{73.} A BELLETRISZTIKA

FEJEZETEK

Két világháború közötti prózairodalmunk igényes és sikeres kísérletei mellett teret hódított a lektür, a belletrisztika, a problémátlan olvasmány. Elsősorban a megnövekedett kispolgárság műveltségigényét elégítette ki. Színes, változatos cselekmény, felszínes történelmi érdeklődés, s rendszerint meglehetősen laza szerkesztés jellemzi ezt az irányzatot. Legfontosabb hiányosságára Schöpflin Aladár mutatott rá Csathó Kálmánról írt bírálatában: "A társadalomkritikától gondosan óvakodik, nem gondolkodóba akar ejteni, hanem szórakoztatni, a dolgokat mulatságos oldalukról megfogni." Emellett szüntelenül felszínre bukkan ebben a regénytípusban az erotika, amely sokszor nemcsak a cselekménynek, de a nagy történelmi változásoknak is fő mozgatójává válik. Az olvasó a lényegtelentől ritkán érzékeli a lényeget, a felszínen ható véletlenek túlságosan nagy súlyt kapnak. A történelmi kalandozás többnyire nem avatja történelmi regényekké ezeket az alkotásokat. Jórészt sok színnel felrajzolt hatalmas tablók, számos apró figurával, akik azonban sokszor a fő áramlat szabályozóivá válnak, annyira esetlegesen, az írói fantázia kénye-kedve szerint alakul életük. A műfaj legtöbb alkotásában az alakrajz szokványos: jobbára előre tudni, hogyan reagálnak majd a "hősök" egy-egy fordulat során.

E regények magas példányszámban jelennek meg, rengeteg olvasóhoz jutnak el, s néhány kivétellel hozzájárulnak az igénytelenebb irodalmi ízlés kialakulásához. A jelen szinte teljesen érdektelenné válik bennük, az író s vele a színes ábrándképekbe feledkezett olvasó csak a múlt esetlegesen felidézett tájait járja, az aktuális témák iránti problémaérzéke, fogékonysága egyre csökken. A két világháború között jórészt konzervatív színezet jellemezte e prózát, melynek ősét alighanem Herczeg Ferenc gyengébb műveiben kell keresnünk. A felszabadulás után azonban – legalábbis sikeresebb példáit – a jó értelemben vett ismeretterjesztő szándék is áthatja. Mivel a "befejezettség" illúzióját keltik, olvasóik tekintélyes része megelégszik azokkal a történeti ismeretekkel, amelyeket e művek kínálnak, s nem igyekszik tovább tájékozódni, igényesebb irodalom felé fordulni. A könyvtárak és a szociológiai felmérések statisztikái azt bizonyítják, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – még ma is a lektür a legolvasmányosabb. Kritikai irodalmunknak egyelőre beteljesítetlen adóssága, hogy szembenézzen ezekkel a művekkel, s Agárdi Péter szellemes paradoxona szerint (Kritika, 1970. december) a "kiátkozás" helyett "állást foglaljon" velük kapcsolatban.