely nem teszi lehetővé, hogy azt tisztán őrizzük és alkalmazzuk a jelenre – erre figyelmezteti Fábián nagy nyomatékkal Ettrét, abban a beszélgetésükben, melyet a régi folyóirat, a Kohária értékelésének szentelnek. "Mi majd igazi alapokra helyezzük a magyar gazdasági és politikai életet – így Fábián –, és ezzel tesszük lehetővé, hogy a szellemi élet az igazság következetes végiggondolásán, a valóság felismerésén alapuljon." A múltat nem elvetni kell, hanem megfejteni. "Téboly vár azokra, akik a múltjukat meg nem értik." Fábián Kristóf ettől a zavartságtól óvja Ettrét, aki talán azért is maradhat "tiszta" e mind szövevényesebbé váló korban, mert hallgat mestere szavára, nem álcázza önmagát szerepekkel, mint a kiszámíthatatlan,{246.} szeszélyes Bengyer, s nem keveredik gyanús üzelmekbe, mint Mazura. Ez az intés segítheti abban, hogy tisztán ismerje föl a korszak természetét. Mert Ettre töprengéseibe az író a maga irodalomszemléletét, irodalomképét is rejti. Nem Ettre, ő mondja: "Negyvenhat, negyvenhét, negyvennyolc: évek, boldog évek, sietős, elfoglalt évek – siessetek, elfoglaltságotok segített legtöbbet azoknak, akikkel nem maradt időtök törődni"; de ő figyelmeztet arra is, hogy a következő esztendőkben is fel kell ismerni a jóra való törekvés nemes jeleit, s meghamisítja ennek a kornak történetét, aki mindenestől szakítani akarna vele. "Nem a múltunk hagy el bennünket, hanem mi lépünk ki belőle szüntelen, amíg élünk" – fogalmazza meg az idő könyörtelen múlására, de ajándékainak maradandó voltára célozva a regény mondandójának lényegét az egyik szereplő. A választást azonban csak a bölcs mérlegelés, a higgadt elfogulatlanság hitelesítheti. Az elveszett báránytól kezdve már funkcióját veszti epikájában a monomániás őrület, mely a tiltakozás egy neme volt, s még a Kísértet Scalpombe-jának személyiségzavarát is elfogadható magatartássá tette. Ettre ezeknek az erényeknek a birtokában lesz képes elhatárolni egymástól a jót és a rosszat, s az őt ért méltánytalanságok sem tántorítják el az új szolgálatától. Bengyer pedig azért kényszerül a perifériára, mert túlságosan is beleéli magát szerepeibe, túlfokozva a kiszámíthatatlanságában rejlő állhatatlanság veszélyeit.

Ettre Ferencnek nemcsak a múlt és a jelen között kell választania, meg kell találnia azt a magatartásmintát is, amely megtanítja önzetlenül adni s nem elvenni másoktól. "Mikor fogom hát az igazi életet élni? Mikor fogok úgy adhatni másoknak, hogy amit adok, ne azoktól vegyem el, akiket szeretek? Mikor állhatok úgy a világ pártjára, hogy el ne pártoljak a leginkább hozzám tartozóktól?" – kérdi magától. A választ ez esetben is csak a két princípium, Dávid és Fábián tanításának egyszerre való birtoklásával és gyakorlatával lelheti meg. Őriznie kell azt a princípiumot is, amit Dávid jelent, "a művészi, a szelíd, a finoman értelmi, az okosan érzelmi, a jézusi: a mindig alulmaradó és mindig megtörhetetlen, egyszer csak eltűnő s majd visszatérő, sejtjeinkben, lényünkben, életünkben, "kertünkben" tovább élő, a létünket holtig formáló esztétikumot és etikumot" (Rónay György), de azt is, amit Fábián képvisel, hogy tudniillik ezeket az életértékeket bele kell helyeznünk az élő, mozgó valóságba, hogy az igazolja eszményeinket. (Hogy a mindennapokba ágyazott s ott megtartásra váró eszmények megőrzése mily nehéz és küzdelmes feladat, azt mondja el a Tiszta Emma című elbeszélésében.) Ezzel az Ettre alkatától végeredményben idegen életideállal való teljes szembesülés nem Az elveszett bárányban valósul meg, hanem a Budai oroszlánban, mely előbbi hőseinek útját 1956 végéig hosszabbítja meg.