{74.} CSATHÓ KÁLMÁN (1881–1964)

Csathó Kálmán (1881–1964) az úgynevezett konzervatív irodalom egyik legtermékenyebb képviselője volt a felszabadulás előtt. Hosszú hallgatás után, 1957-től jelentek meg újra könyvei, háromban színházi emlékeit gyűjtötte össze (Ilyennek láttam őket, 1957; A régi Nemzeti Színház, 1960; Tavasztól tavaszig, 1962). Írótársak között (1965) című posztumusz kötetében pedig irodalmi emlékeit elevenítette fel. Majdnem mindegyik emlékezésének ő maga a hőse, de mert nem idealizálja régi önmagát, s a legfontosabb pillanatokban tapintatosan háttérben tud maradni, nem aránytalanok, nem érdektelenek ezek az írások, inkább egy problémátlan, meglehetősen beszűkült életet élő polgári réteg önvallomásai. Az Ilyennek láttam őket 1909 és 1945 között szerzett, a színházzal kapcsolatos emlékeit mondja el, szellemesen csevegve, sok érdekes anekdotát felelevenítve. Emlékezetes Ódry Árpádról rajzolt képe.

Az Írótársak között fő hibája, hogy a személyes élmények halmazában szinte eltűnnek, átlényegülnek a felidézett arcok. Csathó Kálmánnál majdnem mindig elsődleges a rokonszenv vagy az ellenérzés. Írótársait kivétel nélkül ebből a szubjektív nézőpontból ítéli meg. Árnyaltabb, elvontabb elemzésre ritkán vállalkozik. Surányi Miklósról rajzolja a legegységesebb, leghitelesebb képet, bár ennek során is túlszínezi emlékeit, s megelégszik azzal, hogy felületesen ítélkezzék az író jelentőségéről. Kétségtelenül megvolt az a képessége, hogy a lényegtelent, az epizodikus elemeket ügyesen forgatva, olyan látszatot kölcsönözzön nekik, mintha éppen azok volnának egy életmű legsúlyosabb problémái. Ezért volt népszerű a két világháború között. Az anekdota azonban meg is bénította: egy-egy jellem mélyebb kibontására, vagy egy irodalmi jelenség magyarázatára, ok és okozat kifejtésére már nem maradt ereje.